2022. január 20.

A Szent Sebestyén templom és a január 20-i megemlékezések

(1742–)

A város első telekkönyve, ingatlanainak nyilvántartása Vánossy Lőrinc harmincados provizor nevéhez fűződik, keletkezése 1698-ra datálható. Ezen a Belváros mellett szerepel a Budai és a Palotai külváros is. A Budai külvárosban, vagyis a mai Felsőváros területén túlnyomórészt földművesek, mezőgazdasági munkát végző emberek telepedtek le a török uralom alóli felszabadulást követően. Erre utalnak például a széles, marhák hajtására alkalmas utak. A Szent Sebestyén templom két oldalán haladókat (a mai Móri utat és a Havranek József utcát) még a XXI. században is előfordul, hogy „gatyaszárnak” csúfolják.

A központi városrészekhez viszonyítva valamivel magasabb, ezért szárazabb talaj kedvezett a mezőgazdasági tevékenységeknek. Nagy kiterjedésű szántóföldek terültek itt el, melyekről az elvakult lokálpatriotizmussal semmiképp sem vádolható Bél Mátyás fogalmaz így: „jobb búza sehol sem terem, mint a fehérvári síkságon”. E földrajzi adottságok is mindenképp hozzájárultak ahhoz, hogy az egykor alapvetően városias Budai külváros helyén egy paraszti jellegű település(rész) éledjen újjá. Iparosok és kereskedők gyakorlatilag csak a XVIII. század első harmadának vége felé telepedtek e városrészbe, kézművesek, akik addig szívesebben népesítették be a sűrűn csatornázott, tevékenységük végzéséhez alkalmasabb Palotavárost.

A Rákóczi-szabadságharc idején a környező településekről Fehérvárra menekülő ötven-egynéhány jobbágycsalád is a mai Felsőváros területén lelt otthonra. Nem titok, hogy a Parraghy András fehérvári főbíró felerészt osztrákokat sorai közt tudó városvezetői stábja hajlott az uralkodó oldalán maradni; túl sok szabad mozgásterük ugyan nem volt, miután Heister tábornok 1704. IV. 9-én elfoglalta Székesfehérvárt, és katonáival önkényesen felgyújttatta a kurucpártinak tartott külvárosokat, először is a Felsővárost. 1706-ban pedig kiűzték a városból a kuruc érzelmű családokat. Nem véletlen, hogy amikor ezek után (1707-ben) lajstromba szedték a rebellis, „hűtlen” polgárokat, a Felsővárosból egyetlen takács szerepelt mindössze a jegyzékben.

A Nepomuki Szent János-szobor is ez idő tájt került a Budai kapun kívül emelt, Löcherer Rudolf kőfaragó mester kezét dicsérő kápolna elé. A talapzatába vésett felirat szerint „Kiveretvén 1704-ben a lázadó Rákóczi hadai, a korábban lerombolt, most helyreállított erődítményeket nem kisebb ékességgel, mint Nepomuki Szent János szobrával kívánta és rendelte díszíteni a visszafoglalt vár első parancsnoka, Heinrich Mathaus Urli, 1705. július 6-án.” E szöveget csak valamivel több mint száz évig olvashatták az arra járók, az 1800-as évek első felében Rákóczi megítélése a fehérvári döntéshozók szemében is megváltozott; azt a vezérlő fejedelmet látták immár benne, aki népe sorsának jobbra fordításáért küzdött – ezért a feliratot is eltávolították.

Az említett kápolna bővítésének gondolata az 1738–39-es pestisdúláshoz kapcsolódik. Ez a baktérium okozta fertőző betegség tizedelte már 1709 és 1711 között is Fehérvár népét. (Sajnos, felénk nem vált divatossá az utcai limonádéárusítás, s így kifacsart fél citromok sem hevertek szertehajigálva sikátorokban, tereken, amik – miután a citrusfélék elpusztítják a szapora patkányokon élősködő bolhákat, a kórokozó terjesztőit – védelmet nyújtottak 1668-ban Párizs itáliai módit utánzó népének.) Mindkét alkalommal országos, sőt, európai méretű járvány söpört végig eleinken. Ekkoriban különítették el a megbetegedetteket, ásták el vagy csak dobták ki a halottakat a Pestispincéknek és Gugás (azaz golyvás) dűlőnek nevezett, lakóterületen kívül eső földeken. 

