A nomád törzsek vándorlásaik során ritkán távolodtak el messzebbre az életadó természetes vizektől: folyóktól, patakoktól. A fejüket letelepedésre adó családok is többnyire olyan helyeket részesítettek előnyben, ahol az ivóvíz nyerésének lehetősége biztosított volt. A mocsárvilágból kiemelkedő dombra épült Székesfehérvár nem bővelkedik ugyan ilyen természeti kincsekben; patakjának, a Gajának mára lényegesen diszkrétebb a jelenléte, mint a többszöri, alapos szabályozása előtt volt.
A Gaja a Bakonyalja és a Vértes nyugati lábainál hullámzó Bársonyos dombvidék találkozásánál ered. A X–XI. században még nem volt önálló medre, a Bakony lankáin lefutván szétterült a Székesfehérvártól északra fekvő völgyben, észrevétlenül olvadt bele a Sárrét lápvilágába. A Gaja mellett a tőle valamivel nyugatabbra futó Séd patak látta még el bőségesen vízzel az ingoványos Sárrétet.
A XX. századra annyiban változott a helyzet, hogy az északnyugat–délkeleti tájolású, a Móri-árokban csörgedező patak Fehérvár határába érve leadta a város üzemeinek vízszükségletét szállító Malom-csatornát, majd felvette a szennyvíz egy részével távozó Jancsár-csatornát, valamint az Aszalvölgyi-árkon érkező vízmennyiséget, s beleömlött a Nádor-csatornába Sárszentmihály határában.
A problémák mellett, amiket a vízhez jutás nehézségei jelentettek a Székesfehérváron élőknek, ritkábban, de annál súlyosabb gondot okozott, ha az éltető elem a kelleténél nagyobb mennyiségben tüntetett jelenlétével. A mai Szárazrét felől – ha nem is minden évben, de – nem egyszer előfordult, hogy árvíz öntötte el Székesfehérvárt. Általában felhőszakadások, tavaszi, nyári viharok indították be a folyamatot.
1546. VIII. 6-ról maradt fenn az ország főkapitányának Pozsonyban írt levele arról, hogy: „Rácz kémem jelenti, hogy a nagy víz a beglerbéget egész hadával Fejérvárba szorította. Nem tud kimozdulni, mert a nagy víz a hidakat mind elvitte.” Történt mindez úgy, hogy a várat körülölelő mocsár elvben még el is kellett, hogy nyeljen az áradatból. Az árvízveszélyt s károkozásának mértékét mindenképp csökkentette.
A városrészeket egymástól élesen elválasztó árokrendszerre és az abban hullámzó vízre a török kiűzését követően már nem volt többé szükség. Ráadásul a kedves magyarjainak érdekeit permanensen szem előtt tartó I. Lipót parancsára a Magyar Királyság erődítéseinek falait el kellett bontani. Így aztán az immár több veszélyt, mint biztonságot jelentő ingoványos részeket is lecsapolták. Elsősorban az így keletkező megművelendő termőföldek és legelők okán, amihez a bécsi udvar is boldogan bólogatott: számukra a rebellis magyarok rejtekhely-lehetőségeinek csökkenése miatt volt szimpatikus a kezdeményezés.
Így aztán a fentinél is gyakoribbá vált a hóolvadás velejárójaként tapasztalt áradása a bővizű Gajának, melynek még könnyebb dolga akadt a XIX. századra kiszolgáltatottabbá váló településen. A városrendezési projekteket (elsősorban az említett mocsártalanításokat, valamint a várat, a belvárost elszeparáló, magas falak elbontását) követően már mind kevesebb tereptárgy tudta az útját állni az összegyűlt, hömpölygő víztömegnek.
(Forrás: Világ. 1844. január)
Bár a tanácsülési jegyzőkönyvek tanúsága szerint már 1731-ben konkrét tervezet készült a mocsarak lecsapolására, láthatjuk, hogy eleink helyben topogtak e téren, mert az 1764. évi pozsonyi országgyűlésen Fehérvár követei úgy adták elő a Sárrét kiszárításával kapcsolatos ötleteiket, mintha azok épp most fogalmazódtak volna meg bennük, avagy csak most váltak volna időszerűvé. Igaz, Bőhm Ferenc földmérőt már 1763-ban megbízta Fejér és Veszprém megye a vízrendezési tervek elkészítésével. Ő több alternatívát dolgozott ki a következő négy évben. Ezek közül a mocsár állóvizének a befolyó patakok vizétől történő elválasztását tartották elsődlegesen a legfontosabbnak.
