(Forrás: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1922. június 11.)
200 évvel ezelőtt, 1826. II. 26-án született a Torontál megyei Bocsáron (ma egy Szerbiához tartozó, mintegy 1500 lelket számláló falu) Bóbik Pálnak és Delinghauser Juditnak Ignác Hugó János nevekre keresztelt gyermeke. A család a Szepességből származik, Pál egy nagy vargabetűvel, Nagyvárad érintésével került Torontálba.
Ignác jogásznak készült a pesti egyetemen, amikor – a családi legendárium szerint – főispáni titkár, majd jegyző édesapja egy hosszú vonatozás során élénk beszélgetésbe elegyedett egy rég nem látott mérnök ismerősével. Az eszmecsere olyan mély benyomást gyakorolt rá, hogy fiát is az e pályán történő érvényesülésre kezdte biztatni.
Sikerrel, hiszen az ifjabb Bóbik a földmérőket és vízépítő mérnököket képző Institutum Geometricum (Mérnöki Intézet) hallgatója lett. Az 1843–44-es tanévtől olyan tanárai voltak, mint Petzval Ottó, aki mennyiségtanból, vagy Petzelt József, aki mértanból és vízműtanból tartott előadásokat.
Diplomája megszerzését követően Zichy György adonyi és sárszentmihályi birtokán szolgált uradalmi mérnöki státuszban.
A Habsburgok önkénye miatt kirobbant szabadságharcban Bóbik Ignác is részt vett, 1848 szeptemberétől a következő év szeptemberéig harcolt. A Tolna megyei, illetve a 3. dunántúli önkéntes nemzetőrzászlóalj hadnagyaként vonult be, Jellasics ellen ő is fegyvert fogott Pákozdnál.
1849 januárjának közepén Eszékre helyezték át az 51. honvédzászlóaljhoz. Az erődítés feladása után Debrecenbe, az Országos Főhadparancsnokságra osztották be, júliusban pedig Losoncot jelölték ki állomáshelyének. Komáromban fejezte be – főhadnagyi rangban – katonai karrierjét.
1855-ben Zichy György ismételten igényt támasztott praktikánsi szolgálatai iránt. A Magyar Mérnök- és Építész-egyletnek az elsők között, 1867. V. 20-án lett a tagja.
Zichy Nándort (az imént említett György másodszülött, de ez idő tájt már a legidősebb élő gyermekét) 1856-ban választották meg a Nádor-csatorna Társulat elnökévé. Ő, látván, hogy az 1871-ben távozott Micskey Imrét Say Ferenc képtelen pótolni az egyesület igazgatói székében (még Dobrovszky Kálmán, a Kaposvízi Társulat mérnökének segítségével sem), 1881 májusában megbízta Bóbik Ignácot az ezzel a pozícióval járó teendők ellátásával. A társulat 1883. évi újjáalakulásakor véglegesítették is érdemei elismeréseként a mérnök urat.
Érdekesség talán, hogy a szabadságharc idején aktívan harcoló Bóbik az 1892. januári választások idején a Szabadelvű Pártra tette le a voksát a Függetlenségi és 48-as Párttal szemben.
A mérnökök társaskörének (mely 1896 márciusában jött létre) egyik életre hívója volt Bóbik. Az alakuláskor 18 tagot számláló állami, vasúti, városi és nádor-csatornai mérnökember a Magyar Király szállóban találkozott havonta egy-egy kedélyes eszmecsere lefolytatására.
A tóvárosi olvasókörnek szintén emblematikus figurája volt fél Fehérvár „Ignác bátyja”. A báró Fiáth Miklós elnöksége idején akkora presztízst jelentett a körhöz tartozni, hogy az 1897-ben 114 tag jelenlétében levezényelt tisztújító közgyűlésre érkezők egy csoportja választási névjegyzéket is hamisított, hogy a számukra kellemetlen figurákat eltávolítsák a vezetőségből. A stikli azonban idejekorán kiderült.