Felsőváros népe Isten segedelmét kérte 1739-ben, a Fehérvár-gócpontú, a helyi lakosságot lényegében megfelező pestisjárvány idején, s megfogadták, ha véget vet a Teremtő a pandémiának, hálából új házat emelnek számára, amit a mártír Szent Sebestyén tiszteletére szentelnek fel. (Sebestyén a III. század végén halt vértanúhalált, a keresztényüldöző Diocletianus és Maximianus dominatusa, társuralkodása idején. A Narbonne-ban született, császári gárdatisztként szolgáló mártírt kétszer kellett kivégezni, hogy „feltámadását” követően végérvényesen elhalálozzon. Azóta főleg járványok idején fordulnak a hívők fohászaikkal hozzá, aki életével, halálával a hit erejét példázza. Magyarországon a székesfehérvári mellett az egri temploma a legismertebb.) Innen származik a fogadalmi templom elnevezés.

1739. IX. 8-án került sor az ünnepélyes alapkő-letételre. A szertartást az Eperjesről érkezett, 1738 és ’41 között Székesfehérváron működő jezsuita plébános, Meltzl Zsigmond vezette. Az 1742-re (más adatok szerint 1749-re) felépített kápolna faragványait Christian Hessen készítette el, a főoltár a budai származású Mihics Antal asztalosmester munkája volt. Harangját Győrben öntötték, az oltárképet a fehérvári polgárságot három évvel korábban elnyerő Joseph Codelli festette 1750-ben.

Amikor 1778-ban a hívők megnövekedett számának köszönhetően különvált a belvárosi és a felsővárosi plébánia, közel egyforma lélekszámot pásztorolt a két intézmény. Valamelyest békésebb időszak következett Fehérvár életében. Ahogy a város, úgy annak külvárosa is szép lassan benépesült. Ezzel együtt felmerült az igény egy nagyobb befogadóképességű, monumentális templom építésére az amúgy is felújításra szoruló kápolna helyett. A ma ismert épületet 1801-ben kezdték építeni a hívek adományaiból. 1835 és 1837 között két toronnyal látták el – a díszpolgárságot is elnyerő Fridl Károly rajzmester tervei után. Egy évvel később pedig két mellékoltárt toldottak a meglévőhöz, Szent Anna és Szent József tiszteletére. A klasszicista templom romantikus elemekkel is büszkélkedhet, aminek oka a korra már nem igazán jellemző, hosszan elhúzódó (1866-ig tartó) építkezés.

A Felsővárosi templom egy 1899-re datált képeslapon
(Forrás: Topotéka Székesfehérvár/Károlyi József Alapítvány)

Szent Sebestyén 1739-ben kapott csontereklyéjének a ’48-as forradalom zűrzavarában lába kelt ugyan, de nem maradtak sokáig relikvia nélkül az egyházközség tagjai, Simor János már 1855-ben új csontdarabot járt ki Rómában, hitelesítő levéllel együtt, mely igazolja, hogy a kérdéses maradványok Szent Sebestyén testéből származnak.

Az imáikat meghallgató, a kórságot elfojtó Teremtőnek tett ígéretet Felsőváros lakossága megtartotta. Szent Sebestyén és Szent Fábián egy napra eső ünnepét a katolikus közösségek mindenütt példamutató kegyelettel ülték meg, s ezek közül, ha nem is azonnal, a XIX. század közepére országosan kiemelkedett fényével a Székesfehérváron és a Fiumében rendezett ceremónia. A mai napig minden I. 20-án körmenettel, a templom körüli kirakodóvásárral emlékeznek meg az egykori koronázóvárosban a lassan 300 évvel ezelőtt tett fogadalomra. Munka helyett vendégeskedéssel töltik a nagymisén való közös imádkozás után a napot. Székesfehérvár többi városrészeinek hívei, papjai közösen, zászlós processziókkal érkeznek e napon a felsővárosi templomhoz, amit ez alkalomból ünnepi díszbe öltöztetnek, az oltárt külön erre az alkalomra hímzett „Szent Sebestyén, könyörögj érettünk!” feliratú oltárterítővel takarják le, majd közösen vesznek részt a püspöki nagymisén, ami a Szent Sebestyénhez fohászkodó énekkel zárul. A mise után a templom előtt felállított búcsús sátraknál mézeskalácsot, gyertyát, egyéb kegytárgyakat lehet vásárolni. Elmaradhatatlan eleme e vendégjárásnak a töltött káposzta és a farsangi, „pántlikás” fánk. Sok helyen e napon kerül terítékre a friss disznótoros.

