Az 1474-ben elhunyt Györgyi Bodó Miklós fehérvári préposthoz köthető síremlék-töredékeknek köszönhetően tudjuk, hogy amennyiben a koronázótemplom mellett működő társaskáptalan vezetői prépostként fejezték be életüket, lehetőségük nyílt a bazilikába temetkezni. Ez persze kétes dicsőség volt, hiszen a fehérvári prépostok egyházi kiváltságaik alapján (és a késő középkorban rendi értelemben is) prelátusnak számítottak. Így közülük a legtöbben püspöki vagy érseki rangra emelkedtek, és nyilvánvalóan székesegyházukban lettek eltemetve. A Mátyás- és a Jagelló-kor hét prépostjából Bodó Miklóson kívül csak a gyermek Gilibert de Gozon és az utolsó elöljáró, Kretschmer Lőrinc nem lett püspök.

Ezzel persze nem áll ellentmondásban, hogy éppen azok az egyházi személyek töltötték be a legtovább a préposti méltóságot, akik nem jutottak püspökséghez, és így sok szempontból a leginkább meghatározó jelentőségű vezetői voltak az intézménynek. Az öt olyan prépost közül, akik 27–31 éven keresztül álltak a társaskáptalan élén, csupán Zsigmond király fontos tanácsadójának, Mihály fia Benedeknek sikerült püspökségre emelkednie. Mivel közülük az utolsó – egyben a rekorder – az a Kretschmer Lőrinc volt, akinek prépostságára erősen rányomták bélyegüket a Mohács utáni kettős királyválasztás és a polgárháború eseményei, és így 1527 és 1543 között nem tehette be a lábát a városba, ezért Bodót tekinthetjük az utolsó, Fehérvárra temetett prépostnak.

A Szentemágocs nemzetséghez kötődő, Tolna megyei nemesi család sarjaként felcseperedő Bodó Miklóst a família – jó eséllyel a nála jóval idősebb bátyja, Gergely – korán egyházi pályára állíthatta: az áldozópappá szentelt fiatalember 1432 és 1435 között a bécsi egyetemen tanult. Bár fokozatot nem szerzett, az itt kiépített kapcsolatok fivérének Újlaki Miklóshoz való hűségén túl sokat segíthettek a család későbbi emelkedésében. Bodó Gergely az 1440-es években alvajdaként, majd tolnai alispánként szolgálta Újlakit, hogy aztán a következő évtized első felét Hunyadi János budai várnagyaként töltse. Ezek a szolgálatok többféleképpen is kifizetődtek: egyfelől a család birtokait is sikerült gyarapítani, másfelől pedig élete végén Mátyás király jóvoltából tárnokmester és tolnai ispán lehetett.

Mialatt Bodó Gergely a megyei nemesség soraiból a bárók közé emelkedett, öccse, Bodó Miklós egyházi karrierje is szépen alakult. Legkésőbb 1443-ban a bácsi székeskáptalan prépostja lett, illetve az idős veszprémi püspök, Gatalóci Mátyás segédpüspökeként is többször feltűnt az 1440-es és az 1450-es években. Fehérvári javadalmát a balsikerű várnai hadjáratra induló I. Ulászlótól – jó eséllyel persze Újlaki Miklós hathatós közbenjárására – nyerte el 1444 őszén, majd az annata kifizetését követően a pápai megerősítés is megérkezett 1446 kora tavaszára. Az a korábbi szakirodalomban megjelenő elképzelés, miszerint Bodó Miklós választott szerémi püspök lett volna, téves, és egy méltóságsor hibás olvasatára vezethető vissza.

Meglehetősen keveset tudunk arról, hogy prépostsága első másfél évtizedében Bodó Miklós hol tartózkodott és mivel foglalkozott, hiszen említéseinek nagy része a káptalan hiteleshelyi kiadványainak méltóságsoraira és olyan birtokügyekre szorítkozik, amelyekben a testület földesúrként volt érintett Fejér, Somogy és Tolna megyékben. Fennmaradt ugyanakkor a prépost hivatali pecsétjének töredéke, sőt, Mátyás király Erdőháti László részére kibocsátott kegyelemlevelének megerősítéséből gyűrűspecsétjének lenyomatát is ismerjük. Ez utóbbin ugyanaz a Szentemágocs nemzetségre utaló motívum látható, mint a sírkövén: egy három virágszárat (talán rózsák szárát) markoló, páncélos jobb kar.

