A Gaja által bőségesen táplált ingovány karolásából kibontakozó koronázóváros, Székesfehérvár lakóinak már az Árpádok idején is várfallal növelték a biztonságérzetét. A véderőmű első néhány évszázadáról – melyek során vélhetően többször is korszerűsítették tartozékait – nem sokat tudunk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a legkomolyabb erőpróbának a mongol invázió során lett kitéve. Ekkor, a XIII. század közepén a kőfal pásztorolta vár – melyet északkeleti sarkán (valahol a mai Országzászló tér és Basa utca közötti területen) a Budai kapu és annak hídja választott el a Budai külvárostól (a mai Felsővárostól) – bevehetetlennek bizonyult a könnyűlovas, nem igazán erődítmények ostromára berendezkedett harcmodorú „kutyafejűek” számára, a szabadon megközelíthető településrészek ugyanakkor prédául estek támadásaiknak.
Precízebb képet alkotni a fent említett Budai kapuról: méreteiről, elhelyezkedéséről, áteresztő képességéről igazából csak a török időkig előre galoppozva tudunk. 1601-ben készült az a vázrajz, mely valóságos elővárnak mutatja a barbakánt. A várárok fölött lebocsátott felvonóhídon átengedett vizitorok jószerivel hátat kellett fordítsanak a falnak, hogy a bástya délnyugati oldalán kialakított kaput rendeltetésszerűen használhassák. Innen egy sikátor vezetett a belváros felé, szűk folyosó a támadó szellemű áthaladók terveinek megnehezítésére. Ettől keletre, a rondellán belül egy tágas, gyakorlótérnek is alkalmas udvart láthattak az érkezők, egy őrtanyát, valamint a fegyver- és ruharaktárt.
A Budai kapu impozáns barbakánja és a nyugati oldalon szerénykedő, csupán elsőrangú pákászok által megközelíthető körbástya között hármas osztatú védfal húzódott, óvta a vár lakóit. Kívül egy cölöpök összetartotta, gyorsan kijavítható földgát, egy usque 6 méteres, lőréses oromzatú kőfal, végül a masszív, 10 méter magasságúnak és 3 méter vastagságúnak rekonstruált főfal.
1543. IX. 2-án a Szulejmán általános offenzívája elé gátként hengeredő vitézek – élükön Varkocs György várkapitánnyal – e kapunál lelték halálukat, miután a fehérvári polgárok felhúzták a túlerő elől visszaigyekvő társaik előtt a kapuhidat, a bejáratot pedig minden mozgathatóval eltorlaszolták. Varkocs parancsa is szélbe kiáltott szó volt csak, így a künn rekedt katonákat – akiknek nem sikerült tovább menekülniük a várfalat körbeölelő ingovány felé, hogy ott vesszenek – mind egy szálig levágták a törökök. A leírások tanúsága szerint az elesett várkapitány testéről leválasztották a fejet és gyűrűkkel ékesített jobbját.
Evliya Çelebi oszmán utazó említi, hogy az ostromok során torzóvá rombolt, s a XVII. században újjáépített Budai kaputól északra fekvő külváros a XVI. század közepe tájt kétezer házat számlált, de mert változatos sikerű támadásokat vezettek a vár elfoglalására ebből az irányból, számuk száz körülire redukálódott az 1660-as évek elejére.
A Budai kaput a fellegvár mellől a mai Fő utca torkolatához az 1601–1602-es keresztény intermezzo idején helyezték át a várost megerősítő védők (erre utalt a kapu oromzatán az építtető nevét megörökítő felirat: „RUDOL. D. G. E. R. I.”), ám a további rohamok eredményeképpen Veszprémi János kapitány is a török helyőrségnek a Budai kaput átépítő munkálatairól számolhatott be Batthyány Ádámhoz 1647. VII. 24-én írt jelentésében. A fentebbi „áthelyezés” kifejezésben bújik azért csipetnyi eufemizmus: az 1601. IX. 20-án levezényelt ostrom során ugyanis a koronázótemplom egyik tornyát találat érte, ettől a lőporraktárnak használt építmény berobbant, s a tűzvész, végigszáguldván a városon, az északi várkaput is visszafordíthatatlanul megrongálta. Turbános kollégáink azért is szorgalmazhatták a kapu új helyen történő felépítését a régi megerősítése helyett, mert így jobban védhető területen húzhatták fel a bástyát. Az mindenesetre tény, hogy a La Vergne százados nevéhez köthető, 1688. évi, valamint egy 1691-es német katonai térkép is a várfal északi oldalán valamivel nyugatabbra ábrázolja a barbakánt, mint az 1601-ben, itáliai kéz rajzolta mappa.
