A műpártoló fehérvári közönség a XVIII. század 30-as éveitől élvezhette a jezsuita, majd a pálos iskolai színjátszás darabjai mellett a hébe-hóba ide vetődő német társulatok vendégjátékát. A magyar nyelven előadó teátristák 1818. X. 11-től kezdték műsorukat adni a Pelikánban, de az állandó, országos hírnevű társulat alig bírt ki öt évet Fehérváron ez idő tájt.
A világosi fegyverletételt követően a tejfelesszájú Ferenc József militarista–diktatórikus eszközökkel igyekezett csírájában elfojtani mindent, ami magyar, ami a nemzeti érzületre, összetartozásra aspirálna birodalma keleti tartományában. Az élet minden területén, hiszen a forradalom leverése után harcászatilag kiemelkedő aktivitásra, ellenállásra nem kellett számítania.
Az egyik ilyen kardinális pillére a nemzeti együvé tartozásnak az ősi magyar nyelv használata. Volt, van, lesz. Irodalmi művekben, a közigazgatásban vagy a világot jelentő deszkákon. A deszkákon, ahova – gyakorlatilag – nem jutott magyar színész. A hősi halottakon túl nem egy példát látunk arra, hogy az osztrák hadseregbe sorozták be, avagy más módon lehetetlenítették el őket. A színtársulatok könyvtára, kellékei is: díszletek, jelmezek számos esetben megsemmisültek a fegyveres konfliktusok idején.
A már magyar nyelvű előadásokat is tapasztalt közönség azonban igényelte a hazai szót a kulturálódás csúszékony mezején. Székesfehérvárra Hetényi József merészkedett először színdarabbal 1850. XI. 3-án. Ahogy az a korabeli hatósági jegyzőkönyvből kiderül: a Marcsa az ezred lánya című darabot adták elő Szerdahelyi József muzsikájára. Érdekessége volt e darabnak, hogy a statisztaszerepekre olyan bakákat sikerült megnyernie, akik a saját uniformisukban masíroztak fel a pódiumra – demonstrálva ezzel, hogy sem színészből, sem jelmezből nem állt megfelelő mennyiségű rendelkezésre. Annak rendje és módja szerint fel is jelentették Hetényiéket, minek köszönhetően a megyefőnök szigorú rendelettel tiltotta meg a katonaság ezen eszközökkel való szerepeltetését.
Rímel erre az intézkedésre az 1851. évről feljegyzett információ, ekkor a szintén Fehérvárott vendégszereplő Hetényi társulatának közel a felét önnön családja tagjai közül verbuválta. Ezt egyébként azért említjük, mert a kor viszonyai következtében ez egyáltalán nem bírt unikális jelentőséggel, megszokott volt a plakátokat böngésző kíváncsiak számára országszerte. Fontos kiemelnünk: hiába szárnyalt korábban Kotzebue, képviselhette a minőséget Schiller, koppinthattak bármely homlokra a cenzorok, honfi „csepűrágóink” ekkoriban vagy magyar, vagy francia tollból származó drámával szórakoztatták a nézőket, németből a legelvadultabbak, a legelvakultabbak sem.
A székesfejérvári színügyet pártoló társulatnak az 1861. VI. 3-án életbe léptetett alapszabályait, a tagok, a választmány és a tisztviselők összegereblyézett névsorát még ebben az évben kinyomtatták büszkén özvegy Számmer Pálné betűivel. Az elhivatottság tapasztalható volt, az eredmény fikarcnyit sem.
