2019. augusztus 17.

Bazsalik Mihály

(1839–1894)

Az alapnevelők első országos gyűlése, a résztvevők között a 29 esztendős Bazsalik Mihály, 1868

Bazsalik Mihály Szabadkán látta meg a napvilágot 1839. IX. 16-án Bazsalikuss (sic!) Mihály és Nagy Katalin gyermekeként. A „pór sorsúnak” született ifjú Bácska fővárosában – diplomája megszerzését követően – a Szent Rókus templom közelében lévő óvodában fejtett ki nevelői tevékenységet, nyolc hónapon át (1866. III. 1. – X. 31.) helyettesítette egy kollégáját.
Székesfehérvárra költözvén szinte rögtön síkra szállt az állami óvodák létesítéséért és szakavatott működtetéséért. Az egykori koronázóvárosban Rapos József elindított ugyan már egy magánóvodát 1852-ben, de ez csak rövid ideig működött. A Szegedi Híradó pályázatára írt, 1861-ben napvilágot látott, Nőtlenség c. dolgozatában fogalmazottak miatt ugyanis konfrontálódott a helyi papsággal, s a további bonyodalmak elkerülése végett Egerbe tette át a székhelyét, ahol még ugyanabban az évben bemutatta Az egri városi kisdedóvó intézet nevelési rendszerét.
Bazsalik eszméi értő fülekre leltek Drucker József polgármesternél, aki 1867. V. 7-i, másodszori polgármesterré választását követően 940 forint alapítványt tett egy belvárosi kisdedóvó támogatására. Megjegyzendő, hogy első polgármesterségének évei egy időbe estek Rapos működésével, vagyis személyesen is tapasztalhatta az óvodák fontosságát, gyakorlati szerepét. Rapos távozása után rendszeresen szerveztek álarcosbálokat, színielőadásokat, hangversenyeket adakozási lehetőséget biztosítva a város publikumának. Vagy Bazsalik érkezett tehát szerencsés időben Fehérvárra, vagy ő adott kellő lendületet Székesfehérvár óvodaügyének; az mindenesetre tény, hogy az első, az iskolás kort még el nem érő gyermekek megőrzését felvállaló állami intézmény 1868. II. 2-án megnyitotta kapuit a Ráder-házban (később Pfinn-ház), melynek élére Bazsalik Mihályt nevezték ki.
A Ráder-ház az Úri [ma: Jókai] utca 21. szám alatt állt, egy négylakásos épület volt a jelenlegi Ciszterci Szent István Gimnázium területén. Az óvoda az egyik, háromszobás lakásban kezdte meg működését, míg a mellette lévő lakásban az óvó Bazsalik élt nejével, Antal Ágnessel. (A XIX. század végén még nem kötötte össze a Nagy Sándor [ma: Ady Endre] utca a Belvárost a Palotavárossal. Az Úri utcától délre húzódó Malom-csatorna mentén rétek terültek el a Palotai utcáig, csak egy félszeg, kitaposott ösvény törte meg zöld csendjüket. Télen és tavasszal az árvíz vette birtokába e területet, így csak száraz időben közelíthették meg a csapáson a Bazsalik óvodát a palotavárosi nebulók. A csatorna fölé egy deszkát fektettek, azon egyensúlyozhattak át, akik nem akartak a Hal [ma: Piac] térig leírni nagy vargabetűt. Illetve a félénkebb óvodásokat a cselédek segítették át a „sóhajok hídján”.)
Bazsalik példaértékű pedagógiai működésének (is) köszönhetően 1869. V. 17-én a Palotavárosban is nyílt egy kisdedóvó. Sikerült tehát megvalósítani Drucker József tervét, aki e szavakkal tudatosította címszereplőnkben a rá háruló felelősséget a belvárosi óvoda ünnepélyes átadásán: „Nem csak jelen intézet, hanem általában a kisdedóvás jövője van a kezébe letéve; ha ez az intézet hajótörést szenved, nem egyhamar sikerül e városban óvodát nyitni.” S mivel nem csupán a rossz példa ragadós – hamarosan elindította programját egy-egy, az „óvoncok” foglalkoztatására szakosodott intézet a Felsővárosban (1887), majd a Tóvárosban (1893) is.
Bazsalik Mihály tevékenységével országos elismertségre tett szert, a magyar óvodaügy „vezérkarába” sorolták kortársai. Részt vett – többek között – már az alapnevelők első országos gyűlésén is 1868-ban. A Zalai Közlöny 1888. VI. 9-i számában követendő példaként állítják a helybeli pedagógusok elé Bazsalik Mihályt és (a Veszprémben tevékenykedő) Balkay Kornéliát, akik a kisdedek szórakoztatására rendszeresen szerveztek nyári mulatságokat. A Rózsáskertben éveken át megrendezett majális/juniális ötlete, csakúgy, mint a megvalósítása is Bazsalik Mihály nevéhez fűződik. Ezen eseményekre meghívót csak az óvodások szülei kaptak, de minden érdeklődőt szívesen láttak – épp ezért rendszeresen felhívták a megmozdulásra a figyelmet a helyi sajtóorgánumok.
Városszerte ismert szava járása volt a cseppet nagyzoló „der, die, das”, ennek ellenére ő hívta életre az első magyar asztaltársaságot Fehérváron, melynek tagjai összejöveteleiken pénzbírságot voltak kötelesek fizetni, ha idegen szó hagyta el ajkukat.
Az első állandó műkedvelő társulat – melynek az 1880-as évek elején Havranek József polgármester volt az elnöke, alelnöke pedig Bazsalik – rendezőjeként és színészeként egyaránt belopta magát a városi publikum szívébe – kivált komikus karakterek megformálásával gerjesztett fergeteges tapsvihart. (A Veszprém Megyei Hivatalos Heti Közlöny tudósítója azon élcelődik, hogy míg egy ipartanoda felállítására gyűjtvén, stílszerűen egy iparostanonc által összefércelt darabot adtak elő az amatőr színészek a fehérvári adakozó közönség előtt; addig nem lehet elmenni szó nélkül a színészi teljesítmények, azok szórakoztató volta mellett; s a férfiak közül elsőként Bazsalik Mihályt dicséri.)
Mind az asztaltársaság pénzbírságaiból, mind a színdarabok látogatóitól befolyt összegek jótékony célokat szolgáltak: a fentebb említett mellett – többek között – a szegénysorban élő gyermekek felruházására, a Vöröskereszt javára, a Zichy ligetben és a Vörösmarty téren felállítandó padokra vagy a tűzoltó egylet támogatására utalták át őket.
1894 nyarán Bodajkra utazott szívbetegségét kúrálni, a Fehérvártól mintegy 20 km-re lévő fürdőbe. Innen megújulva tért ugyan vissza, ám gyógyulása látszólagosnak bizonyult. 125 évvel ezelőtt, 1894. VIII. 17 reggelén, egy, a fent említett asztaltársasággal kedélyesen eltöltött estét követően szívszélhűdés végzett vele.
A kitűnő humora, páratlan gyermeknevelői szakképzettsége, valamint szívélyes modora okán közkedvelt, két nemzedék „Bazsalik bácsi”-ja a Szentháromság temetőben (Hosszú temető) lelt örök nyugalomra VIII. 18 késő délutánján. Népszerűségét mi sem illusztrálhatja plasztikusabban annál, hogy a Székesfehérvár és Vidéke leközölte, a temetésen megjelent közszereplők közül kinek milyen felirat állt a koszorúján.

