150 évvel ezelőtt, 1875. IV. 30-án született Székesfehérváron Bek Lipót és neje, Schlesinger Róza gyermeke, Sigmund, azaz Zsigmond. A nevét az anyai nagyapja után kapó fiúgyermeket öccse, Arthur követte 1876 végén, ám az ifjabb, Budapesten született Bek nyúlfarknyi életére 1878. III. 19-én pontot tett a roncsoló toroklob (ismertebb nevén: diftéria vagy torokgyík).
A Palotai utca 25-ben lakó család 1878 folyamán új bérleménybe költözött, a Tobak utca 13. szám alá. Az ekkor legifjabb Bek, Hugó már ebbe a családi fészekbe érkezett. Ahogy az 1880-ban napvilágot látó Olga és az 1883-as születésű Jolán is.
Az 1879 tavaszán megrendezett Székesfehérvári Országos Kiállítás d) osztályának („Vegyészeti termények, gyógyszerek, festékanyagok, enyv, szappan, tinta, pecsétviasz és gyertyák”) bronzéremmel jutalmazottjai között is felbukkan a kocsikenőcsgyáros Bek Lipót neve, de a Havranek József szervezte fiumei kiránduláson is részt vett 1882-ben. Beilleszkedni látszott ekkor az ortodox vallású izraelita apa Fehérvár vérkeringésébe. Hideg zuhanyként érhette tehát a közvéleményt a bécsi hitelezők védegyletének 1883 őszén kiadott közleménye, miszerint – többek között – Bek Lipót is fizetésképtelenné vált. Az ellene IX. 27-én (5975. szám alatt) elrendelt csődöt – a hitelezőkkel történt megegyezés alapján – megszüntették ugyan XI. 12-én; vállalatát azonban egy héttel később törölték a cégjegyzékből, a Bek család pedig rövidesen Budapestre költözött.
A családi háttér kedvezőtlen változásai rányomták bélyegüket a belvárosi fitanoda növendékének, Zsigmondnak a tanulmányi eredményeire is. Az 1883/84-es tanulmányi évben – tűrhető erkölcsi viselet mellett – elégtelenre értékelték nevelői az ifjú teljesítményét. Az utolsó, Fehérváron abszolvált tanévében azonban a tűrhetőt jóra, az elégtelent elégségesre javította.
A fővárosban is kereskedéssel foglalkozó Lipóttól nem maradt feljegyzés arra nézve, ellenezte, avagy támogatta-e fia teátrista ambícióit. Zsigmond ugyanis már 1892. VIII. 28-án fellépett egy, az önkéntes mentőegyesület javára rendezett táncvigalom programjában. Az ekkor még az anyakönyvezett nevén szereplő, 17 esztendős ifjú Csiky Gergely egyszemélyes tragikomédiáját adta elő, Az öreg tánczmestert.
Tanulmányai abszolválása után a világot jelentő deszkák iránti vonzalma végre teljes mértékben kiteljesedhetett. S még az sem szegte kedvét, hogy Hevesi József színtársulatában mély előítélettel kellett megküzdenie a publikum jóindulatáért Baranya-Sellyén 1895 szeptemberében. Előttük ugyanis kósza szélhámosok idegenítették el a látogatókat a színpadi művek „élvezetétől”.
Egy évvel később Simándy Zsigmond társulatában láthatták Kőszegen, itt már a „jobbak között” említették az újságírók. S bár a századfordulón ismét Hevesi gárdáját erősítette, 1901-től a miskolci illetőségű Szalkay Lajos csapatával turnézott. Úgy tartották ekkoriban, Szalkay az egyik legrendezettebb viszonyok közt munkálkodó igazgató, amit értékeltek a stábjának tagjai is. Amikor 1902 novemberében sértegetésekkel tarkított rágalmakkal igyekezett egy fővárosi lap tönkre tenni Szalkayt, ők önérzetes nyilatkozatot tettek egy miskolci periodika hasábjain, amelyben kiálltak főnökük mellett, megvédték őt a vádaktól. A 30 aláíró között Bogyó Zsigmond is szerepel.
A színlapokon – általában – nem az elsők között hozták a nevét, fő karakterét azonban megemlítik: ő volt a társulat naturburscha – neki kellett azokat a természetes módon, (olykor a naivitásig) őszintén viselkedő fiatalembereket megformálnia, kiknek egyik legfőbb feladata a közönség szimpátiájának a felébresztése volt maguk iránt.
(Forrás: Színházi Élet, 1916, 37. sz.)
Rendszeresen vizitáltak Szalkayék Békéscsabán. Egy ilyen alkalommal pórul járt a naturbursch: míg a pódiumon játszott, egy ismeretlen tolvaj behatolt az öltözőjébe, honnan egy zsebórával gazdagabban távozott. A következő évadra, 1902 tavaszára Bogyó Zsigmond vezető komikussá nőtte ki magát. A „természetfiúi” zsánert átadta Szadai Ferencnek.