A város vezetői nem sokkal később kezdtek el morfondírozni egy átfogó csatornaépítés ötletén is, melynek megtervezésével szintén Bőhmöt bízták meg 1775-ben. Ezek a törekvések azonban rendre sikertelennek bizonyultak, az első eredmények Beszédes József nevéhez köthetőek, kinek a tervei alapján az 1810-es évek derekától kezdték el kiépíteni a Nádor-malomcsatornát és a Malom-csatornát. (Ez utóbbi Cecénél egyesült a Sárvízzel, és vízimalmok ráépítésével is sikerült kordában tartani valamelyest az erejét.)
1844-ben II. 27-től kezdődően jelentős mennyiségű csapadék hullott le az égből. A Gaja több helyen is kitört a medréből. A közeli házakban térdig érő vízben tocsogtak, a kertek víz alá kerültek, a fahidakat letépte és magával ragadta az ár.
A Duna jeges ujjaival a császárvárost is nem egyszer karmolta össze. A legnagyobb (dokumentált) pusztításokat talán 1744 márciusában és 1768 februárjában követte el Európa Kék Szalagja. Az 1862. február eleji kiömlése is a komolyabbak közé tartozott – minden lap az osztrák és a magyar fővárosra leselkedő veszélyekről cikkezett, holott a pragerhof—budai vasútvonalon zavartalanul közlekedtek a szerelvények egészen Triesztig, egyedül a székesfehérvár—újszőnyi vonalon függesztették fel a vonatközlekedést az árvizek miatt, II. 3-tól Nagyigmánd felé haladó lovaskocsikkal pótolták a postaforgalmat. (Naponta egy járat indult mindkét irányba.) Az ár 1862. februári pusztítása ismét világossá tette, hogy ahhoz, hogy a jövőben elkerüljék, meggátolják a hasonló eseteket, muszáj egy részletes árvízvédelmi tervet kidolgozni. Linzer Vilmos polgármesternek a királyi biztoshoz írt egyik levele részletezi az ezzel kapcsolatos, kijelölt feladatokat. A Falvay István mérnök által kidolgozott védművek kivitelezése azonban egyelőre elmaradt.
1871-ben kevésen múlt, hogy a lezúduló víztömeg nem törte ketté a Hármas hidat. (A híd elődje, egy, a Sárrétbe folyó Gaja ágainak mocsaras területén átívelő, hosszú fahíd már a XIII. század közepén is létezett.) 1875-ben Havranek József városkapitány 8 forint 80 krajcár élelmiszert vásárolt a III. 10–11-i áradást követően a Hármas híd környékén tevékenykedő önkéntes kármentők számára.
Pedig ebben az évben még viszonylag „olcsón” megúszták a fehérváriak az áradást. A következő évben ugyanis a Vízivárosban, a Távírda és a Dinnye (ma Kégl György) utcában hömpölygött napokon át a víz. 150 évvel ezelőtt, 1876. II. 20-án a jeges ár a Gaja védgátját is átszakította, a medréből kilépett patak a Hármas híd környékén hullámzott végig az országúton. A fentiek megtapasztalása indította be még ebben az évtizedben a csatornák beboltozási munkálatait, ami együtt járt a fölöttük lévő utak szélesebbé, szellősebbé tételével.
II. 29-én a megyei takarékpénztár választmánya kihirdette, hogy a Fejérben élő árvízkárosultak számára 2%-kal olcsóbban folyósít hitelt. Eddigre már túl voltak az ár tetőzésén, de további négy napnak kellett eltelnie, mire nyugodt szívvel leírhatták a lapokban, hogy átláboltak a krízisen – ha a folyamatos esőzések aggasztóak voltak is.
A fehérvári történések azonban csak szolid előjátéknak bizonyultak 1876-ban. A Duna vízszintje a tavasz elején hetekig emelkedett, dagadó hullámokkal kutatta a zablát nem tűrő folyó a terjeszkedési lehetőségeit. Összességében a második legmagasabbra törő árhullám volt ez Budapesten – csak az 1838. évi, legendás kiömlés előzi meg. Többen vezették vissza a főváros Duna-közeli részének víz alá kerülését a folyó soroksári ágának a szabályozására, elzárására; valójában azonban Mosontól egészen Pancsováig (ma: Pančevo Szerbiában) áradt a folyó, a töltések tehát semmiképp nem tehetőek elsősorban felelőssé a történtek miatt.
