Dieballa Géza

Az általunk ismert Dieballák (még Diabello néven) a XVIII. század utolsó éveiben tették át székhelyüket az itáliai Ferrarából a Magyar Királyság területére. A Kaposváron 1837-ben született Dieballa György okleveles gyógyszerész Ferenc Józseftől kapott nemességet, valamint a jogot arra, hogy a „fehérvári” előnevet használhassa. „Közgazdasági téren és Székesfehérvár város fejlesztése terén szerzett érdemei elismeréséül.” Ugyanis az ő kezdeményezésére (és a saját költségén) valósult meg az egykori koronázóvárosban a vízvezetékrendszer és a villanyvilágítás. A honvédkerületi parancsnokság és a honvéd laktanya felépítése körül éppúgy bábáskodott, mint az állatvásártér és az Erzsébet liget rendezése ügyében. Egyes termékeknek, mint például a rozsnyói pemetefű-cukorkáknak vagy a neve alapján londoni székhelyűnek kevesek által gondolt Revalescière du Barry általános érvényű gyógytápszerének országos szinten is Dieballánál, Fehérváron, a Vörösmarty téren volt a központi raktára.

Limbeck Máriával kötött házasságát 1863-tól kezdődően öt ízben kísérte gyermekáldás: Gizella után Gézával bővült a család, majd Máriával, Györggyel, végül Erzsébettel. Géza Ercsiben született 1867. XII. 20-án. Az iskolapadot Székesfehérváron, a belvárosi fiútanodában koptatta az ifjonc. Az 1873/74-es tanévben a jelesek közé sorolták a másodéves Dieballát, aki azzal az ifjabb Havranek Antallal járt egy osztályba, aki később (többek között) a Vörösmarty-dombormű márványtábláját készítette a rendház falára (1900-ban), illetve az ő kőfaragó vállalkozása emelte a Zichy liget mellett magasodó Igazságügyi palotát is (1902-ben).

Dieballa Géza 1891 novemberében mutatta be egyetemes orvostudori oklevelét Pesten, diplomája megszerzését követően professzora, Kétly Károly mellett kezdte pályafutását a II. számú (Szentkirályi utca 46. szám alatt működő) belgyógyászati kórodában tanársegédi státuszban.

1892. XII. 1-jétől egy évre kinevezett, díjazott gyakornokként tevékenykedett a klinikán. Ugyanekkor a császári és királyi (k. u. k.) közös hadsereg orvosi tiszti karába is kinevezték 22-edmagával tartalékos állományú segédorvossá.

A tudományegyetem orvosi karának tanári testülete 1000 forintos utazási ösztöndíjjal jutalmazta Dieballa Gézát 1893 novemberében.

1895. X. 1-jétől kezdődően két évre szóló megbízatással első tanársegéddé lépett elő. A Budapesti Királyi Orvosegyesület a jegyzői feladatokat is ráruházta.

1899-ben nevezték ki magántanárnak, 1904-ben lett a Kun utcai kórház osztályos főorvosa, s bár Dulácska Géza halálát követően ő is megpályázta (kilencedmagával egyetemben) az állást, csak három évvel később nevezték ki a Szent István kórház főorvosának.

A szaklapokban publikált cikkei alapján elsősorban a vér fajsúlyát tanulmányozta, az anémiát (vérszegénységet), a rák klinikumát, a Bright-kór kiváltotta anyagcsere-elváltozásokat és a trichinellózis (bélférgek általi fertőzés) patológiáját vizsgálta, kutatta. A vashiány okozta vérszegénységet például egy homeopátiás kezeléssel (ferrum protoxalatum alkalmazásával) gyógyította.

A fentebb (a Bright-kór kapcsán) említett Richard Bright kezdte el tanulmányozni a magas vérnyomást a XIX. század elején, keresni a problémára a lehetséges gyógymódokat. Dieballa az orvosról elnevezett Bright-kórnak, az idült vesegyulladásnak az emberi szervezet anyagcseréjére gyakorolt hatásait írta le, e betegség gyógyítását tekintette egyik fő feladatának. Bright fiatalon, Géza születése előtt mintegy fél évszázaddal Ercsiben is megfordult egy alkalommal.