1903 februárjában már főszerepet is kapott Szalkaytól Bogyó; Klárné Angyal Ilka kitűnő népszínművében, az Árendás zsidóban domborított. Ekkoriban már nem egyszer ő volt „a közönség kedvence”.
Számos város: Beszterce, Selmecbánya, Losonc, Szabadka és Pozsony műítész közönsége előtt lépett fel ezután – Micsey F. György, Farkas Ferenc, Fehér Károly és Hidvéghy Ernő együttesében. Bár a színpadon a kezdetektől Bogyó Zsigmond néven szerepelt, hivatalosan csak 1917. VIII. 30-án lett Bekből ez a családneve. (Érdekes, hogy Hugó öccse már jóval korábban, 1905-ben Székelyre változtatta a nevét.)
1903 tavaszán nyílt Pesten egy magát Újszínháznak nevező teátrum. Az első előadások egyikében, Carl Millöckernek A viceadmirális című operettjében – a két húzónév (Lónyai Piroska és Gyárfás Ödön) mellett – Bogyó Zsigmond játékát is élvezhette egy héten át a közönség. Ezt követően Kövessy Albert sziporkázó paródiájának, a Minna Vannának a próbái zajlottak. E darabban Bogyóra Kollnai Márton szerepét osztották.
Pest után Veszprémbe is levitték 1904 tavaszán A postásfiú és a húga című bohóságot. A darab sajátossága, hogy Bogyó, a postás elvegyült a nagyérdemű soraiban, s közbe-közbekiabált a színpadon zajló cselekménybe. A publikum egy része ismerte a dörgést, hallott a móka természetéről. Nem tartozott azonban közéjük a hivatalból jelen lévő rendőrbiztos, aki Bogyó renitens viselkedését előbb csak lepisszegte, de mert a kotnyeles alak újra s újra zavartalanul háborította a csendet (a nézők pedig már nem is az operettre koncentráltak, hanem a nézőtéri „párbajon” hahotáztak), elkapta a pernahajder gallérját, hogy őrizetbe vetten kísérje be. A művész szerencséjére még helyben villámgyorsan tisztázódott a félreértés.
(Forrás: Színházi Élet, 1913, 30. sz.)
Pál Erzsébet színésznővel, akivel együtt játszottak már 1909-től Fehér Károly színtársulatában, 1911 augusztusában kötötte egybe életét. Egy lányuk született, Jolán.
Minden forrás szerint 1912-től foglalkoztatta Bogyó Zsigmondot a Vígszínház, habár már 1911. XII. 16-án is itt csillogtatta tudását Komor Gyula Jancsi király című mesejátékában. Fontosabbnak tartott darabok, amikben láthatta a közönség: Max Burckhard vígjátéka, a Clo méltósága, Szomory Dezső Györgyike, drága gyermeke és Felix Salten szerzeménye, az Erős láncok. Kálmán Imre operettjében, a Zsuzsi kisasszonyban Pintér István csizmadiamester szerepét osztották rá.
Bogyó Zsigmondot jótékony célú estek résztvevőjeként is ismerték. Ott volt, amikor különböző intézmények művészei (zenészek, színészek, énekesek) fogtak össze egy közös előadás erejéig, melynek bevételét a Budakeszi Vöröskereszt Egyesület kórháza javára ajánlották fel; de fellépett a hűvösvölgyi Holzspach vendéglőben is – szintén zenészekkel. Az egyik legszínvonalasabb ilyen típusú megmozduláson, a Ludovika Akadémia hatalmas lovardájában mintegy másfél ezren gyűltek össze (köztük számos, frontot megjárt sebesült is), hogy meghallgassák – egyebek közt – Jászai Mari szavalatát és jót derüljenek a Bogyó Zsigmond és a ’30-as években majd filmszerepekben is dúskáló Mály Gerő párosán az Ahol a citrony virul című gegparádéban.
1915. X. 15-től az akkor induló Sziklay Népszínpadon is fellépett. Sziklay Kornél délutáni színházát az Aréna út és Dembinszky utca kereszteződésében magasló, magyar építőmunkások palotájában létesítették.
Még ez év végén bevonult; a viszonylag újonnan – 1912-től fokozatosan – megszervezett 30. gyalogezred kötelékében a keleti frontra szólította a parancs. Az I. osztályú vitézségi érem tulajdonosává 1916 decemberében vált az ekkor még tiszthelyettes úr.