Korábban a búcsús nagymise délutánján és a nyolcadában minden nap litániát tartottak. Ezek alkalmával a Szent Sebestyén csontját tartalmazó ereklyetartót a jobb oldali mellékoltárra helyezték, hogy a hívek leróhassák tiszteletüket a szent előtt. Az ünnep estéjén a Katolikus Körben rendezték meg a Sebestyén-napi bált vagy búcsúbált, amelynek bevételét a templomnak adományozták.

A pestis magyarországi utolsó komolyabb megjelenése volt az 1738–39. évi; 1831-ben viszont egy egészen más kór, a kolera csapott le eleinkre, akik (jobb híján) a pestis ellen – is hatástalanul – alkalmazott karanténnal és „fertőtlenítő” füstöléssel próbáltak megálljt parancsolni neki.  Ennek ellenére mind a Palotai, mind a Budai külvárosban gyalázatos irtást végzett a Kazinczyt is sírba döntő kór.

1849. V. 28-án kitörő örömmel fogadták Fehérváron a Buda vára alól győztesként tovább vonuló Kmety György hadosztályát. A katonák a Vásártéren vertek tábort, hogy megpihenjenek Csorna felé vonultukban. Lehervadt azonban az arcokról a boldog mosoly, mihelyst másnap egy kolerás honvéd örökre elszenderült. A ragályos betegség értelemszerűen a Felsővárosban kezdett először tarolni. (A tanácsülési jegyzőkönyvek tanúsága szerint már aznap, V. 29-én jelentettek két felsővárosi, epemirigy nyavalya okozta halálesetet, ahogy akkoriban a kolerát nevezték.) Hirtling Mihály, Szaváry István és Bezenbeck Alajos sebészek álltak a vártán, hogy a fertőzésnek elejét vegyék, ám a háborús idők körülményei nehezítették a dolgukat, a városi hatóság házilag történő orvoslásra buzdító hirdetéseivel pedig inkább csak tetézte a bajt.

A felsővárosi imádságoshelyet a köznyelv Juhásztemplomnak is nevezte. Ugyanis évente két ízben, Szent György és Szent Mihály napján itt, a székesegyházban rótták le tiszteletüket a messze földről (főleg a Bakonyból s a Mezőföldről, de gyakran még a Tiszántúlról is) összesereglő juhászok. A fohászkodást követően tort ültek és üzleteket kötöttek, ki hova szegődik a következő idényben. Ilyenkor teltházat produkált a Bárány, a Csillag és az Arany Sas vendéglő. A juhászok szimbolikus zöld selyemzászlaját, melynek egyik oldalára Isten bárányának, másikra a háromkirályok képét hímezték, 1944-ig a Juhásztemplomban őrizték. E becses tárgynak a háború forgatagában nyoma veszett.

Pauer János megyéspüspök 1885 novemberében kelt határozatában döntött arról, hogy a Szent János és a Szent Sebestyén templomokban a német nyelven celebrált istentiszteleteket beszünteti, hogy a hívők hazánk ízes szófordulataival dicsőíthessék a Magasságost. A reformot fokozatosan, tapintattal hajtották végre.

1917-ig hat harangja volt a templomnak, ekkor hármat rekviráltak és ágyút öntöttek belőlük. 1924-ben a budapesti Walser Ferenc készített két kisebb harangot, és ő formázhatta meg az előző évben megrepedt pótlására rendelt, ún. Szent Imre harangot is 1927-ben, amit Bilkei Ferenc plébános szentelt fel. A II. világégés idején újfent négy harangjától fosztották meg a templomot, csak a Walser-féle két kisebbet hagyták fenn, a tornyokban. Nagyharangját Juhász Lajosnak köszönheti az egyházközség, amit 1975-ben öntött ki a mester.

Az 1930-as években büszkeséggel töltötte el a felsővárosiakat, hogy templomuk toronyórája Mórig, Martonvásárig elvilágít. (Ez azonban olyan költségesnek bizonyult, hogy nem sokáig működtették.) A templom egyébként olyannyira a figyelem középpontjában helyezkedett el, hogy amikor 1926 nyarán illetéktelenek két kelyhet tulajdonítottak el az oltáráról, azt még a pécsi Dunántúl is lehozta.