(Tizennégyen pályáztak a megüresedett óvópedagógusi állásra, mindannyian a szépnem képviselői. Hogy milyen renoméja volt akkoriban ennek a státusznak, mutatja Wunderlich Lipótka pályázata, aki kérvényéhez 36 gyermek szülői támogatását mellékelte. Igaz, ennek ellenére is Sebestyén Magda kanizsai illetőségű óvónő alkalmazására szavazott a választmányi tagok többsége, köszönhetően a lány jeles minősítésű oklevelének. Aki meghálálta e döntést, 1905-től több mint három évtizedig vezette az intézményt.)

Források:
A Hon, 1870. IX. 3.
Bátki Erzsébet—Elek Erika—Kiss Zoltánné—Vörös Béláné (szerk.): A Székesfehérvár Városi Tanácshoz tartozó óvodák története a visszaemlékezések tükrében, 1868–1985. (kézirat)
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története, IV. kötet, 1998
Magyar Pedagógia, 1987/4. sz.
Miller József: Diákkori emlékek, 1941
Neveléstörténet, 2013/1–2. sz.
Székesfehérvár és Vidéke, 1880. IV. 28.; 1892. VII. 28.; 1892. XI. 3.; 1893. VI. 13.; 1894. VIII. 18.; 1894. VIII. 21.; 1895. I. 12.; 1895. I. 15.
Verédy Károly: Paedagogiai encyklopaedia, 1886
Veszprém Megyei Hivatalos Heti Közlöny, 1879. X. 5.
Zalai Közlöny, 1888. VI. 9.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?