Csitári (ezúttal így, –i-vel írom, mert bár 1940 óta hivatalosan Csitáry –y-nal a család neve, a szóban forgók még következetesen –i-vel szignóztak), tehát Csitári Gramanetz Gábor – Veszprém megye táblabírája – a vármegye egyik legtehetősebb férfiújává küzdötte fel magát a XIX. század elején. A szakmai berkekben is elismert Gábor ugyanezt a nevet viselő gyermekének volt mit a tejbe aprítani. Az ifjabb Gábor is letette a jogi vizsgáit 1837-ben, ügyvédi praxisba azonban soha nem kezdett. Könnyelmű, léhaságra hajlamos ember volt, akinek még a nemzetőri uniformisban is sikerült elaludnia a posztján. Ami megmaradt az ellumpolt, elkótyavetyélt javakból, azt Csitári Gábor halála után özvegyének el kellett adogatnia. Ez idő tájt költözött vissza a fehérvári származású Lasits Antónia Szent István városába a gyermekeivel.
(Forrás: VLKI)
Az újságírói babérokra törő Kálmánnal, a majd Berhidán gyógyszerésszé avanzsáló Zoltánnal, az ügyvédi pálya felé kacsintgató, jószívűségéről fehérvári berkekben legendássá váló Emillel és a legkisebb, de nagy erejű Dezsővel, aki később pékként találta meg a számítását.
A harmadik fiú, Emil 175 évvel ezelőtt, 1850. VI. 5-én látta meg a napvilágot. Apja nyomdokain képzelte el a jövőjét, jól sikerült kollokviumai után Károlyi Nándor mellett kezdett el bojtárkodni, ugyanakkor bátyja, Kálmán lapkiadói, nyomdászi terveinek is élénk, tevőleges támogatója volt. (Ezen időszakról a testvéréről szóló szócikkben írtunk részletesebben.)
Havranek József polgármesterségének idején, egzaktan 1882-ben csúcsosodott ki a két testvérváros, Fiume és Székesfehérvár közötti baráti viszony, amikor mind a magyarok, mind a horvátok szerveztek egy társasutazást a helyi intelligencia számára barátaink behatóbban történő megismerésére. E közeledésnek az említett polgármester, valamint a kurrens rendőrkapitány (Seidel Lajos) és főjegyző (Tóth István) mellett Csitári Gramanetz Emil volt a legagilisebb képviselője, mint a fiumei kirándulást rendező bizottság jegyzője.
Kálmán tragikus hirtelenséggel bekövetkezett elhunyta választás elé állította Emilt: eredeti álmát fel nem adva hátat fordít a vállalkozásnak, vagy a családi vagyon és az édesanyjáról való gondoskodást helyezi előtérbe.
Így történt, hogy 1882. VI. 28-án átvette – kényszerűségből – a periodika szerkesztését, tulajdonjogát és a nyomda irányítását. Szorgalommal igyekezett áthidalni szakmai téren adódó hiányosságait, ám ez nem mindig sikerült neki. Jóhiszeműségét kihasználták a körülötte lebzselő rossztanács-adók. A legtöbbet felemlegetett esetben, melyben felült az ő kontójára hazardírozók sugallatainak, egy elavult kőnyomdát vetettek meg vele. Ennek a selejttermelése minden képzeletet felülmúlt; így a Felmayer cég 1905 és 7 között legyártott vignettáin (melyek legyártása miatt ruházott be az avítt gépekbe) nem sok hasznot foghatott. Már ha fogott egyáltalán.
(Forrás: VLKI)
Krisztusi korban alapított családot a nála egy évtizeddel fiatalabb Alojziával – Lauschmann József és Feld Jozefa legidősebb lánygyermekével. 1883. XI. 9-én esküdtek örök hűséget egymásnak Székesfehérváron. A ’80-as években négy kislánnyal gyarapodott a Csitári família: Ilonával, Elvirával, Olgával és Alojziával.
1889 őszén az addig a Bognár utcában működő nyomda egy, a Kölcsönös Segélyező Egylet birtokában lévő, Sas utcai (ma Ady Endre utca) épületbe költözött. Csitári Emil úgy gondolta, ő is szerencsét próbál azokban a helyiségekben, melyek Számmeréknek is megfeleltek korábban. A család is beköltözött a műhely fölött üresen álló szobákba. Bérleményüket 1900-ban sikerült megvásárolniuk az akkori tulajdonos Fejér Megyei Takarékpénztártól.