Szemétdombra vettetése ellenére az ősi Budai kapu neve felbukkan még Fehérvár 1698. évi telekkönyvében, sőt, az 1727-ben megejtett telekösszeírásban is. Az „alten offner Thor”, vagyis a réginek nevezett kapu ekkor még a Basa u. 2. mellett akadályozta a belvárosi forgalom gördülékenységét, de már nem sokáig. Egy 1740. II. 26-án kelt telekkönyvi bejegyzés ugyanis arról tudósít, hogy az említett telek üres immár.
De térjünk vissza az időlegesen Új kapunak is aposztrofált építményhez! Az alap kiásása közben kerülhetett felszínre az az Antoninus Pius és Septimius Severus (a II–III. században élt császárok) nevét viselő, vésett kő, amit nyomban be is építettek a torony falába, valamint egy másik, melyről Géta nevét az iménti Antoninus levakartatta.
A Sárvíz masszív jelenlétéből fakadóan süppedékeny talaj miatt a Budai kapu tornyát (is) cölöpökre alapozták, melyekre gerendavázas rendszert építettek. A négyzetes alapú, nyolcszögletű tornyot a városfalba ágyazták. A kapunyílásokon észak–déli irányban közlekedhettek ki-be a helyiek s az utasok. A szegmensíves kocsibejárótól keleti irányban közelíthették meg a gyalogosok kisebb áteresztő képességű zsilipjét – a két folyosó azonban a tornyon belül egybe torkollt, a Belvárostól csak egy terebélyes nyílás választotta el a véderőművet.
A déli oldal falára helyezték ki a nádori látogatás (kisvártatva említem majd) emléktábláját is. A második szinten nyíló lőréseken át pedig a kéretlen látogatók távolságtartásáról szőtt elképzeléseiknek tudtak a védők hatékonyabban érvényt szerezni.
Az építményt Wathay Ferenc – Fejérvár vicekapitánya az 1602. évi ostrom idején – is megörökítette énekeskönyve egyik (erősen stilizált) vízfestményén, amit fogságából küldött el a családjához 1605-ben.
Az 1688. V. 19-ére keltezett felszabadulás után a Budai kapu veszített jelentőségéből, a Budai (a Budáról Székesfehérvárra vivő) út ekkor már elkerülte; mai vonalvezetése lényegesen kevésbé kacifántos, mint amilyen a török időkben (és azt megelőzően) volt. 1702. II. 7-én ráadásul I. Lipót – rettegése palástolására számolatlan fittyet hányva – elrendelte a magyarországi erődítmények földdel egyenlővé tételét. A bécsi Udvari Kamara Székesfehérvárt – fontossága szerint – a második kategóriába sorolta, mit sem törődve azzal, mekkora összeget költöttek az 1690-es években erődítéseinek újra ütőképessé tételére. 1702 végére lebontották a legfontosabbnak tartott hídfőerődöt a Budai kapu elől, amit a XVIII. század folyamán olykor Bécsi és Zámolyi kapu néven is említenek a források. Egy 1700-as felmérés alkalmával még 83 és 1/2 öl hosszúságú híd a legmonumentálisabb volt a városkapukhoz vezető, a vizesárkok felett átívelő alkotások közül. (Maradványaira egy környékbeli építkezés során bukkantak rá az 1860-as években.)
Amikor 1704. IV. 7-én Heister tábornagy császári csapatai kikergették Mórról Szekeres István kuruc lovasait, az üldözők – maguknak is meglepetést okozva – utolérték a felkelőket Sárkeresztes határában. Csakhogy gyalogos társaik alaposan lemaradtak, így szívesen fogtak tárgyalásba Szekeres parlamentereivel. Míg összeállt Heisterék hadrendje, Esterházy Dániel Fehérváron állomásozó serege is felsorakozott Szekeres kurucai mellett. Arra azonban nem számítottak, hogy egy mintegy ötezres tömeggel fognak hirtelen farkasszemet nézni.
