Boross Mihály a Komárom megyei Ó-Szőnyön született 1815. I. 9-én. Szülei – atyja, Gergely, aki még Borostyán névvel jött a világra, illetve édesanyja, Szüts Sára – földműveléssel teremtették elő a mindennapi betevőt. Az eleinte szabónak szánt fiú szülőfalujában, később – egy rokonnak köszönhetően, aki felismerte Mihály tehetségét – Cegléden, majd Nagykőrösön koptatta az iskolapadot. Bölcsészettel és neveléstudománnyal foglalkozott, 1835-ben mégis jogot hallgatni utazott Pápára. Itt teológusképzésre is beiratkozott, ez azonban (szülei ismételt bánatára) kérészéletű vállalkozásnak bizonyult. Diplomája megszerzését követően ugyanis a Szőnytől nem messze (négy faluval arrébb) elterülő Mócson kezdett tanítani.
1842-ben jurátusként, azaz joggyakornokként tevékenykedett Pesten, s még ebben az évben le is tette az ügyvédi vizsgát. Először Tatán, majd 1843-ban Székesfehérváron nyitott ügyvédi irodát. Irodalmi vénája korán, már az 1830-as évek vége felé megmutatkozott. Nyúlfarknyi vígjátékai (A törött ablak; A cselek; A féltékeny stb.) alapján szerethette, becsülhette Molière-t, illetve az őt utánzó németajkú szerzőket. Ugyanakkor Tadeusz Kościuszko hősiességét is még fiatalon megénekelte, aki az amerikai, majd a lengyel függetlenségért is bátran (és hozzáértően) szállt síkra; de a Palotavárost 1843 szeptemberében napokon át pusztító tűzvészről is érzékletes tudósítás maradt fenn a tollából.
1848. III. 15 eseményei éppen Pesten érték (a Székes-Fejérvári Első Magyar Kölcsönös Életbiztosító Intézet képviseletében vett részt egy fúziót célzó megbeszélésen Fáy Andrással), elsőkézből elsőként értesítették Hamvassy Imrével a fehérváriakat a történtekről a helyi Fekete Sas fogadóban, melynek légkörét a Pilvax lázas miliőjével szokták – erős túlzással – rokonítani.
Boross ezek után is közel maradt a tűzhöz: olyan röplapokkal rázta fel a vidéki kisvárost, mint a Politikai labdacsok, a Szabadság, egyenlőség, testvériség vagy az Eke, kard és könyv. A magyarokat már eddig is önkéntesen képviselő férfiút a székesfehérvári közgyűlés soraiba emelték a választók 1848 májusában.
Néhány hónapon át (1849. I. 16-ig) a főjegyző helyettesét is tisztelhették személyében. Ekkor azonban felforgató elemnek bélyegezték meg császári részről, és Budára hurcolták. Fogságából márciusban szabadult.
A Fehérvárt megszálló csapatok eltakarodtával Boross Mihályt Fejér vármegye másodalispánjává választották – 1849. IV. 24-én. Később a vésztörvényszék elnöki pozícióját is elvállalta. A visszatérő fekete-sárga csapatok elől azonban menekülnie kellett. Szabadcsapata élén portyázott a Dunántúlon, Székesfehérváron is szervezkedett augusztusban, végül Komáromba lovagolt. Ő figyelmeztette az ősi koronázóvárosban maradtakat Falkenhayn visszaérkezésére. (Erről bővebben a Haleszről szóló szócikkben olvashatnak.) A Duna-parti erődítményben hadbíró–kapitányi tisztségben működött annak feladásáig.
Azzal, hogy önként megadták magukat, büntetlenséget is nyertek elvileg, ennek ellenére X. 4-én letartóztatták a császáriak – ismét Székesfehérváron. Valamennyit, ha egészen keveset is, mégis ért az adott szó: mint komáromi kapitulánst, végül hat hét után elengedték Borosst.
A következő évben, 1850-ben baracskai birtokán láthatták a kortársai gazdálkodni, igaz, nem sokáig, mert ismét lefogták a Habsburg-rezsim csatlósai. Ezúttal azonban a korábbiaknál lényegesen hosszabban, négy éven át kellett rabkenyéren élnie Josefstadtban. 1855 karácsonyán szabadult, ekkor Pestre tette át a székhelyét.
Mint láttuk, már eddig is sokat írt, 1856-tól azonban soha addig nem tapasztalt intenzitással forgatta pennáját. Segédszerkesztőként működött közre Ballagi Mór Protestáns Egyházi és Iskolai Lapjánál és a Vasárnapi Ujságnál, emellett pedig hallatlan népszerűségre tett szert regényeivel. Legpopulárisabb mind közül a Boldogháza című lett, mely a Hajnik Károly szerkesztette Vasárnapi könyvtár sorozatban látott első ízben napvilágot, s melyet elolvasva Eötvös József homlokon csókolta Borosst a következő szavak kíséretében: „– Ifjú barátom, ön megalapította a valódi népi irodalmat, de megalapította írói nevét is.” A korabeli források szerint 25 000 példányban kelt el a háromfüzetnyi tanítómese, aminek érdekessége, hogy bár Boross neve alatt futott mindig is, valójában a svájci Heinrich Zschokke elmeszüleményének a magyar viszonyokhoz igazított fordítása/átirata. Akárhogy is, tény – 1869-ben a Boldogházának már a hatodik kiadása került ki a nyomdából.
