Az Aranybulla királya

Az Aranybulla királya

Kiadó: Városi Levéltár és Kutatóintézet
Szerző: Zsoldos Attila
Székesfehérvár, 2022
Megvásárolható: 7500 Ft
534 oldal, fűzött, keményfedeles

Előszó

Nincs király, akivel úgy elbánt volna a magyar irodalom egy alkotása, mint tette azt II. Andrással Katona József Bánk bánja. A mű befogadása, elsősorban nyelvi szempontból, ma már komoly erőfeszítést igényel, de helye a klasszikus művek között éppúgy megkérdőjelezhetetlen, miként Erkel Ferencnek a dráma alapján készült operája esetében is ez a helyzet, s a két darab együttes hatása a közgondolkodásra nehezen túlbecsülhető. A Bánk bánban magának II. Andrásnak a szájából hangzik el, hogy ő gyenge király, s szintén ő ismeri el, hogy Gertrúd királyné gyilkosát „magam büntetni nem tudtam — (magában) — nem mertem is”. A Bánk bán által generációról generációra örökített II. András-kép minden ízében hamis, ám ezért éppen Katonának lehetne a legkevésbé szemrehányást tenni, s nem csak azért, mert egy irodalmi műtől nem várható el a gyakran emlegetett, de minden kétséget kizáróan ritkán meghatározható „történelmi hitelesség”. Ez utóbbi már inkább lenne számon kérhető a történettudományi munkák szerzőin, csakhogy ők sem kímélték a királyt. Éppen ellenkezőleg: mintha valami, nemesnek éppen nem mondható versengés alakult volna ki közöttük, ki tudja keményebben szapulni II. Andrást, aki „eszélytelen király” volt, akinek tetteit „vétkes meggondolatlansága” vezérelte, nem meglepő tehát, hogy uralkodóként „a királyság tekintélyét elherdálta”, hogy csak az odavetett megjegyzésekből szemelgessünk. A pálma e téren alighanem Marczali Henriket illeti meg, aki szerint II. András „gyönge […] ember” volt, „szeretetreméltó, nyájas, előkelő modorú, nem is gonosz fejedelem, de azért nálánál többet senki sem ártott e hazának”, így aztán „ettől a királytól, kinek tehetetlenségénél csak gondatlansága volt nagyobb, ki a munka és a kötelesség elől távoli országokba menekült, hazánk nem várhatott semmi jót”.

Az Árpád-kor történetének máig méltán nagy hatású összefoglalója, Pauler Gyula arra vállalkozott, hogy párhuzamosan jellemezze III. Béla két fiát, Imre királyt és András herceget. Szerinte az utóbbiban volt „bizonyos fantázia, de volt még annál is sokkal több könnyű vér, mely francziára — anyja az volt — emlékeztetett. Mindkét testvérben megvolt a bátorság, az ambiczió, az uralkodni vágyás: de Imrében ez komolyabb, magyar természettel párosult. Imre az Árpádoknak ahhoz a fajtájához tartozott, melynek typusa, ha az ideálisan magasra emelkedett Istvánra nem tekintünk, Kálmán király volt, s a mely fajtához maga III. Béla is tartozott; csak hogy Imrében nem volt meg az a nagy intellectuális erő, mely atyjában és negyedízi nagybátyjában a forró vér kitöréseit megzabolázta, a helyzethez képest mérsékelni tudta volna. Kitört az belőle, néha elementáris erővel, de azután megint lecsillapodott és nemesebb természete felszínre került, mely a mily bizalmatlan volt haragjában, szintoly hajlandó volt másban is feltenni azt a nemesebb vonást, a melyet önmagában érzett. Imre a középszerűnél valamivel nagyobb tehetségű, cholericus fiatal ember volt; öccsét középszerű sanguinicus természetnek jellemezhetjük, mely minden benyomásra fogékony volt, minden befolyásra könnyen hajlott, különösen a nők hatása alatt állott, és csak egyben volt állhatatos: hogy mindig csak kényére, kedvére gondolt, mindig költött, mindig bőkezű volt”.