A fejvesztetten menekülők a Budai és a Palotai kapun át zúdultak a Belvárosba, de mert a császáriak leggyorsabbjai utolérték a pro patria et libertate harcolókat, Esterházy is megcselekedte azt, aminek a maga idejében Varkocs György sem tudott kellőképp örülni: nem törődve azzal, hány embere szorul kinn, bezáratta az átjárókat. Rövid ágyúzást követően Esterházy tudatta Heisterrel, hajlandó átadni a várat. IV. 9-én meg is nyitották a német és dán katonák előtt a kaput, akik a kapitulációs szerződésben foglaltakra csupán ajánlásként tekintve végigfosztogatták a várost.
A városkapuk zsilipszerű használata, nyitása–zárása nem mellesleg ahhoz is hozzájárult, hogy külön plébániát igényeljen a Budai külváros. Tény emellett, hogy a XVIII. század 10-es éveitől folyamatosan növekvő számú, pásztorolandó lelkek igényeit a 70-es évekre már képtelen volt a belvárosi plébánia teljeskörűen ellátni: az egyéni és csoportos gondozást, a hitoktatást, a lelkisegély-nyújtást, a születési, a házassági és a halotti anyakönyvek vezetését. A belvárosi plébános invesztitúrájának különválasztását tehát jóval prózaibb ok is szorgalmazta: „minthogy a vár kapuja éjjelre rendesen bezáratik, a várkapu kulcsa pedig esetről esetre a katonai várparancsnokhoz vitetik, és így a szükség esetén csak sok utánajárás és időmulasztással lehet a lelkészhez éjjel jutni, de meg a tavaszi, őszi és téli időkben a külváros öregei és gyermekei nem mehetnek a várbeli templomba: elhatároztuk – természetesen a várossal –, hogy a Budai külvárost külön plebániává emeljük.”
A magyar királyok domborvésetű arcképeivel díszített Palotai kapu tornya a XIX. század elején pusztult el (1818-ban már bizonyosan nem emelkedett ki a Hal tér síkjából, a kurrens Tudományos Gyűjteményben arról olvashatunk, hogy a Budai kapu az egyedüli „régi épület” a városban), ugyanakkor ez utóbbi is szoros barátságot kezdett ápolni az enyészettel. Már 1806-ban több római kő hevert az építmény közelében, kifordulva egykori helyéből, eső kimosta, megrongált tömbök, melyek szomorú sorsába csak a játszódó gyermekek láttak örömöt vegyülni.
Ahogy arról már szó esett, egy latin nyelvű felirat is bő hat évtizeden keresztül tanúskodott a kapu déli oldalán: 1809. XI. 19-én (egy hónappal a schönbrunni béke megkötése után) József nádor Zámolyon áthaladva érkezett szemlét tartani a Dunántúl mintegy ezerötszáz nemest számláló, a Széna téri Vásárálláson felsorakozott inszurgense felett. Ő javasolta, hogy a szűk áteresztésű kaput szélesítsék ki a későbbiek során. 1810-ben eltakarították a két szomszédos lakóépületet és a várfal maradványait, a bástyákat. A kapu mellett utcát nyitottak, mely a Belváros központi utcájába torkollt, s Nádor, majd jóval később Március 15. utca néven híresült el. A magányos mementónak megmaradt építményt is mind gyakrabban emlegették Torony- és Nádor-kapuként. Az ekkor már alapos felújításért kiáltó épület 1810–11. évi renoválásához 150 mérő meszet és 11 650 db téglát használtak fel a kőművesmesterek.
A valamivel nagyobb, mint 76 négyszögöles telken magasodó kapu gyomrában a XIX. században mészárszék működött, az 1869. évi népszámlálási adatok tanúsága szerint épp Havranek János irányítása mellett, valamint egy hadi szertár.