Jöttek, mentek a vándorszínészek, látjuk: Latyi nagypapája, a Petőfi által eljegyzett Prielle Kornélia, még Kölesi Lujza néven a „nemzet csalogánya” vagy a Szuper Károly csapatát erősítő, zsenge Jászai Mari; de mi lenne, ha egy helyi színház alkalmazna egy állandóan itt lévő társulatot? Visszanyomozhatatlan, mikor vetődött fel első ízben ezen ötlet – amit báró Splényi Henrik nevéhez kötöttek a kortársak –, de hogy a Vörösmarty kör 1869. XI. 14-én már meghányta-vetette e tervet a városi takarékpénztárral és a városvezetéssel, az dokumentált. Ennek folyományaként 1870. I. 12-én megalakult a színházi bizottság – pénzügyi, jogi, építészeti és műszaki csoportokra bontva, írják 1874-ben. Ehhez képest az egyik fő szervező (Szőgyény-Marich László megyei főispán) egészen másként emlékezik. Szerinte már két nappal korábban, 10-én felhívást eszközölt a rá ruházott hatalomnál fogva, hogy egy kőteátrum létrehozására minden, Fejér sorsában érdekelt adakozzék, aki megengedheti magának eme úri luxust.
Az 1870. VII. 14-én bemutatott tervekben 133 860 forintra taksálták a felhúzandó épület költségeit. Nagyon hamar 188 000 forintra módosították azonban a tervezett kiadások rubrikájába beírt számadatot. 80 000 forint részvénytőke már 1872 elején a bennfentesek rendelkezésére állt, s miután a fiatalon, nem sokkal később elhunyt Skalniczky Antal, korának ünnepelt építésze is készen állt a terveivel, 1872. IV. 28-án ünnepélyes keretek közt letették a színház alapkövét.
Megalakult az 1874-re már 427 tagot számláló részvénytársaság, melynek szeletenként 1800 forintba fájt minden íve. Az elképzelés már ekkor is az volt, hogy a színházat levelestől–ágastól megveszi a város. Erre azonban, hogy valóban megtörténjen, még két és fél évtizedet várni kellett.
Tháliának 1200 nézőt befogadó hajlékot építettek harminchárom páhollyal. Három szintet húztak fel, olyaténképpen, hogy a legfelső, karzati közönségnek szánt tér volt a legnagyobb, mintegy 500 ember számára helyet adó. A berendezés vörösben és testszínben váltakozott – a páholyok belseje sötétlett az előbbi árnyalatban, a páholysorok és a karzat külső falainak világosával harmonizálva. A világítást a versenyt bármely csillárral felvevő légszeszlángokkal oldották meg.
Az ünnepélyes premieren – amit 150 évvel ezelőtt, 1874. VIII. 22-én rendeztek meg, 37 esztendővel a Nemzeti Színház megnyitása után – a fővárosi teátrum színészei adták elő Katona József Bánk bánját Káldy Gyulának erre az alkalomra komponált muzsikáját és Jókai Mór prológját követően. Gertrudis szerepében a férje elöljáró beszédét (is) elszavaló Laborfalvi Rózát csodálhatta meg a nagyérdemű. A díszelőadást követően lucullusi lakomát rendeztek az aktorok tiszteletére. Az asztalfőn a részvénytársaság elnöke, Szőgyény-Marich László foglalt helyet, mellette Jókai és neje ültek. Az első pohárköszöntőt is a főispán mondotta, éltetve benne Ferenc Józsefet és a Jókai házaspár tagjait egyaránt. Pulszky Ferenc az előtte szólóra, Gyulai Pál a Kisfaludy Társaság nevében Fehérvár polgáraira ürítette poharát.
Jókai köszöntőjében azokat említette, akik e színház szellemét segíteni igyekeznek. Utólag némi cinizmussal mondhatjuk, hogy nem a legjobban végezték ezen illetők a dolgukat, mivel a színház forgalma jelentősen elmaradt már az első években is a remélttől. Ezért az 1879-es országos kiállítás bevételeinek egy részét Zichy Jenő (aki ezen nagyszabású rendezvénynek is a fővédnöke volt) kölcsön formájában folyósította a kőteátrum számára.
Szőgyény-Marichot gróf Cziráky Béla követte a részvénytársaság élén, őt pedig a teendőkből addig is oroszlánrészt magára vállaló Zichy Jenő – míg végre-valahára a város kezelésébe nem került az intézmény 1898-ban.