Pauler vélekedése jól felismerhető hatással volt Hóman Bálint álláspontjára, mégha ez utóbbi néhány ponton el is tér az előbbitől. Imre a Hóman által tartott tükörben „a hanyatló középkor embere, a középkor komorságra hajló királyeszményének megtestesülése. Egyénisége leginkább Kálmánra emlékeztet. Bár indulatos, mégis megfontolt, komoly s emellett a vakmerőségig bátor ember volt”. András ellenben „anyja vére volt, vagy méginkább anyai nagyapjáé, a kalandorságra hajló francia kereszteslovagé. Magyar ősei közül csak egyre hasonlított, a nyugtalan vérű, hatalomvágyó, lázadozó Álmos hercegre. Világias gondolkodású, nőknek hódoló, könnyelműségig bőkezű, lovagias, könnyű felfogású, merész és koncepciózus újításokra hajló ember volt. Tehetségesebb Imrénél, de hiányzott belőle annak erkölcsi ereje, magyar komolysága s apjuknak önmérséklete. Mérhetetlen hatalomvágya, kalandorszelleme, makacs szeszélyei és állhatatlansága sokszor akadályozta a kitartó munkában és súlyos bonyodalmakba, összeütközésekbe sodorták. […] Pártpolitikai okokból megkezdett bőkezű adományozásaival és oktalan háborúskodásával döntő csapást mért a közhatalom és társadalom régi szervezetére s a bomlasztó erők működésének ellensúlyozását meg sem kísérelve, túlkorán és átmenet nélkül realizálta az új eszméket és törekvéseket anélkül, hogy a változott viszonyoknak megfelelő új hatalmi szervezet kialakítására módja és ereje lett volna. Ezért történetírásunk a XIII. század elején megindult mozgalmakért és a nyomukban járó bomlásért […] II. Andrást szokta felelőssé tenni, de igaztalanul. András király mindenesetre elősegítette, siettette a bomlást, gyorsította annak ütemét, az egész nagy átalakulást egyéni számlájára írnunk mégis megbocsáthatatlan történeti tévedés volna. […] A mozgalmak, változások, átalakulások gyökerei mélyen lenyúltak a korábbi fejlődés talajába, irányítói nem egyének, nem kormányok, hanem az egyetemes történeti fejlődést új irányba terelő világtörténeti erők voltak s ez erők működésében a kor egyetemesen jelentkező politikai és társadalmi törekvései jutottak hű kifejezésre. András minden koncepciója és minden könnyelműsége mellett is csak eszköz volt e világalakító történeti erők kezében”. Ez utóbbi, a történelem ítélőszéke előtti védőbeszédnek beillő passzus alapján II. András lehetne éppen korát megelőző, meg nem értett zseni akár, aztán mégis inkább a bomlasztó szerepe jut neki Hóman gondolatmenetében, ám még annak is „csak eszköz”. Mind közül ez talán a legkegyetlenebb, ha meggondoljuk, egy pillanat erejéig visszatérve az irodalom világába, hogy III. Richárdnak legalább az megadatott, hogy maga döntsön úgy, gazember lesz.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy az idézett jellemrajzok nem minden eleme légből kapott. Aligha lehet kétséges például, hogy Hóman „merész és koncepciózus újításokra hajló” II. Andrása a király azon oklevelére vezethető vissza, melyben felbukkan az „új berendezkedés” (nove instituciones) kifejezés. Ez valóban feltűnő, mivel a középkor emberének világképében az „ősök régi és helyes szokásai” jelentették a biztos útmutatást az élet útvesztőiben, az azoktól való eltérés ellenben „káros újítás”-nak számított, mely eleve elvetendő és elítélendő. A mégis elengedhetetlen változtatásokat ezért előszeretettel tüntette fel a kor a megbomlott régi rendet helyreállító „újraformálás”-nak, azaz reformationak. II. András kilépett e gondolati keretből, s el is nyerte büntetését: törekvései a kortársak heves ellenállásába ütköztek, s a kései utókor sem méltányolja azokat. Fia és utóda, IV. Béla ellenben az „ország újraformálásá”-nak (reformatio regni) hirdette a legtöbb vonatkozásban apja kezdeményezéseit folytató és továbbfejlesztő politikáját — jellemző módon maga a kifejezés az 1222. évi Aranybullában írásba foglalt rendelkezéseket bevezető eszmefuttatást idézi meg—, így őt már életében nagy tisztelet övezte, mely mit sem kopott az évszázadok során. Az, hogy IV. Béla uralkodói teljesítményével valóban rászolgált az elismerésre, a legkevésbé sem tompítja az ellentmondás élét.

A bőkezűség, a könnyelműség és a tékozlás egymással szorosan összefüggő toposzai bőséges munícióra lelhettek akár II. András azon okleveleiben, melyek szerint az adományozás legjobb mértékének a mértéktelenség számít, akár a Kölni Királykrónikának a fiatal András hercegre vonatkozó tudósításában: „az ifjú pedig atyja elhunyta után, mivel szabadon élhetett hatalmával, a kapott pénzt gyorsan eltékozolta, mivelhogy az ifjúi kor gyakorta tékozló és megfontolatlan”.