Dieballa tisztelői, páciensei és egyéb területről szerzett ismerősei rendkívül érzékeny személyiségét, nemes gondolkodását férfiasan egyenes jellemmel látták a doktor úrban kiegészülni. Igazságos, a családjáért mindenre kész embernek tartották. Horatius őrá gondolva fogalmazta meg az „integer vitae scelerisque purus” szentenciát, amit magyarra körülbelül úgy ültethetünk át, hogy „az életben kifogástalan és bűntelen ember”. Az orvosi körökben mind inkább teret nyerő egoizmus és nyegleség marcangolta lelkét. Diagnózisai tekintetében (is) megbízható volt, betegeivel együttérzően bánt, viselkedett. Külföldön is számon tartották mint a vér-, vese- és anyagcseretan specialistáját.

Még 1901. VII. 10-én egy akasztott emberre leltek Fehérváron. Bencsik Ferenc földműves a Jancsár úti dűlőn haladt hazafelé szekerével, mikor a vágóhídtól usque 300 lépésnyi távolságra egy, a kanális fölött lógó testre lett figyelmes. A testen számos szúrt és vágott seb éktelenkedett. Mint kiderült, az áldozat az akkor 28 éves Mihályi Ferenc volt. Aki hároméves korában kiesett a bölcsőből, a fejére pottyant, s bár epileptikus rohamok gyötörték időnként, többnyire tünetmentesen morzsolgatta napjait. A rohamai súlyosbodását tapasztalva szerettei Kétly Károlyt és Dieballa Gézát keresték fel, akik gyógyíthatatlan epilepsziát diagnosztizáltak a betegnél, és óva intették a rokonságot: a szerencsétlen véletlenül se éljen szeszes itallal, ami drasztikusan súlyosbítaná a tüneteit. Erre oda is figyeltek az érintettek – az ominózus napig. Még Péter-Pálkor elkezdett ugyanis italozni a cimboráival a nekilelkesedő Mihályi a Babotay-féle vendéglőben, majd, bár agyérgörcsök kínozták, azt pálinkával gyógyította ezek után nagy titokban. Innen már csak egy lépés vezetett az őrületig, melynek hatására összeszurkálta és felkötötte magát szegény pára.  

1912 augusztusában a függetlenségi párti népvezér Justh Gyula belázasodott, amire úgy hiányzott, mint ablakos tótnak a hanyatt esés, régi cukorbetegsége is kiújult – szintén képviselő fia rögtön Dieballának táviratozott, hogy sürgősen utazzon le hozzájuk, az Arad megyei Tornyára.

A világháború idején három fővárosi hadi kórház zavartalan működéséért is síkra szállt Dieballa. Manninger Vilmos egyetemi rendkívüli tanár a világégés során leszűrt tanulságokból, melyeket a pénzintézetek hadi kórházának betegállományát gyógyítva szerzett kollégáival, egy vaskos kötetet szerkesztett, melyben – többek között – Dieballa Géza tapasztalataira is támaszkodott. Ezzel gyakorlatilag egy időben (1916 novemberében) jelentetett meg maga Dieballa is egy tanulmányt, melyben a kórházakban felmarkolható fertőző betegségeket vesézte ki. De megemlíthetjük például a már 1915 májusában publikált, a tífuszfertőzés ellen javaslatokkal előálló cikkét is az Orvosi Hetilapban.

Amikor az egyik függetlenségi párti képviselő, a kolerikus természetéről elhíresült Holló Lajos 1918. VI. 14-én haza utaztában leszállt a Kígyó téren a villamosról, eszméletét vesztve dőlt a saját dugájába. Bár később jobban lett, estére ismét válságossá vált az állapota. Dieballa Gézáért és Barta Gáborért szalajtott a család, akik agyvérzést állapítottak meg a politikusnál és sürgős beavatkozást ajánlottak, de mielőtt megműthették volna Hollót, az 59 éves képviselő elhalálozott.  A Magyar Királyság 28. miniszterelnökének, gróf Bethlen Istvánnak Dieballa Géza volt a háziorvosa. Miután 1925 júniusában vakbélgyulladást diagnosztizált Bethlennél, Dieballa meg is operálta a jeles férfiút a Fasor-szanatóriumban.

Pár nappal később szintén Dieballa Géza segítségét kérte egy patrícius család. A Niamessny Mihályok közül az ifjabbat ugyanis holtan találták reggel az ágyában. Az első híresztelések, pletykák öngyilkosságról kezdtek keringeni, de csakhamar bebizonyosodott, hogy a munkapárti ügyvéd szintén jogi pálya előtt álló, 22 esztendős gyermekét egy korábban már diagnosztizált betegsége, szívtágulása vitte a sírba.