Bár már 1851-ben is fontolgatta a magisztrátus, hogy az ormótlan, a városképbe egyre kevésbé illeszkedő tornyot el kellene távolítani az átépülő Belvárosból, a vélemények heves megoszlása miatt csak 1870-ben árverezte el a város a telket, melyen a kaputorony állt, és a mellette fekvő kettőt. A vásárló, Fischer Bernát ugyan nem sok mindent kezdett friss szerzeményével, 1872 februárjának elején (egyes források szerint már 3-án, mások szerint csak 10-én) azonban azt tapasztalhatták a fehérváriak, hogy a városvezetők két évvel korábbi döntésének érvényt szerezve az új tulajdonosok, a Hahn testvérek megkezdték a funkcióját vesztett, leromlott állapotú, málladozó monstrum elhordását. Hübner Nándor részletes felvételi rajzokat készített közvetlenül az építmény atomjaira szedése előtt a zsindelyből fundált tetőtől az alapzatig. Aujedszky Adolf pedig – még 1870-ben – megfestette a szebb napokat látott, nyolcszögletű kaputornyot, vászna a városháza tanácstermének vált hosszabb ideig a díszére, ma a Szent István Király Múzeumban őrzik. Pauer János megyéspüspök emlékiratot készített az épületről. A korábbi, latin nyelvű emléktábla helyett Kuti Mártonnal fogalmaztattak meg egy emlékezésre sarkalló szöveget az elöljárók. A magyar nyelvű felirattal ellátott, vörösmárvány emléktábla a Nádor és a Várkapu utca sarkán csalogató Hungaria kávéház falán emlékeztette az arra járókat arra, hogy „Itt állt hajdan a Budai várkapu, amely az 1810. évben József nádor tiszteletére Nádor-kapunak neveztetett, míg az 1872. évi június hóban le nem bontatott.”
A fentebbi márványforrás tagadhatatlanul megbízhatatlan, elég az inszurgens-lajstrom évének elvétését kiemelnünk, így kérdőjelet biggyeszthetünk a többi adat hitelessége mögé is. Vajon tényleg elhúzódtak a bontási munkálatok február elejétől júniusig? Ellentmond ennek némiképp, hogy a Hahn testvérek VII. 7-én már hirdették kiadandó ingatlanaikat a mondott helyen. Hozzá kell tegyük rögtön, csak Dömötör-napi – vagyis X. 26-ra várható – beköltözéssel. Mindezek ismeretében megkockáztatom, hogy a kapu szétszerelésével már 150 évvel ezelőtt, 1872 márciusának derekán megbirkóztak az illetékesek.
A torony homlokzatából eltávolított, viszonylag épségben maradt, faragott római kori köveket, kiemelésüket követően előbb a városháza udvarára szállították, majd a múzeum őrzésére bízták. A kapu helyére egy, a figyelmet magára vonó, kétszintes bérházat húztak fel még 1872-ben (amit később még egy emelettel gazdagítottak). Itt élt a Ferenc József-renddel is kitüntetett Herczeg Ignác rövidáru-nagykereskedő. Herczeg üzleti ügyei azonban a századfordulóhoz közeledve befuccsoltak, olyannyira, hogy a fiaskót kezelni képtelen mágnás főbe lőtte magát 1900 márciusában.
A XX. században ezen épület második emeleti saroklakásában volt Ujházi Péter festő és Ecsedi Mária grafikusművész otthona. Ma az épület földszinti helyiségeiben, az emeleti lakások alatt üzletek működnek.
Források:
Budapesti Hirlap, 1900. III. 3.
Csitáry G. Emil: Érdekességek városunk multjából, in: Székesfehérvári Szemle, 1936/3–4.
Csurgai Horváth József: Székesfehérvár urbanizációja. A városfejlődés a kiegyezés korában, 2014
Demeter Zsófia: A derék város (Székesfehérvár Anno… 3.), 2017
Diploma Leopoldinum, 1703
Forster Gyula, báró (szerk.): Magyarország műemlékei II., 1906
Hattyufy Dezső: Székesfejérvári várkapu-torony, 1872. II. 25.
Hazai Tudósítások, 1806. XI. 19.
Károly János: Fejér vármegye története II., 1898
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III–IV., 1995–1996
Marosi Arnold: Székesfehérvár művészeti emlékei, in: Magyar Művészet, 1930
Philipp István: Városunk multjából. Az ősi Budai kapu., in: Székesfehérvári Szemle, 1931/3.
Ruzitska Mária: Amit mindenkinek tudnia kell Szent István városáról, in: Uj Idők, 1931. VIII. 16.
Székesfehérvár város Kamarási Hivatalának iratai, 1003-b, 1811
Székesfehérvár város Tanácsának népszámlálási iratai, 1107-c, 1869
Teleki József, gróf: Hunyadiak kora Magyarországon, VI/1. kötet, 1863
Végh Ákos László: Varkocs György (?–1543), https://albaarchivum.hu/varkocs-gyorgy-1543/
Vizi László Tamás: „Kövesd példájokat vitéz eleidnek…” (A magyar nemesi felkelés a francia háborúk időszakában, különös tekintettel Székesfehérvár és Fejér vármegye inszurrekciós szerepére), 2014
Zsoldos Attila—Thoroczkay Gábor—Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban, 2016
Végh Ákos László