Azt, hogy mennyire együtt tudtak érezni Fehérváron az Európa Kék Szalagjával öt héten át birkózó árvízkárosultakkal, mutatja a Duna-menti települések javára kieszközölt gyűjtésben való részvételük. Fejér megyeszékhelyéről 4447 forint 93 krajcár adomány folyt be ekkor, nagyobb összeg a szintén nehéz napokat élő helységből, mint sok népesebb és tehetősebb városból.
A Gaja megfékezésére irányuló erőfeszítések ellenére sem sikerült a bármikor áradni kész patakot legyőzni. 1881. III. 9-i kilépésekor a kőből épült Hármas hídon kívül a Hosszú hidat és a Czifra hidat is elragadta. Schier Ferenc főmérnököt, az Államépítészeti Hivatal vezetőjét kérték fel az átjárók újratervezésére. Ezek keresztszelvényét a szakember jelentősen megnövelte. Az előkészületi munkálatokat még az év őszén elvégezték, s az enyhe télnek köszönhetően már 1882. III. 2-án átadhatták ünnepélyes keretek között a hidakat a forgalomnak.
1885-ben született meg a XXIII. törvénycikk, a vízjogi törvény, mely a vízrendezéssel kapcsolatos munkák közigazgatási alapjait és formáit fektette le.
1909 februárjában a fagyott talajra hullott hó, majd a két napig záporozó eső következtében a Búrtelep került víz alá, a Vízivárosban pusztított az áradás. Az indóház előtti bérkocsik lovai szügyig gázoltak a vízben. A Hármas híd ekkorra már traverzekkel megerősített, vasból készült átjáró volt, a gyengébb ellenálló képességű fahíd utóda. „Rémségesen nagyszerű látványt nyújtott” a híd alatt zubogó víztömeg a sebesen sodródó jégtáblákkal. A híd ugyan nem roppant össze, de az áradás a birtokába vette.
1916-ból őrződött meg egy panaszbeadvány, melyben még mindig azt sérelmezték, hogy a Gaja közelében fekvő rétek gyakran kerülnek víz alá, ezért gyakorlatilag hasznavehetetlenek. Ugyanebben az évben kezdték meg a Hosszúsétatéri dűlő lecsapolását is, ám érthetetlen módon egyesek megfellebbezték a közösség számára feltétlenül előnyös határozatot. Bár a Közigazgatási Bíróság elutasította az indítványt, a huzavona jelentősen lelassította a folyamatot, a munkálatokat csak öt évvel később, 1921-ben fejezték be.
A várárkok beboltozását közlekedési szempontból tartották a legsürgetőbbnek. Eleinte nem koncepciózusan, egy kidolgozott terv szerint fogtak a dologhoz. A várost átszelő árkok felett hidakat emeltek, egyre többet. Azokat az idő múlásával igény szerint szélesítették, végül a csökkenő szabad felületet is lefedték. Ezen körülmények miatt ezek a csatornák (pl. a Piac tér nyugati részétől a Palotavárost a Belvárostól elválasztó körút alatt, a színház környékén vagy a Víziváros verőerét jelentő Rákóczi út alatt) a mai fogalmainkhoz képest óriási méretűek és összehangolatlanok. A Malom-csatornának a Piac tértől a strandig húzódó szakaszát – szakítva a korábbi, téglás megoldással – immár betonból építették meg 1935 és ’37 között. A ’40-es évek elejére a Népköztársaság és a Balatoni út felett és a vasútállomás előtt takarták el a háttérben maradva hasznosabb csatornákat.
A két világháború közötti időszakban az árvízvédelmet, a károktól való mentesítés feladatát a Sárvízi Társulat és a Hosszúcsatorna-menti Vízhasználati Társulat látta el. A város nyugati peremkerületei még a ’40-es években is szenvedtek a Gaja szeszélyes tombolásától. 1940-ben mind a Veszprém felől érkező út hídjánál, mind a vasúti hídnál jégtorlasz képződött. A Gaja medrében vastag, több rétegű jégkéreg keletkezett a tél folyamán, s az erre rázúduló árvíz nem tudta megtisztítani az árkot. Március idusán olyan területekre is bemerészkedett az áradó patak, ahol emberemlékezet óta nem járt – a Gellért utcától a Rác utcáig, valamint a vasút és a Balatoni út között fekvő ingatlanokon csónakokkal lehetett az úszni nem tudóknak közlekedni.
(Forrás: Bukovszky György: Székesfehérvár árvizei In: Hidrológiai tájékoztató, 1961. 1. szám)
A Kultúrmérnöki Hivatal ezek alapján 1941-ben a Gaja megerősítését, egy töltés felhúzását a Hármas hídtól a komáromi vasútig, ez utóbbi Gaja-hídjának bővítését, a Varga-csatorna bekötését a Jancsár-csatornába és itt egy szivattyútelep létesítését határozták el. A munkák a háború miatt csak 1946-ban indultak meg, de viszonylag hamar befejeződtek.
