Fehérváron, 1817-ben
A felvilágosodás kori Magyarországon a német számított hivatalos nyelvnek; a közigazgatás dokumentumai, az ügyvédi iratok, a felszólítások pedig latinul íródtak. Ezért tartották a színdarabok magyar nyelvű interpretálását a nyelvművelés egyik legfontosabb eszközének. Az első, magyar színészekből álló társulatot 1790-ben alapította Kelemen László, mely – miután a budai Várban és a pesti Rondellában is csak német csoportok kaptak lehetőséget tehetségük csillogtatására – 1796-ban feloszlott.
Két évvel később Kolozsváron verbuválódott egy magyar színtársulat, ők – kívül kerülvén a jakobinusok kivégzése után szigorodó cenzúra látómezejéből – életképesebbnek bizonyultak. Mind többen szegődtek a gárdához, s így a mai Magyarország keleti nagyvárosaiba is eljutottak a társulatból helyhiány miatt kivált és önállósodott teátristák.
Székesfehérváron 1805. III. 11-én szerepelt először német színészgárda Weber: Oberon c. darabjával. A Pelikán fogadó új, fedett, fűthető színházterme mágnesként vonzotta a vándorszínészeket, akik lényegesen mostohább körülmények között (szűkös, hideg pajtákban) kényszerültek mesterségük gyakorlására.
Kultsár István 1813 szeptemberében vette át a Pesti Magyar Theatrumi Társaság vezetését, s már októberben vendégszereplésre érkeztek Dérynével Fehérvárra. A következő szezonban három ízben is ellátogattak az időközben otthonukká vált Rondellából a Pelikánba. Önálló játékszíni épület nélkül viszont ellehetetlenül minden társulat, s mivel a Rondellát a Városi Szépítő Bizottság lebontásra ítélte, 1815-ben a második magyar színtársulat is feloszlott.
A szétszéledtek krémjét Miskolcon állandósították. Pazar előadásaik hírére Fehérvárott is elhatározták, pártfogásukba vesznek egy nívós együttest. Választásuk a Dunántúlon játszó Balog Istvánéra esett, s a színházalapítás javára lelkesen adakozók tárcájából 21 318 forint gyűlt össze rövid időn belül. A Pelikán tulaja emellett ingyen bocsátotta rendelkezésre a nagytermet, Bajzáth György pedig fehérvári palotájában szállásolta el a színjátszókat.
A 200 évvel ezelőtti, 1818. X. 11-i premieren a később operaszerzőként szép ívű pályát befutó Marschner Henrik magyaros motívumokból építkező nyitányát Tokody János: A szövetség diadala c. nemzeti játéka követte. A mű – Szilágyi Pál szavaival élve – „oly hatást tett, hogy jónak látta az igazgatóság nyugalomban és a láda fenekére helyezni”. Mindazonáltal a megjelenítés, értve ez alatt a dekorációkat éppúgy, mint a színészi játékot vagy a 16 fős zenekar teljesítményét, pozitív visszhangra talált. Ürményi József főispán is dicsérőleg nyilatkozott a látottak felől X. 17-én kelt, Horvát Istvánnak címzett levelében.
A fehérvári együttest a következők alkották: Kántor Gerzsonné Engelhardt Anna – ama társulatot tartották a legtöbbre, amelyben szerepelt. Az aligazgatói tisztet is betöltő Éder György. Horváth József és Komlóssy Ferenc évek múltán igazgatói lettek a színtársulatnak. A komikus Nagy Pista; a már említett Szilágyi Pál; Kelemen László, a korábbi színigazgató unokaöccse. Az igézően szép primadonna, Balogné Tenkler Lizi, akiért gyakran szerződtették a férje dirigálta vándortársulatot. A vézna s sápatag ficsúr Farkas János a tánctudásával tűnt ki. Horváthné, Nagy Istvánné és Nagy Mihályné megbízható iparosok lehettek – megkülönböztető hírnév híján is sokáig találkozhatunk nevükkel a fehérvári feloszlása után más társulatoknál.
A fennmaradt zsebkönyvek műsorrendje szerint meglehetősen ritkán adták elő többször ugyanazt a darabot: 1818-ban csak XI. 30-án – a 17-én is játszott Természet leányát. 1819. január végén viszont két alkalommal is műsorra tűzték Zschokke XII. 3-án zajos sikert arató Sasseni Juliusát. Két és fél hónap 38 előadása közül egyedüli magyar szerzőséggel csak a nyitó darab bírt, rendre a színészek fordításait mutatták be.
1819-ben kereken száz alkalommal gördült fel a függöny Fehérváron. A magyar alkotások közül kiemelkedett Kisfaludy Károly első drámájának, A tatárok Magyarországonnak IV. 18-i ősbemutatója. A sikert meglovagolva további három Kisfaludy-művet mutattak be október végén: a Kérőket, az Ilkát és a Stibor vajdát. Sőt, pesti vendégszereplésüket is A tatárok… frenetikus fogadtatása láttán határozták el. (Kisfaludy egy, Gaal Györgyhöz írt leveléből tudjuk, a pesti Német Színházat nem tartotta a darabjához méltónak. Szemere Pál ajánlásával került Fehérvárra a kézirat – alkotóját teátristáink elsősorban csinos nyelvezete okán ünnepelték.)