Látkép a Szent Sebestyén templom tornyából
(Forrás: VLKI)

A II. világháború csatáiban találatot kapott tornyokat helyreállították, de 1960-ban a hagymasisakok helyett alacsony sátortetőket emeltek a tetejükre, hogy „nyugodtabb hatást gyakoroljon a templom a városképre”. Ez a szemlélet 1973-ban kifulladt – a plébániatemplom visszakapta hagymasisakjait. A templombelső felújítása 1967-ben fejeződött be, a megrongálódott falfestményeket Bicskei Karle János freskósorára cserélték fel, melyek a névadó segítő szent életét, vértanúságát és megdicsőülését ábrázolják.

A II. világháborúban megsérült templom épülete
(Forrás: Topotéka Székesfehérvár/VLKI)

1978. V. 15. óta láthatjuk ismét a sünné nyilazott szent szobrát a templom homlokzatán – nem az eredetit, azt szétlőtték 1945-ben, Braun János szobrászmester munkáját. A ma is látható műalkotás – ellentétben azzal, hogy az alak karjai a szent hagyományos ábrázolásaiban a háta mögé vannak lekötözve – a lenyilazott fiatal férfit egyik karjával az ég felé nyúlva mutatja.

Bár előfordult, hogy a I. 20-i mise a ferencesek belvárosi templomában zajlott, s onnan zarándokolt át az ájtatos gyülekezet a felsővárosi szentélyéhez, a szertartás mit sem veszített ezzel jelentőségéből. 25 évvel ezelőtt, 1998. I. 20-án például Veszprém egyházmegye nyugdíjas érseke celebrálta az ünnepi misét.  Az a Szendi József, aki Székesfehérváron látta meg a napvilágot 1921. X. 31-én, itt is nevelkedett, és pappá is szülővárosában szentelték 1944. XII. 24-én. Egyházi emberként szolgálatát több helyen is ellátta, s még Fehérvárra is visszatért rövid időre (1980 és 1982 között volt itt kanonok), mielőtt kinevezték Veszprém egyházmegye apostoli kormányzójává.

2014 augusztusában renoválták a Szent Sebestyén templom tornyain a kupolák rézbevonatát, 2015 júliusától pedig a templom külső falait és a felújításra szoruló tetőszerkezetét – a szarufák közül több is cserére szorult már, ahogy a lécek és a cserepek kisebb hányadát is pótolni kellett. Most, 2023-ban is időszerűvé vált az épület tetőrekonstrukciója, várhatóan idén tavasszal kap új burkolatot a felsővárosiak szentélye.

Források:
Bél Mátyás: Fejér vármegye leírása, in: Fejér megyei történeti évkönyv 11, Székesfehérvár, 1977
Dunántúl, 1926. VI. 23.
Fitz Jenő—Császár László—Papp Imre: Székesfehérvár, 1966
Gelencsér József: A Szent Sebestyén napi búcsú, in: Fejér Megyei Hírlap, 1992. I. 18.
Gelencsér József: Búcsú a Felsővárosban, in: Fejér Megyei Hírlap, 1993. I. 26.
Gelencsér József—Lukács László: Szép napunk támadt, 1991
Kállay István: Német betelepülők Székesfehérvárott 1688–1767, in: Farkas Gábor (szerk.): A Dunántúl településtörténete 1. (1686–1768), 1976
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III–IV., 1998
Magyar Kurír, 2017. VII. 23.
Nagy Sándor: Sok volt a pásztor és folyt a bor…, in: Fejér Megyei Hírlap, 1988. II. 27.
Nealon, Tom: Forradalmak az ebédlőasztalon, 2018
Pesti Hirlap, 1915. I. 22., 1936. I. 21.
Pintér István: Székesfehérvár, in: Népszabadság, 1970. VIII. 16.
Schoen Arnold: Walch a székesfehérvári városháza kőfaragója, in: Magyar Művészet, 1931
Schoen Arnold: XVIII. századbeli képző- és iparművész jezsuita frátereink, in: Történetírás, 1937/3.
Sükösd Gézáné Schuller Erzsébet: Felsőváros jussa, 2003
Székesfehérvár és Vidéke, 1885. XII. 22.
Székesfehérvár Város Telekhivatalának iratai, VLK IV-1006/a
Új Ember, 1967. II. 5.

Végh Ákos László

Megosztás:

Ezeket látta már?