1917 karácsonyát szerettei körében tölthette az immár zászlós rangig emelkedett férfiú, bár a majdnem egy évvel korábban, I. 13-án agyvérzésben elhunyt édesanya égetően hiányozhatott a szolid ünneplésre összegyűlt rokonoknak. 1918. I. 15-én tért vissza Bogyó Zsigmond a frontra, ahol már egy hónap sem adatott meg számára, II. 13-án éjjel Zydazownál elhunyt. A hadnagy széngázmérgezésben történt elhalálozásáról a táviratot a Vígszínház címére küldték, hogy az ottani illetékesek értesítsék kíméletesen a családtagokat.
A 30. honvéd gyalogezred népfelkelő hadnagyát 1918. II. 17-én temették el a már említett Zydazow mellett, állítólag nagy katonai pompával.
Édesapja, az V. kerületi Visegrádi utcában élő Bek Lipót magánzó nem sokkal élte túl fiát. 1918. V. 1-jén reggel abban a Szabolcs utcai, ún. „zsidókórházban” hunyt el agylágyulásban, ahol 16 hónappal korábban a neje is megtért istene kebelébe.
Az Országos Színészegyesület 1918 nyarán a kultuszkormányhoz fordult azon kérésével, hogy ama színészeket, akik a háború kitörése óta a frontvonalban harcolnak és betöltötték 36. életévüket, mentsék fel a katonai szolgálat alól. Ez alkalommal sorolták fel a hősi halált halt 33 magyar színművész nevét, köztük Bogyó Zsigmondét. (Az övét és a Magyar Színházból besorozott Dobi Ferencét a felsoroltakon túl külön ki is emelték.) A listán természetesen nem ekkor szerepelt először, a Szinészek Lapja már két nappal az elhunyta után lehozta a művészek sajnálatosan egyre bővülő katalógusát.
(Forrás: Színházi Élet, 1918, 9. sz.)
Néhai Bogyó Zsigmond után özvegye 451 korona 64 fillért kapott az államtól évente. Lányuk, Jolán árvanevelési járuléka 90 korona 32 fillérre rúgott emellett. A Nyugdíjbizottság az özvegyi apanázson felül további 60 korona kiutalását javasolta havi rendszerességgel a rokkantalapból; a halál minőségére – „hősi” – hivatkozva. A Vígszínház nyugdíjintézetének elnöki székében márciusban helyet foglaló Faludi Gábor elvállalta – többek között – Bogyó Zsigmond árvájának segélyezését is.
Nyolc esztendővel később, 1926. III. 30-án az Országos Színészegyesület Baross tér 9. szám alatti székházában leplezték le Róna József szobrász alkotását, a végül 34, hősi halált halt színművész aranyba vésett nevével teleírt emléktáblát.
Bogyó özvegye, Erzsébet 1920-tól a zsidótörvények bevezetéséig a Hadirokkantak, Özvegyek és Árvák Szövetségének (röviden: HADRÖÁ) fehérvári csoportjában töltötte be az elnöki tisztet. A II. világégés túlélőjeként (1950-ben) új hazát választott magának; Izraelt, hol 1973–74 fordulóján hunyt el 89 éves korában.
Források:
8 Órai Ujság, 1918. II. 22.
A Hon, 1879. VI. 29.
Az Ujság, 1915. X. 15., 1918. II. 15., 1918. VIII. 3.
Békésmegyei Közlöny, 1901. III. 21., 1902. III. 23.
Budapesti Hirlap, 1904. IV. 7., 1915. II. 25.
Budapesti Közlöny, 1883. XI. 16.
Erődi Jenő: Szinészkatonák a háborúban, in: Szinházi Élet, 1916/46
Értesítvény a sz.-fehérvári városi népiskolákról az 1883–84. tanév végén, 1884
Független Magyarország, 1903. IV. 21.
Gőbel János György (szerk.): Értesítő a sz.-fehérvári városi iskolákról az 1884–1885. tanév végén, 1885
Központi Értesítő, 1883. XI. 19.
Magyar Nemzet, 1903. IV. 30.
Magyarország, 1900. VIII. 23.
Miskolczi Napló, 1903. II. 13.
Pécsi Napló, 1895. IX. 28., 1926. III. 25.
Pesti Hirlap, 1883. X. 7., 1896. XII. 16., 1909. VIII. 14., 1915. VII. 29., 1918. III. 26.
Pesti Napló, 1892. VIII. 17., 1915. VIII. 17., 1915. X. 13.
Ruef Ede: A m. kir. 30. honvéd gyalogezred megalakulásától a világháborúig, in: Paulovits Sándor (szerk.): Harmincas honvédek élete a halálmezőkön, 1939
Schöpflin Aladár (szerk.): Magyar Színművészeti Lexikon, I. kötet, 1931
Szabadság, 1902. XII. 3.
Szamos, 1901. III. 31.
Székesfehérvár és Vidéke, 1882. V. 2.
Szinészek Lapja, 1918. II. 15., 1918. IV. 15.
Uj Kelet, 1974. I. 3.
Zalamegye, 1904. V. 29.
Végh Ákos László
