„Négyféle ember van, akik mind a város díszei és irányítói. Ők azok, akik a község hasznát jóságosan és hűségesen megőrzik és táplálják. Először a plébános, aki legyen eszes, jóságos és tanult, a hitetlenek miatt. Másodszor: a bíró és elöljáró, aki legyen ismert, bölcs és hatalmas, az engedetlenek miatt. Harmadszor: a jegyző, aki legyen hűséges, eszes és tájékozott a csalók miatt. Negyedszer: a tanácsosok és esküdtek, akik legyenek egységesek és egy akaraton lévők, és ne legyenek elnézőek a megvesztegetőkkel szemben” — fogalmaz a budai jogkönyv a város legfontosabb tisztségviselőiről szólva. A középkori Magyar Királyság egyes városaiban ezen személyekkel azonos súllyal bírtak a polgármesterek (például Pozsony, Nagyszeben), de nem minden városban volt polgármester (így például Fehérváron sem), így ahol nem volt, ott a bíró tekinthető a város fejének. Nem véletlenül nevezi őket a jogkönyv a „város díszei”-nek, mivel nemcsak a város irányításának feladata hárult rájuk, hanem ők képviselték kifelé a várost, jártak el a várost érintő ügyekben, igaz, e feladatot, illetve kötelezettséget ritkán más személyekre is átruházhatták. Az ő engedélyük nélkül azonban városi ügyben senki sem járhatott el a királynál, a tárnokmesternél, az országbírónál, a megyénél, vagy bármely más országos hatóságnál.
A szabad bíró (és esküdtválasztás) az egyik legfontosabb eleme volt kezdetektől fogva a hospes– és városkiváltságoknak. E kettő között jelentős különbség volt azonban a megválasztott személy, illetve testület joghatósága tekintetében, mert míg az előbbi csak kisebb ügyekben ítélhetett, az utóbbinak már joga volt a három nagyobb ügy, a vérontás, a gyilkosság és a lopás esetében is ítéletet hozni. A hospes– és városkiváltságok a legtöbb esetben csak annyit mondanak, hogy a közösség tagjai sorából szabadon választhatja meg a bírót, időnként hozzáteszi, hogy az esküdteket is, ritkábban térnek ki arra, hogy mennyi legyen az esküdtek száma, vagy hogy a választás mikor történjen, arra vonatkozóan pedig egyáltalán nem térnek ki, miként történjen a választás. Ez utóbbi kettő a középkor folyamán egy-egy város tekintetében ráadásul nem is volt állandó, ami jól mutatja, hogy az valójában a város önálló döntésének megfelelően változhatott, ahhoz még csak a király beleegyezését sem kellett kérniük, hanem saját jogon hozott rendelkezéssel írhattak elő egy, a korábbiaktól eltérő rendszert, a változás mögött pedig a város belső fejlődése, az adott korszakra adott válasz állt.