Csitári Emil napi ejtőzésének gyakori eleme volt, hogy delente átsétált az utcájukban pompázó Fekete Sas szálloda kávéházába feketézni, a lantot letéve pedig a Tóvárosi Olvasókörbe verni a blattot, ahol a város(rész) intelligenciája szokott összejönni.
Az ekkor már hetente háromszor megjelenő Székesfehérvár és Vidéke mellett alkalmi nyomtatványok is kerültek ki Csitári Emil kezei közül. Találhatunk köztük egyházi beszédeket (1889-ben például a „Szent Atyánk” című éneket 1000 példányban bocsájtotta a római katolikus tanulók rendelkezésére), iskolai értesítőket, szabályrendeleteket, évkönyveket, de alapszabályokat is. A Történelmi s Régészeti Egylet éppúgy foglalkoztatta a sajtóművest, mint a Korcsolyázó Egyesület, a Vörösmarty Kör, a Fejér Megyei Rabsegélyző Egylet vagy a városrészek olvasókörei. Szépirodalmi kiadványok is színesítették a kiadó palettáját: mint például újságíró kollegájának, Tóth Artúrnak vagy Philipp István pedagógusnak a költeményei, a Fehérvári Hiradó hasábjain korábban folytatásokban publikált Szuszi Péter úr! vagy Kapossy Endre úti beszámolói. Legfontosabb munkáinak mégis sógora, Lauschmann Gyula írásait, valamint Károly János Fejér megye történetét és földrajzát feldolgozó, 1896 és 1904 között öt kötetben megjelent monográfiáját tartotta.
Időközben a nemek családon belül kibillent egyensúlyát majdnem sikerült tökéletesen helyreállítani. A legidősebb fiút, Olivér érkezését ugyanis Emil, Tibor, majd Jenő követte a családi fészekbe. A mindössze hároméves Olga számára ugyanakkor végzetesnek bizonyult az 1890 telének elején tomboló torokgyíkjárvány.
Csitári Gramanetz Emil szerény, puritán emberként nem szeretett belefolyni a közéleti csatározásokba, mely kijelentéssel némiképp szembe menni látszik, hogy 1882-ben részt vett a Székesfehérvári Függetlenségi és 48-as Kör megalapításában. A III. 15-i összejöveteleiket Emil felolvasásaival, hazafias poémák szavalásával is fűszerezték. Annyira kardinális kérdés volt számára, hogy aki őt képviseli a parlamentben, az „Kossuth apánk” ajánlottja legyen, hogy inkább szavazott egy számára vadidegen jelöltre (Károlyi Gáborra 1892-ben), mint gyermekkori pajtására, Tóth Aladárra, aki a Szabadelvű Párt színeiben indult. A sors fintorának érezhette, hogy mégis az egykori cimbora nyert mandátumot.
A Habsburgok elleni gyűlölete híven mutatkozott meg akár abban, hogy forinttal jutalmazta a Petőfit szavaló gyermekét (Akasszátok föl a királyokat!), akár abban, hogy dicséretet érdemelt az a csimotája, aki rossz jeggyel tért haza az iskolából német nyelvből.
A pártpolitika csakhamar mind erősebben rányomta alattomos bélyegét az emberek mindennapjaira. A helyezkedésben, simulékonyságban kevéssé jártas Csitári Emilnek perek füzérét akasztották a nyakába. Emellett periodikája olvasóinak jelentős hányada váltott a radikálisabb hangvételű Szabadságra, vagy fordult inkább az 1894-ben startoló Fejér Megyei Naplóhoz információkért. Az 1895. XII. 21-i lapszámban búcsúzott az addigi szerkesztő a még megmaradt olvasótáborától. A Székesfehérvár és Vidéke tulajdonjogát átruházta a Politikai Hírlap-kiadó Részvénytársaságra, így az a Szabadelvű Párt szócsöveként funkcionálhatott a továbbiakban. Csitári pedig megmaradt független(ségi), szabad polgárnak – legalábbis ez irányban táplált reményeket magában.
Nyomdáját tovább működtette, ám lapkiadással nem foglalkozott immár. A márkajelzés – Csitári Kálmán és Társa – megtartásával ugyanakkor azt a hitet erősítette ügyfeleiben, hogy termékeit a megszokott minőségben kínálja továbbra is.