Az pedig, hogy II. András a „a nők hatása alatt állott”, mint Pauler véli — ez lovagiasult Hómannál „nőknek hódoló”-vá —, egyértelműen a király egyik leánya, a még apja életében szentté avatott Erzsébet Apoldai Dietrich által írt legendájában olvasható, szentírási utalásokban bővelkedő Gertrúd-képre vezethető vissza: „András király békés természetű és jóságos férfiú volt, a királyné pedig derék és erős asszony. Asszonyi érveit férfiúi bátorsággal toldva meg intézte az ország ügyeit”. Bár a szöveg szembetűnően hasonlatos Querfurti Brúnó Szent István édesanyjára, Saroltra vonatkozó megjegyzéséhez, mely szerint „az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában, és mindazt, ami férjéé volt, maga irányította”, a magyar források által kifejezetten keménykezű nagyúrként ábrázolt Géza fejedelmet — láss csodát! — mégsem szokás Sarolt „hatása alatt álló”-ként jellemezni.

A II. András emberi vonásait felvázolni igyekvő vélekedések hitelét nem az kezdi ki tehát elsősorban, ami hasonló esetekben joggal vethető fel, hogy tudniillik források helyett „múlt századias történetírói szubjektivitás”-ra támaszkodnak, mert, láthattuk, számos esetben könnyen megjelölhető a forrás, mely a jellemzés egy-egy elemének alapjául szolgálhatott. Az már inkább kifogásolható, ha a „múlt századias történetírói szubjektivitás” jól felismerhetően a méltán megbecsült előd véleményéből építkezik, s csak nyomokban tartalmaz saját álláspontot, jóllehet a szubjektivitást érdekessé egyedül a szubjektivitás teheti. Az igazi gondot mégis az jelenti, hogy a fenti jellemzésekben kiaknázott források híradásai egy-egy adott pillanatra vagy helyzetre vonatkozóan még érvényesek is lehetnek akár, ám bizonyosan nem adnak támpontot a hosszú életút minden állomásának magyarázatához. Nehezen hihető, hogy a hatvanadik életéve felé közelítő királyt ugyanazok a vonások jellemezték volna, mint a húsz-egynéhány éves herceget. Pauler a maga véleményét azzal indokolta: „jellemzésemet az események igazolják”, nagy kár, hogy nem minden „esemény”-t vett figyelembe álláspontja kialakításakor.

Az mindenesetre bizonyos, hogy a tudományos igényű magyar történetírás hajnalára igencsak eltávolodott már a II. Andrásról alkotott kép a 17. századi Révay Péterétől, aki úgy ünnepelte a királyt, mint aki „népének jó pásztora, igazságosan és békességesen uralkodott idehaza, a csatamezőn vitézül harcolt, késő századokig fényes hírnevet szerzett a Szentföld és városa visszaszerzéséért folytatott hadjárattal. Ő volt az, aki a Korona iránti tiszteletből, az alattvalóival szemben érzett szeretetből és jóindulatból (hogy egy szóval foglaljam össze) öregbítette Magyarország szabadságát, a nemességet nevezetes kiváltságokkal ajándékozta meg, melyekre hazai szokás szerint Magyarország minden királya felesküszik”. A visszatérés Révay elragadtatott, és a maga módján szintén torzképet adó rajongásához, persze, csupán az ellenkező oldalra lendítené vissza az ingát, aminek, mi tagadás, nem sok értelme lenne. Egy kiegyensúlyozott és méltányos II. András-kép megrajzolása már inkább tekinthető olyan vállalkozásnak, mellyel érdemes próbát tenni. Megvalósítása nem is igényel különösebb erőfeszítést, elegendő csupán a rendelkezésünkre álló források értelmezésekor szakítani a királlyal és politikájával kapcsolatosan „untig ismételt közhelyek”-kel. Egy „operett-király” képtelen lett volna harminc évig az Árpádok trónján ülni, mint tette azt II. András, mert azon, mint látni fogjuk, időnként igencsak kényelmetlen ülés esett. Egy kerek három évtizeden át tartó, hosszú uralkodás alatt viszont a sikerek és a kudarcok szükségképpen váltják egymást, mi sem természetesebb ennél.

Az egykor volt valósághoz közelebb álló képet rajzolni II. Andrásról nemcsak lehetséges, de kívánatos is. Megalkotásához sokkal inkább restaurátorra, mint festőművészre van szükség: a motívumok, a színek megvannak forrásainkban, csak felszínre kell hozni azokat.

Zsoldos Attila

Megosztás:

Ezeket látta már?

REQUIESCAT IN PACE 2.

Requiescat in pace 2.

Levéltáros nekrológok, gyászhírek és gyászjelentések
(1833–2021)


Kiadó: Városi Levéltár és Kutatóintézet
Szerkesztő: Feiszt György
Székesfehérvár, 2022 
Megvásárolható: 2500 Ft

Az Aranybulla királya

Az Aranybulla királya

Kiadó: Városi Levéltár és Kutatóintézet
Szerző: Zsoldos Attila
Székesfehérvár, 2022 
Megvásárolható: 7500 Ft