A johannita rend Rodosz szigetén működő központja a 15. század közepén – a kisebb részeredmények ellenére – sikertelenül igyekezett visszaszerezni befolyását a nyugati egyházszakadás és a konstanzi zsinat nyomán egyre inkább önálló utakon járó Vránai perjelség, illetve annak legjelentősebb preceptoriuma, a fehérvári keresztes konvent felett. A Hunyadi János környezetéből kikerülő új parancsnoknak, Gúti Jánosnak (1451–1468) a zavaros idők után így nemcsak az intézmény birtokait kellett megmentenie, hanem a zavartalan működéshez szükséges létszámot is helyre kellett állítania. Szűk két évtizedes preceptorsága alatt 15 új tagja lett a konventnek, ami azt jelenti, hogy az 1450 körüli 4-5 főről a szerzetesi közösség kimutatható létszáma 8-10 főre nőtt. (Még a jelen esetben jónak mondható forrásadottságok mellett is számolni kell egy szerzetesi közösség létszámának meghatározásakor „rejtőzködő” rendtagokkal.) A tendencia tovább folytatódott Gúti utóda, Simontornyai István (1468–1490) preceptorsága idején is: a létszám 1472-ben elérte az apostolok számával megegyező 12 főt, a csúcspontot pedig az 1476. év jelentette, 18 kimutatható rendtaggal.

Ha kritika nélkül hitelt adunk a forrásoknak, akkor úgy tűnik, a létszám növelésének eszközei között nem válogattak a keresztesek. Egy 1461 végén kelt pápai kérvény (supplicatio) szerint a johannita rendbe belépni szándékozó Somogyi Dénes veszprémi egyházmegyés akolitus számára nem akarták megengedni a fehérvári konvent vezetői az egyéves noviciátus kitöltését, helyette a csatlakozást követő napon, a sekrestyébe csalogatva egy keresztet adtak át neki, amelyet ő ugyan visszautasított, mégis kötelezték a fogadalom letételére. A szöveg szerint Dénes végül fél évet töltött a konventben, de ezek után – nem tudván alkalmazkodni a rend szabályaihoz – kilépett, és feloldozásért folyamodott a pápához. Persze arra már régen felhívta a figyelmet a történeti kutatás, hogy a szerzetet elhagyók pápai kúriához benyújtott kérelmeinek értelmezésekor körültekintően kell eljárni, hiszen az érintettek épp azt szerették volna elérni, hogy fogadalmukat Róma semmisnek tekintse. A cél érdekében alkalmazott „érvénytelenítő” eszközök tárháza kimondottan sokféle volt: a fogadalom kikényszerítése mellett szóba jöhetett még például az alacsony életkor, a családi nyomás vagy a bántalmazás is.

Sokkal valószínűbb persze, hogy az új rendtagok toborzása kényszerítő eszközök nélkül ment végbe: ezt mutatja, hogy az azonosítható, döntően mezővárosi vagy esetleg nemesi közegből származó keresztesek többnyire olyan dunántúli vidékekről érkeztek (elsősorban Fejér, Tolna és Somogy megyékből), ahol a fehérvári keresztes konvent is birtokolt. A preceptorium számára kiemelt gazdasági jelentőséggel bírt – elsősorban a halászó helyek miatt – a Duna-menti Fadd, amely 1419-ben különböző szabadságokat kapott a vránai perjeltől. A 15. század második felében a település plébániatemplomának élén is többnyire fehérvári keresztes paptestvérek álltak. A 12. század óta tartó johannita birtoklás és a lovagrendi plébánosok jelenléte hosszútávon a fehérvári konvent személyi állományát is gyarapította: az 1530-as években két rendtag, Sebestyén és Péter is a településről származott.

Bár a magyarországi szerzetesrendek késő középkori általános hanyatlását a szakirodalom egyre inkább toposzként kezeli, a korábbi időszaknál kedvezőbb forrásadottságok miatt arra vonatkozóan is vannak adataink, hogy néhányan el akarták hagyni a fehérvári keresztes konventet. Egyikük az az Ősi Márton (1507–1520) volt, aki talán azonos egy 1475 és 1516 között szereplő veszprémi kanonokkal. Távozásának körülményeit pontosan ismerjük, hiszen a fehérvári konvent 1520. szeptember 14-i okleveléből kiderül, hogy Márton maga kérvényezte kilépését a rendből, hogy egy másik, általa választható, és a forrásban meg nem nevezetett szerzetbe léphessen. Azt nem tudjuk, erre mi motiválta, de az engedély elnyerését biztosan nem volt egyszerű megszereznie, és nyomós érveket kellett felsorakoztatnia.

A másik kilépési ügy kevésbé egyértelmű. 1535 nyarán Dalmadi Sebestyén parancsnok (1534–1543) panaszára az országbíró az óbudai káptalan közbejöttével megintette a székesfehérvári Szűz Mária-prépostság karbéli papjait azzal, hogy 15 napon belül engedjék vissza a közéjük menekült Faddi Sebestyén keresztest. Az említettek ezt megtagadták, mivel álláspontjuk szerint a preceptor kétszer is engedélyezte Sebestyénnek, hogy közéjük álljon. A további folytatás nem ismert, a végkifejlet azonban igen: Faddi Sebestyén végül maradt a keresztes konventben, sőt, 1537-ben az éneklőtestvéri tisztséget is elláthatta.

Szintén keresztes – valószínűleg olvasótestvér is – volt korábban az a helybéli illetőségű Esztergáros Péter fehérvári kanonok, aki 1537-ben „ördögi szándékkal” meghamisította a konvent pecsétjét. Bár Dalmadi Sebestyén elfogatta őt, különböző székesfehérvári egyházi személyek és városi polgárok kérésére végül kiszabadulhatott.

Fontosabb irodalom:

• Ribi András: A fehérvári keresztes konvent története. Preceptorium, hiteleshely, ispotály a késő középkorban (1390–1543). (A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum kiadványai 15.) Székesfehérvár, 2021. 28–30., 75–79., 251–252., 256.
• Erdélyi Gabriella: Szökött szerzetesek. Erőszak és fiatalok a késő középkorban. Budapest, 2011. 25–56.

Ribi András