Az 1901-ben újjáalakult Sárvízi Malom-csatorna Társulat igazgató-mérnökükké Bóbik Ignácot választotta meg.
Bóbik Beszédes József, Halász Gáspár és Micskey Imre örökébe lépve főleg a Sió alsó szakaszán rendszeresen pusztítóáradások elleni védekezésre koncentrált. 58 kilométer hosszú telefonvonal létesítése, a Sárvíz medrének kimélyítése, a Sió kikotortatása fűződik a nevéhez.
1911. V. 31-én ünnepelték a Nádor-csatorna Társulat fennállásának centenáriumát. A vármegyeháza nagytermében tartott díszközgyűlésen gróf Széchényi Sándor (a legnagyobb magyar Lajos bátyjának unokája) elnökölt. Beszédében megemlékezett a vízelvezető-rendszer kiépítését pártoló József nádorról, az első tervezeteket megalkotó Beszédes Józsefről és a társaság elnöki tisztét akkor már 56 éve betöltő gróf Zichy Nándorról. A 85 esztendős Bóbik mérnök mellé felvettek egy másodmérnököt. A jubileum kapcsán az úrhidai malom mellett és a szekszárdi vámhídnál egy-egy díszesen faragott emlékoszlop kihelyezéséről döntöttek, melyek megtervezésével Havranek Antal főfaragót bízták meg.
1890-ben született Imre fia Székesfehérváron. (A család a Kígyó utca 16. szám alatt lakott.) A kenyerét polgári iskolai tanárként kereső fiú 1913-ban vonult be a helyi 17-es gyalogezredhez; a Nagy Háborúban az orosz frontra vezényelték.
Bóbik Ignác 1912. XII. 31-ével vonult nyugállományba, két hónap híján 87 éves korában. 1914. VII. 9-én a megözvegyült férfi harmadszor is megnősült. Neje az 1865. XI. 10-én született Haushoffer Borbála lett, aki kénytelen volt eltemetni férjét. A pár Székesfehérváron, az Árpád utca 1. szám alatt lakott.
Egy rövid kőszegi és szombathelyi kalandot követően 1918 júliusában költöztek vissza Székesfehérvárra. Az építészegylet fehérvári osztálya átiratban kérte a központtól Bóbik Ignác segélyezését. A nagyválasztmány havi 200 korona összeg kiutalásához járult hozzá hat hónap időtartamra.
Az egyre magatehetetlenebb Ignác végül a Soroksári úton 1872 óta működő ’48-as Honvédmenházba költözött. Ennek szolgáltatásait ekkor mindössze hetedmagával vette igénybe, így lehetőség szerint kényelmes életet tudtak biztosítani az idős, rászoruló vitézek számára.
A menhely legidősebb lakója végelgyengülés következtében 1921. X. 17-én este 18 óra környékén költözött el az élők sorából. Halálának híre lassan terjedt csak el, miután (bár neje csak öt évvel később hunyt el agyvérzés következtében a fehérvári aggottak házában) senki hozzátartozójáról nem tudtak a ferencvárosi intézményben – az anyakönyvi kivonat tanúsága szerint.
Források:
Alkotmány, 1901. I. 24.
Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban, I. kötet, A–Gy, 1998
Feyér Gyula—Thoma Frigyes (szerk.): A Magyar Mérnök. és Építész-Egylet Közlönye, 1920. III. 14.
Sárközy Imre: Bóbik Ignác (1826–1921), in: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1922. VI. 11.
Holmár Zoltán: Az utolsó 48-as honvédek, in: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2019/3
Schilling Zoltán (szerk.): A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet XIV. évkönyve, 1914
Székesfehérvár és Vidéke, 1892. I. 9., 1892. I. 30.
Székesfehérvári Hirlap, 1896. III. 8., 1897. I. 27., 1911. VI. 2.
Végh Ákos László