Fehérváron elsőként a latinok kaptak hospeskiváltságot, minden bizonnyal II. András uralma alatt, majd 1237. május 6-án IV. Béla városkiváltságot adott a településnek, sajnálatos módon azonban egyik oklevél sem maradt fenn. Ennek ellenére bizonyosak lehetünk abban, hogy mindkettő tartalmazta a közösség, illetve a település vezetőjének, a hospeskiváltság esetében a falunagynak (villicus), a városkiváltság esetében a falunagynak (villicus) vagy bírónak (iudex) a szabad megválasztásra vonatkozó utalást. Mivel az 1237. évi oklevél szövege nem maradt fenn, így nem dönthető el, hogy a közösség vezetőjére a villicus, avagy a iudex megnevezést alkalmazták-e, mindkettőre akad példa a korszakból, valójában a megnevezésnek nincs is jelentősége abban a tekintetben, hogy milyen jogi ügyek tartoztak alá, sőt más városok esetében a 13. században a két megnevezést szinonimaként alkalmazták. Előfordult az is, hogy a kiváltságlevél iudex megválasztására adott lehetőséget, a város vezetője a későbbiekben mégis villicus címmel fordul elő a forrásokban. Fehérvár esetében az bizonyos, hogy amikor a bíró elsőként (1270) szerepel forrásainkban, akkor a iudex tisztségnevet találjuk neve mellett. A hospeskiváltságban a közösség vezetője még csak a kisebb ügyekben történő ítélkezésre kaphatott illetékességet, a városkiváltság azonban már a büntetőügyekre is kiterjesztette jogkörét. A hospeskiváltság falunagyának joghatósága a latinokra terjedt ki, akik vélhetően egy tömbben, az ún. váralján éltek, a közöttük élő, más személyekre azonban ez a joghatóság nem terjedt ki. A városkiváltság már területi joghatóságot adott a bírónak, mely a váraljára, a későbbi Budai külvárosra terjedt ki. 1249-ben IV. Béla innen feltelepítette a polgárokat a várba, és vélhetően nemcsak az egyházak földjeitől határolták el a hozzájuk tartozó területeket, melyre írott forrással is rendelkezünk, hanem Sziget és Újfalu lakosságának hozzájuk csatolására is ekkor kerülhetett sor. A bíró joghatósága azonban bizonyosan nem terjedt ki a városban lakó zsidókra. IV. Béla 1251. évi zsidók számára kiállított privilégiumlevele ugyanis tiltotta a városoknak a zsidók feletti ítélkezés jogát, zsidók közötti ügyekben a király vagy a tárnokmester ítélkezhetett, ha pedig őket vádolták meg, akkor egyedül a király hozhatott ítéletet. A kiváltságlevelet a fehérvári zsidók 1256. március 16-án a fehérvári káptalannal átíratták, azaz pontosan tudták annak tartalmát, és azzal bizonyosan éltek is. Voltak olyan városok a Magyar Királyságban, amelyek a 15. században megkapták a zsidók feletti joghatóságot is, arra vonatkozóan, hogy ez Fehérváron is így történt-e, nem rendelkezünk adattal.
A fehérvári kiváltság bíróválasztásra vonatkozó részének rekonstruálására adna lehetőséget két olyan oklevél, melyekben egy másik település polgárai a fehérváriak kiváltságaira való hivatkozással kapják meg kiváltságukat. 1248-ban a nyitraik számára kiállított oklevélben olvasható, hogy „a maguk közül időről időre állítandó bíró minden vagyoni, polgári és bűnügyben a mondott fehérvári polgárok módjára tizenkét esküdttel ítélkezhet”, míg a győriek 1271. évi kiváltságlevelükben általánosságban kapják meg a fehérváriak kiváltságait, a bíróra vonatkozóan pedig lehetőséget kapnak, „hogy azt válasszák bíróvá maguk közül a várból, akit akarnak. Akit megválasztottak, mutassák be nekünk, mi pedig meg fogjuk erősíteni. Neki legyen joga és kötelessége, hogy minden kisebb és nagyobb ügyükben ítélkezzék”. Az első esetben a bíró 12 esküdttel történő, minden ügyre kiterjedő közös bíráskodása a fehérváriak joggyakorlatára hivatkozik, így azt kell gondolnunk, hogy az valóban a fehérváriak kiváltságának felelt meg. Mivel ez lényegében azonos minden más királyi város gyakorlatával, így szinte biztosak lehetünk abban, hogy Fehérváron szintén ez a szokás élt, az pedig joggal gyanítható, hogy kiváltságlevelük is hasonlóképpen fogalmazhatott. A második, győri kiváltságlevélben foglalt szövegbe vetett bizalmat az oklevél egy másik része erősíti, melyben arról van szó, hogy a győriek szegénysége miatt „a fehérvári polgáraink szabadságai közül attól az egytől eltekintünk, hogy [a győriek] semmiképpen ne tartozzanak velünk vagy valamely bárónkkal hadba vonulni”. A győri kiváltságlevélben a bíróra vonatkozó rész ráadásul nem mond ellent a nyitrai kiváltságlevélben lévő szövegnek (mely csupán az ítélethozatal mikéntjénél hivatkozik a fehérváriak kiváltságára), csak kiegészíti azt. Szabad bíróválasztást említ, és a bíró király előtti bemutatását a hivatalában történő megerősítés miatt. Ez utóbbi kitétel nem volt szokatlan és egyedülálló a középkori városkiváltságokban, és ha hozzátesszük, hogy a városi bíró valójában a király nevében bíráskodott, érthető a királyi megerősítés szükségessége. A fehérvári bíró minden, azaz a kisebb és a nagyobb ügyekben is ítélkezhetett, ez lényegében mindkét oklevélben szerepel, ahogy a soproniak 1277. évi kiváltságlevelében ez a „fehérvári polgárok és minden más, királyságunkban élő vendégtelepes szokásá”-nak felelt meg.