Boross Mihály ügyesen megtalálta és hatékonyan betömte azt a piaci rést, mely az irodalmi palettát felbillentette. Erkölcsmonitor írásai egymásnak adták a kilincset a kiadóhivatalokban. Az András, a szolgalegény éppúgy az egyszerű nép lelkét volt hivatva nemesíteni, mint Az újabbkori Jób vagy a Vagy idejében, vagy soha – ez a házasság jelszava. Rendszeresen előfordult, hogy bibliai idézetek helyett a református lelkészek az ő műveinek részleteit citálták hallgatóságuknak a szószéken.
Boross Mihály szerkesztette a Társalgó című néplapot, a Kalauzt, amely az ’50-es évek végén 5000 előfizetővel dicsekedhetett, s a Kispajtások hatkrajczáros könyvtárát, amely a duplájával. Dolgozott a Vasárnapi Ujságnak és a Napkeletnek.
Emellett az országgyűlési képviselősége, táblabírói feladatai, alispáni, majd járásbírói munkája sem tartotta távol a közélettől.
1860. V. 21-én vette nőül Zuber Ilona Barbarát. Négy gyermekük közül három: István, Endre és Ilona érte meg a felnőttkort.
Fehérváron Vörösmarty Mihályéval vetekedő közmegbecsülés övezte az idősödő, több területen is helyt álló mestert. 70. születésnapja alkalmából például fényes ceremónia keretében leplezték le az 1882 óta a tiszteletbeli megyei ügyész feladatait is vivő Boross mellszobrát az ősi koronázóvárosban.
1888-ban bekövetkezett nyugállományba vonultával sem mondott le kedvelt újságjainak a szerkesztéséről. S ha már szerkesztette őket, írt is beléjük. A Fehérvári Hiradó navigálása közben osztotta meg a szélesebb olvasóközönséggel aprólékos visszaemlékezéseit életének talán legviharosabb időszakáról, az 1848 és 1861 közötti évekről. Azért a ’szélesebb’ jelző, mert a kíváncsibbak már 1881-től könyvalakban forgathatták a memoárt.
Élete utolsó tizenkét évét visszavonultan, gyermekei körében élte le Sárbogárdon. Erre az időre esik a szemműtétje is, amit nem odázhatott el látása kockáztatása nélkül.
125 évvel ezelőtt, 1899. III. 5-én, 11 óra tájban – rövid szenvedést követően – végelgyengülés képében érte utol a halál. Testének elhantolását két nappal később szintén Sárbogárdon, a „Mészöly” temetőben bonyolította le családja. Számos fővárosi és fehérvári ismerőse búcsúzott Boross Mihálytól. Gara József, budapesti lapszerkesztő gyászbeszédében is legnagyobb irodalmi sikerét emlegette fel: „Te, aki megírtad Boldogházát, leld fel abban a csendes kis lakhelyben saját boldog házadat, amelyben álmodd a magyar népet oly nemesnek, megelégedettnek és boldognak, miként azt munkáidban megírtad. Te, aki láttad a nemzet virradását, nyerjél most nyugodalmas jó éjszakát! A magyar irodalom nevében: Boross Mihály, Isten hozzád!”
Fura lenne egy, a XIX. században élt magyar számára, ha időutazásai során idevetődne közénk, hogy Boross Mihályról, az íróról jószerivel semmit nem hallottunk. Az egykor népszerű tanító irodalmi nyelvezete ugyanis nem állta ki az idő próbáját, s a nevelő szándék egyrészt darabossá, másrészt hamarosan elavulttá tette alkotásait.
A fent említett mellszobor az idők során elpusztult, Székesfehérváron a Hiemer—Pfund—Caraffa-ház sajtóterme őrzi emlékét, Sárbogárdon pedig emlékparkot, valamint egy emlékoszlopot neveztek el róla.
Források:
Boross Mihály: Élményeim 1848–1861, 1881
Boross Mihály: Kosçiusko halmán, in: Regélő Pesti Divatlap, 1843. VIII. 3.
Boross Mihály: Sz.fehérvári tűzvész, in: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1843. IX. 23.
Horváth Júlia: „Oh nagy nap volt az…” – Boross Mihály: Élményeim 1848–1861, in: Árgus, 1998/2.
Koszorú, Szépliteraturai Ajándék a’ Tudományos Gyüjteményhez, 1838
Rajzolatok a’ Társas Élet és Divatvilágból, 1839. VI. 21.
Székesfehérvár és Vidéke, 1899. III. 7., 1899. III. 9.
Zlinszky János: Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében, in: Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv 8., 1974
Végh Ákos László