Szerelemre lobbant Elvira lányát nőül vette hódolója, Alén, a már említett Tóth Artúrnak biztosítóintézeti tisztviselő fia. (Aki lelkes amatőr fényképész is volt egyben, neki köszönhetjük az e szócikk illusztrálására felhasznált fotókat.) Alojziát egy Szabó Imre nevű fantasztával boronálta össze a sors, Ilona viszont otthon maradt támaszul – a nyomdában és a háztartásban egyaránt.
Olivérből – vélhetően Takácsi-Nagy József anyai nagybátyja hatására, akinél gyakornokoskodott – diplomás gyógyszerész lett. Előbb az alkalmazotti jogviszonyba kóstolt bele, majd a Rákóczi úton nyitott egy új gyógyszertárat. Az ifjabb Emil jogot hallgatott a fővárosban, de a zsurnaliszták közt is megmérette magát – Tóth Artúr Székesfehérvári Hirlapjánál. 1915-ben állt a város szolgálatába, amit a ’30-as években tetőzött be azzal, hogy polgármestersége idejét tartják a mai napig Fehérvár egyik legdinamikusabban fejlődő korszakának.
(Forrás: VLKI)
Tibor a felső kereskedelmi iskolában érettségizett, később az egyesített Székesfejérvári és Fejér Megyei Takarékpénztár főkönyvelőjeként kereste a kenyerét.
Csitári Emil szervezetét az 1909 márciusában megtámadó kór két hét leforgása alatt felőrölte. Torokszorító kép, ahogy a máj- és gyomorpanaszoktól szenvedő férfiúval szemben, egy díványra letelepedő sógora, Lauschmann Gyula tiszti főorvos oly mértékben tisztában volt azzal, mennyire súlytalanná vált a korábbi, sztereotip reflektálása: „biztos sok hurkát ettél megint”, hogy alvást színlelt, csak ne tűnjön fel: patakokban folynak a könnyei. Másnap, 1909. III. 24-én Gellénfalvi és csitári Csitári Emil eltávozott az élők sorából. Tisztelői III. 26-án 17 órakor vettek végső búcsút tőle, testét Fehérváron, a Szentháromság temetőben lévő családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. A beszentelést K. Horváth István belvárosi plébános végezte, s testületileg volt jelen a város törvényhatósága, de a Függetlenségi Kör is képviseltette magát Saára Gyula vezetésével, ahogy a Könyvnyomdászok Szakszervezete is helyezett el koszorút a gyászszertartáson.
Az árván maradt nyomda vezetéséhez az özvegy szakértelme kevésnek bizonyult; Ilona lánya, Alén sógora segédkeztek az üzem működtetésében, s a legkisebb fiú, Jenő, aki a Magyar Királyi Állami Főreáliskolát hagyta ott a 4. évfolyam elvégzése után, hogy tanoncnak állhasson. Hogy alaposan megismerje a szakma csínját-bínját, peregrinációt végzett Ausztriában és Franciaországban. Bár 1917-ben (20 esztendősen) besorozták, és a Hadsegélyező Hivatal állományába nyert felvételt; a világégést követően hazatért és folytatta az apja által megkezdett munkát. A ’20-as évek végén szemrevalóbb betűanyagot vásárolt, és felújította a nyomda gépparkját. Kiadványai kvalitásban állták a versenyt fővárosi vetélytársaival – virágkorát élte ekkoriban a műhely. Polgármester bátyja is mindig nála rendelt a város számára nyomtatványokat – érdekesség, hogy feleségeik (a két Csitáry testvér neje), ha csak szegről-végről is, de rokonságban álltak egymással dr. Eisenbarth Károly ügyvéd révén.
Csitári-nyomtatvány 1950. VIII. 21-én jelent meg utoljára, az aznapi Fehérvári Népszava, melyet már másnap mint az állami nyomda termékét olvashatták a nagyvilágra kíváncsiak.
Források:
Csitáry G. Emil: Emlékiratok, 2013
Frigyik Katalin: A Csitáry nyomda 68 éve, in: Fejér Megyei Hírlap,1989. IV. 2.
Frigyik Katalin: Fehérvári családtörténet, in: Fejér Megyei Hírlap, 2000. VII. 1., 2000. VII. 3., 2000. VII. 4., 2000. VII. 5., 2000. VII. 6., 2000. VII. 7.
Székesfehérvár és Vidéke, 1882. VII. 8., 1889. VII. 30., 1909. III. 27.
Vasárnapi Ujság, 1890. XII. 7.
Végh Ákos László