A nyár vége két ínyencséggel szolgált: a népszerűsége delelőjén lévő Déryné vendégszereplésével és egy szabadtéri játékkal Mohán. Dérynét VIII. 9-én a Csörgő sapka c. énekes bohózatban, 11-én Kotzebue: Indusok Angliában c. darabjában, 12-én ismét a Csörgő sapkában láthatta a nagyérdemű.
Mohai birtokán Bajzáth György szervezett szabadtéri előadást a Gróf Waltron, vagy a subordináció c. „nagy katonai játékból”. A nyolc megyéből ide sereglettek kellemetes mulatságára VIII. 15-én került sor. A tisztáson felépített kulisszák ostroma és felgyújtása, majd az azt követő tűzijáték tette unikálissá a produkciót, valamint a Fehérváron állomásozó katonák statisztálása. Bár sikkasztás miatt a várt anyagi siker elmaradt, a Székesfehérvári Színjátszó Társaság jó híre futótűzként terjedt Dunántúl-szerte. Mohán 1820-ban is megismételték az előadást, majd az évek során más művekkel is kísérleteztek Bajzáth György savanyúvizéről elhíresült birtokán.
Az őszi szezont Kisfaludy-drámákkal indították Fehérváron, decemberben pedig három magyar színmű ősbemutatóját tartották a Pelikánban. Ezek mellett műsorra tűzték a Hamletet, a Lear királyt és Az élet álom c. Calderón-remeket, de még mindig Kotzebue vezette a leggyakrabban játszott szerzők ranglistáját.
Az 1820-as évnek tagcserék sorozatával futott neki a gárda. Színre vitték Haydn: Teremtés c. oratóriumát, de továbbra is örömmel népszerűsítették Kisfaludyt a világot jelentő deszkákon: IV. 23-án Kemény Simon c. drámáját és A gyilkos c. vígjátékát adták elő, 24-én a Szécsi Máriával újráztak, végül Calderón A kísértetével búcsúztak nyárra a fehérvári közönségtől.
IX. 27-én Szentjóbi: Mátyás király, vagy a nép szeretete a jámbor fejedelmek jutalma c. drámáját adták elő színjátszóink Pesten, 28-án pedig a lerövidített A tatárok Magyarországonnal szerepeltek I. Ferenc császár előtt, aki népszerűségét megalapozandó magyar nemzeti díszruhában érkezett a Német Színházba kíséretével.
X. 4-én József nádor tekintette meg családjával a budai Várszínházban a fehérváriak István, a magyarok első királya c. bemutatóját. A dicsőséges, nagy sajtóvisszhangot keltő szereplést követően majd’ két hónapig Pécsett vendégeskedett a társulat.
1821-ben Déryné és Vásárhelyi Károly állandó tagja lett az együttesnek. Távozott viszont Balogné, majd Szilágyi Pál is, kinek visszaemlékezései sok érdekes történetet őriztek meg a gárda első éveiről. A I. 7-én bemutatott A politikus csizmadiában szerepet kapott a társulat egykori vezetője, Balog István, miután volt neje – aki miatt felbontotta anno fehérvári szerződését – távozott a stábtól. A repertoár Goethe, Schiller, Lessing szerzeményeivel bővült, valamint a Balog István hozta, magyar művekkel.
Ekkoriban már komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött a színház. 9000 forint évi támogatással is egyben lehetett volna tartani a csapatot, ám 1822-re és 1823-ra csupán 5197 forint adomány folyt be. Déryné nevével 1822. III. 10-én találkozunk utoljára a fehérvári színlapon. Ez évben sehova sem utazott a társulat, II. 24. és XII. 29. között 77 játéknapot tartottak a megyeszékhelyen. Alig tűztek új darabot műsorra, azok is többnyire „ábrázolatok”, némajátékkal előadott élőképek voltak. 1823-ban 92 előadással rukkoltak elő, a helyi fellépéseket csak egy háromnapos veszprémi „exkursio” törte meg.
1824 tavaszán egy vendégjátékot még letárgyalták a megye illetékesei a Német Színházban, s a nyári balatonfüredi szereplést is ők szervezték, de mind kevésbé tudták már finanszírozni a színházat. A társulat gyakorlatilag teljesen kicserélődött – minden meghatározó színész elhagyta már a gárdát. Ősszel Horváth Józsefre és Komlóssy Ferencre bízták az együttes igazgatását és útjukra bocsátották őket. A színészek újra mostoha körülmények között kényszerültek róni az utakat állomáshelytől állomáshelyig.
Források:
Cenner Mihály: Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében, 1972
Kerényi Ferenc (szerk.): Magyar színháztörténet 1790–1873, 1990
Végh Ákos László