Az említett kegyelemlevélben persze Bodó Miklós nem elsősorban fehérvári prépostsága, sokkal inkább titkoskancellári méltósága miatt szerepelt. Miután 1459 februárjában unokaöccsével, a még apja életében asztalnokmesterré, később pedig lovászmesterré kinevezett Bodó Gáspárral együtt hűséget esküdött Mátyás királynak, hamarosan Miklós is magas udvari álláshoz jutott: az itáliai útra induló Vetési Albert veszprémi püspöktől kora tavasszal átvette a titkoskancellária vezetését. Öt éven át tartó hivatali karrierje alatt Bodó egyértelműen Mátyás király legbensőbb köreibe tartozott. Részt vett a szűkebb tanács ülésein, gyakorta szerepelt az uralkodó diplomáciai levelezéseiben, illetve ítélkezett a királyi személyes jelenlét bíróságának élén. Egy alkalommal még a távoli Erdélybe is elutazott, ahol székely gyűlést tartott Mátyás parancsára. Nyilvánvaló – ezt egyébként később maga is elismerte –, hogy ezekben az években többnyire távol volt Fehérvártól.

Mátyás király 1464. március 29-i koronázása több szempontból fordulatot jelentett az ország életében, Bodó Miklós számára pedig az udvari karrier végét hozta el: 1464 után kikerült a királyi tanácsból és a korszak fehérvári prépostjainak többségétől eltérő módon soha nem nyert püspöki pásztorbotot. Az ekkor végrehajtott kancelláriai reformot már alaposan feltárta a történeti kutatás, de azt sajnos pontosan nem tudjuk, hogy mi vezetett Bodó kegyvesztettségéhez. Jelentős személyes konfliktusa nem lehetett Mátyással, hiszen a prépostságot megtarthatta, miképpen az udvarból szintén ekkoriban kikerülő Sári Péter is maradhatott őrkanonok és a lovászmesteri címet 1462-ben elveszítő Bodó Gáspár is megtarthatta a tolnai ispáni címet. Az ugyanakkor feltűnő, hogy a fehérvári káptalan hiteleshelyi kiadványainak száma 1464 után lassan visszaesésnek indult, ami a század utolsó két évtizedére az országos hatáskörű – többnyire az udvarhoz kötődő kedvezményezettek érdekében végrehajtott – eljárások átengedését is eredményezte a szomszédos keresztes konvent javára.

Bodó Miklós élete utolsó tíz évét jó eséllyel Fehérváron töltötte, így világi feladatok híján sokkal inkább maradt ideje egyháza és családja ügyeibe belefolyni. Utóbbiak közül figyelmet érdemel egy megegyezés, amely a Györgyi Bodó család és a Rozgonyiak között köttetett az 1440-es évek közepe óta problémás Tolna megyei Szil birtok hovatartozásáról. A felek végül cseréltek, amelynek részeként Rozgonyi János és Rénold elnyerte az Esztergom megyei Sáros prédiumot. Ez utóbbiról nem titkolja el az oklevél, hogy korábban a fehérvári éneklőkanonok, illetve a fehérvári vásártéren álló Szent Imre-kápolna birtoka volt, amit aligha lehetett volna elcserélni a prépost hathatós közreműködése nélkül. Emellett Bodó Miklós arra is gondot fordított, hogy egyházi pályát választó unokaöccseinek a karrierjét egyengesse: egyikük, Bodó Mátyás bécsi egyetemi tanulmányokat követően később fehérvári olvasókanonok lett, a Bolognában tanuló névrokon, Bodó Miklós pedig a pécsi székeskáptalanban szerzett jelentős javadalmakat.

A fehérvári prépostnak élete végén maradt ideje saját temetkezésének alapos előkészítésére is. Sírkápolnájaként azt a Mária Magdolna, Egyiptomi Mária és Szent Afra tiszteletére szentelt épületrészt jelölte ki, amely a koronázótemplom északi oldalán, valószínűleg a hetedik és a nyolcadik pillér között állt. A kápolnának jelentős adományokat is tett, többek között könnyen lehet, hogy saját, a hivatali karrier végeztével szükségtelenné váló budai házát is ennek az egyházi intézménynek juttatta, amit aztán jó pénzért bérbe lehetett adni. Halála 1474 telén vagy kora tavaszán következett be; utódát, Kálmáncsehi Domonkost március 30-án nevezte ki Mátyás király. Az ekkor már valószínűleg bőven a hatvanas éveit taposó Bodó Miklós sírkövére – a 15. század második felében merőben szokatlan módon – rávésette a Szentemágocs nemzetség nevét is, minden bizonnyal azért, hogy alacsony származását kompenzálja.

Fontosabb irodalom:

• Lővei Pál – Engel Pál: Székesfehérvári kőfaragványok Györgyi Bodó Miklós prépost címerével. Művészettörténeti Értesítő 32 (1983) 1–7.
• Ribi András: Az utolsó, Fehérvárra temetett prépost. Adalékok Györgyi Bodó Miklós életrajzához. Ars Hungarica 50 (2024) 369–382.

Ribi András