A fehérvéri bíró- és esküdtválasztás időpontjára nézve nem találunk konkrét utalást a kiváltságlevelekben, és egyértelműen az sem állapítható meg, hogy ez szerepelt-e egyáltalán a fehérváriak IV. Béla-kori városprivilégiumában. Más városok esetében is előfordul, hogy azt a városprivilégium nem szabályozta, míg időnként valamely egyházi ünnephez kötődően határozta meg. A többi, ma is tanulmányozható városprivilégium alapján az azonban teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy évente választottak városbírót, de mint minden más városban, egy-egy bíró, főként, ha jól végezte munkáját, hosszabb időn keresztül állt a város élén, de még ebben az esetben is minden évben meg kellett méretnie magát. Egy 1526. évi forrás szerint a bíró- és esküdtválasztásra régtől fogva Szent György napján, azaz április 24-én került sor. Ennek ellenére nem lehetünk biztosak abban, hogy az egész középkoron át e nap volt a bíró- és esküdtválasztás napja, ugyanis 1477 májusa és 1479 augusztusa között négy teljes esküdtlistával bírunk, amelyek személyi változásokat is mutatnak: az 1477. május 15-én, az 1478. február 14-én, az 1478. augusztus 7-én és az 1478. augusztus 21-én kelt oklevelekben (részben) eltérő esküdtekről olvashatunk, ami arra utal, hogy a választásra augusztus 7. és augusztus 21. között került sor. A két időpont között leginkább Nagyboldogasszony napjára (augusztus 15.) gondolhatunk. Ezt az időpontot módosíthatták a 15. század végén Szent György napjára. Az így létrejött tanács a bíró távolléte idejére helyettes bírót is választhatott, erre Fehérvár esetében csak egyetlen példát ismerünk 1498-ból.
Az esküdteket kezdetben a várban élő polgárok közül választhatták, legalábbis erre utal, hogy amikor a 15. század közepén (első adatunk 1446-ból származik) megjelenik a területi alapon választott esküdtek sora, a legtöbbet, nyolcat a várbeliekből választottak, míg a Budai külvárosból és Újfaluból csak kettőt-kettőt. Más városokban is a 15. században jelennek meg a területi, avagy nemzetiségi alapon megválasztott esküdtekre vonatkozó szabályozások. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy mikor, de 1471-ben már bizonyosan csatlakozott a három említett városrészből származó esküdtekhez egy Újvárosból származó is, mégpedig úgy, hogy az esküdtek száma maradt 12, de ekkortól a várból már csak hetet választottak.
Weisz Boglárka
Ajánlott irodalom
Buda város jogkönyve. I–II. Közreadja Blazovich László, Schmidt József. Szeged 2001.
Zsoldos Attila – Neumann Tibor: Székesfehérvár középkori kiváltságai. Székesfehérvár 2010.
Zsoldos Attila – Kiss Gergely – Thoroczkay Gábor: Székesfehérvár története az Árpád-korban. Székesfehérvár 2016.
Kertész Balázs: Székesfehérvár város oklevelei és levelei 1249–1526. Székesfehérvár 2019.