Hogy mennyire volt jelentős a múzsáknak eme csarnoka, híven mutatja többek között az is, hogy Laborfalvi Róza e falak közt búcsúzott a színpadtól 1884. III. 11-én. Kiemelkedő év volt ez ettől függetlenül is a színház életében, hiszen az 1883. IX. 21-i ősbemutató után mintegy fél évvel Madách drámáját, a Paulay Ede által színpadra álmodott Az ember tragédiáját is megtekinthette a publikum: Jászai Marival Éva szerepében. Nem mindenki lelkesedett azonban, ahogy esetleg ma gondolnánk, a színpadra állított remekmű láttán:
„A kritika általában megegyezik abban, hogy az „Ember tragédiája” nem vidéki színpadra való. S e kritikát osztja Székesfehérvár is, hol pedig Jászai Mari lépett fel e darabban. Négy-öt órán át bölcselkedni és bölcselkedni, anélkül, hogy minden egyes szereplő minden egyes szót megrágjon: kifárasztja a legképzettebb elmét is. Vegyes közönségnél pedig ásításnál egyebet nem eredményezhet. Bizony, Budapesten is, hol az előadásra hónapokon át készültek s hol a legkisebb szerep is gondos tanulmány tárgya volt: csak a kiállítás tarthatta fenn annyira-mennyire az éberséget. Maradjon tehát az „Ember tragédiája” olvasmányul s ne vonszoljuk többé vidéki színpadok deszkáira.”
A színház negyedszázados jubileumát ismét a Bánk bánnal ünnepelték meg 1899. október 27-én, Melinda szerepében Márkus Emília, egy ország „Szőke Csodá”-ja tündökölt a nevét húslevesbe véső Újházi Ede és a Madách-mű Lucifereként elhíresült Gyenes László mellett.
A családi vállalkozásban országjáró színészkedés a XX. század elején sem ment ki teljesen a divatból, álljon erre bizonyítékként egy ma már megmosolyogtató stílusban megfogalmazott újságközlés 1906-ból: „Székesfehérvárott Micsey színtársulata minden vidéki színpadot megelőzve szombaton mutatta be fényes sikerrel Kada Elek „Helyre asszony” című énekes színművét. A címszerepet Micseyné Bácskay Julcsa kreálta bájosan, temperamentumosan, osztatlan tetszés mellett. Csendes Alíz Kató szerepében szintén kedves volt.”
1913-ban rendezvénysorozattal ünnepelték a fehérvári színjátszás centenáriumát, a Pelikán fogadóban kezdődő, magyar nyelvű előadásokra emlékezve. Az addig csak szimplán városi színház néven működő intézmény 1921-ben vette fel a családja, édesapja révén Fehérvárhoz kötődő Vörösmarty Mihály nevét.
Az 1937-ben modernizált, megnövelt befogadó képességű épület nem sokáig pompázhatott újdonatúj, díszes köntösében – 1944 decemberében, a világháború káoszát meglovagló gyújtogatók torzóvá tördelték falait, a feketére szenesedett szálkák közel tizenhárom éven át emlékeztették a fehérváriakat és az ide látogatókat az értelmetlen pusztításra.
Az 1957 szeptemberétől újra működő színház kalandjainak virágcsokra azonban már egy másik történet.
Források:
Cenner Mihály: Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében, 1972
Cenner Mihály: Százéves a fehérvári színház, in: Fejér Megyei Hírlap, 1974. VIII. 19.
Erődi Jenő: Az ötvenéves „Ember tragédiája” vidéken, in: Pesti Hirlap, 1933. VIII. 26.
Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai I–III., 1903–1918
Magyarország, 1899. X. 29.
Nemzeti Ujság, 1937. XI. 21.
Pataki Sára: 140 éve mutatták be először Az ember tragédiáját – „Telt ház, gyönyörű közönség… végre felment a függöny”, in: Képmás, 2023/9.
Reform, 1874. VIII. 25.
Staud Géza: Magyar szinészeti bibliográfia, 1938
Székesfehérvár és Vidéke, 1913. XII. 20.
Vasárnapi Ujság, 1874. VIII. 30., 1899. XI. 5.
Zsiday Csaba: A századik évforduló, in: Fejér Megyei Hírlap, 1972. XI. 5.
Végh Ákos László