Az 1956-os áradást már felkészülten fogadták az illetékesek. A város kiépített árvízvédelmi rendszerének része volt, hogy a Tobak- és a Varga-csatornát összekötötték a Jancsár-csatornával, melyen (a vasúti kereszteződés felett) egy zsilipet és egy szivattyútelepet hoztak létre. Töltést a Gaja bal partján 60 centiméterrel megemelték, és az ezúttal is tüskékként tüsténkedő jégtorlaszokat felrobbantották. Így – bár nagyobb mennyiségű víz zúdult Székesfehérvárra, mint tizenhat évvel korábban – a védműveknek köszönhetően (a Gaja jobb parti árterületének kivételével) sikerült az elöntetéstől megmenteni a várost.
1963-ban a jég nem nehezítette az árvízvédelemmel foglalkozó szakemberek munkáját, „csak” a tetemes mennyiségű hó. Még olvadás előtt árvízi tározókat építettek a Zámoly utcában, a Berényi út felsővárosi részén és a Rác-völgyben – ezek azonban nagyon hamar megteltek, s ismét víz alá került a Víziváros és a Búrtelep. A 23,5 m3/mp sebességgel vonuló kiömlés a kórházban tette a legnagyobb kárt. Több házból ki kellett lakoltatni az Eötvös utcában és a Berényi úton élőket.
(Forrás: Fejér Megyei Hírlap. FotóK Kabáczy Szilárd)
Medermélyítésekkel, a környező települések (Zámoly, Fehérvárcsurgó, Pátka) víztározóinak kapacitásnövelésével, a rác-völgyi tározó kiépítésével azóta is egyre csökkentik az elöntés veszélyének a kockázatát Székesfehérváron. Ennek ellenére továbbra sem könnyű kordában tartani a nekilóduló vizet. 2010 tavaszán például olyan mértékű pusztítást vitt véghez az ár a Székesfehérvárt (is) mentesítő fehérvárcsurgói víztározó közvetlen környezetében, hogy amint apadni kezdett, rohamléptekkel indult be a katasztrófaturizmus. A völgyzárógátról ki kellett tiltani a gépjárműveket, meg ne roggyanjon, be ne dőljön a töltés.
Szárazrétnek a vizekhez fűződő, szoros kapcsolatára utalnak a mai Új Csóri út és Farkasvermi út között nyitott utcák elnevezései. Már 1929-ben is nyolc ilyen létezett: a Bodrog, a Dráva, a Hernád, az Ipoly, a Kőrös, a Sajó, a Szamos és a Száva utca. (Amint látjuk, ezen utcák a magyarországi és az elcsatolt területeken lévő folyókról kapták a nevüket, ugyanakkor az északkeletre nyúló dűlők névadásához a területre jellemző, tipikus állatok szolgáltattak alapot – vö. Fecskepart utcaneveivel.) A későbbiekben is ennek szellemében keresztelték el Feketehegy–Szárazrét utcáit. Így született meg 1969-ben a Gaja és a Sió utca, 1974-ben a Garam és a Rába, 2001-ben a Mura és a Vág, 2003-ban a Zala, a Lajta és a Marcal, valamint 2006-ban az Ikva utca.
Források:
Bukovszky György: Árvizek Székesfehérvárott, kézirat, 1996
Bukovszky György: Székesfehérvár árvizei, in: Hidrológiai tájékoztató, 1996/1
Csurgai Horváth József—Erdős Ferenc—Zsebők Lajos: Százéves a Fejérvíz 1913–2013, 2013
Ellenőr, 1876. III. 18.
Gasparich Kilit: Megyei ’s más vidéki közlések, in: Világ, 1844. III. 6.
Juhászné Viniczai Ágnes: Székesfehérvár hídjai, in: Tóth Ernő (szerk.): Hidak Fejér megyében, Székesfehérvár, 2006
Nagy László: Az 1876. évi árvizek, 2007
Puskás Tamás (szerk.): A Gaja patak vízgyűjtőjének vízgazdálkodási tanulmánya, 1967
Székesfehérvár és Vidéke, 1876. III. 4.
Vajnai Imre: Székesfehérvár város vízrendezésének múltja és jelene, in: Hidrológiai tájékoztató, 1970
Vasárnapi Ujság, 1876. III. 12.
Végh Ákos László