1926 márciusában nevezték ki rendkívüli tanárrá az egyetem orvosi fakultásán.

Egyik nővére megbetegedett Svájcban, s amint Géza értesült erről, kiutazott hozzá, s csak akkor tért vissza Budapestre, amikor meggyőződött arról, hogy jó kezekben gyógyul szeretett testvére.

92 esztendős édesapjuk, vitéz Dieballa György betegsége, mely május elején döntötte le a lábáról, lényegesen súlyosabbnak látszott. Az egykori gyógyszerész Székesfehérváron élt, s Géza fia eleinte minden este lelátogatott hozzá, majd, ahogy javult édesapja állapota, már „csak” hetente kétszer. VII. 1-jére tervezték, hogy le is költözik az orvos fiú, míg atyja, a Székesfehérvári Takarékpénztár alelnöke fel nem épül.

Az elképzelések azonban megmaradtak a tervezési fázisban, 100 évvel ezelőtt, 1926. VI. 26-án ugyanis valamikor a hajnali órákban önkezével vetett véget Dieballa Géza az életének. IV. kerületi (Kecskeméti utca 11. szám alatti) otthonában, ahol tizenöt év óta lakott, szíven lőtte magát nikkelrevolverével – így hárítva el magától a szervezetét felemésztő, gyógyíthatatlan kórral való további viaskodást, gondolták a bennfentesek. Mások azzal tudták csak magyarázni tettét, hogy a neuraszténia hatalmasodott el rajta.

Dieballa Géza Pesten élő öccsét, az ezredesi rangban szolgáló Gyulát azonnal értesítették a hatóságok, Fehérvárról a professzor unokaöccse (Gizella nevű nővérének Say Istvánnal kötött házasságából származó fia), Say Géza festőművész utazott fel a fővárosba a család képviseletében.

Két búcsúlevelet hagyott hátra a megkeseredett belgyógyász. Egyiket Szüts Gedeon tiszti főügyésznek (Erzsébet húga révén sógorának), a másikat a Dieballa testvérek számára írta. Az előbbiben anyagi ügyeiről, a hagyatékáról intézkedett; az utóbbiban elbúcsúzott rokonaitól, és egy maga felállította diagnózissal magyarázta tettét. A túlfeszített munkatempó mellé társuló, sokasodó megbetegedések a családjukban, úgy érezte, kikezdték érzékeny idegrendszerét. Búskomorság kerítette hatalmába, mely már az őrülettel határos állapotba kényszerítette. Orvosként tudta, hogy a tünetei alapján bármikor bekövetkezhet, hogy megbomlik az agya, s nem kívánta azzal növelni testvérei terheit, hogy önellátásra képtelen karikatúrájáról is nekik kelljen gondoskodniuk.

(Érdekes, hogy még ez évben egy másik, országosan elismert belgyógyász is maga vette kezébe saját sorsát, kijátszandó a szervezetére támadó kórt – Benedict Henrik a Pannónia Szállóban bérelt egy szobát, ahol morfiummal segítette át magát a túlvilágra.)

Dieballa Géza holttestét a halál körülményeinek a tisztázása után Székesfehérvárra szállították, és VI. 29-én délután helyezték örök nyugalomra a Palotai úti Hosszú temetőben lévő, családi sírboltban. A fiát eltemető Dieballa György elől, ameddig lehetett, titkolták a tragédiát, és nem véletlenül: az 1927-es esztendőt már ő sem érte meg.

Források:
A Gyógyszerész, 1904. VIII. 15.
Alkotmány, 1918. VI. 15.
Az Est, 1925. VI. 21.
Budapesti Orvosi Ujság, 1916. XI. 30.
Dieballa Géza: A haemoglobintartalom és vérsejtszám befolyása a vér fajsúlyára anaemiásoknál, in: Magyar Orvosi Archivum 5., 1896
Dieballa Géza: XII. hadsebészeti értekezlet, in: Orvosi Hetilap, 1915. V. 2.
Egyetemi Lapok, 1917. I. 31.
Fővárosi Lapok, 1893. XI. 21.
Gyógyászat, 1891. XII. 6., 1892. XII. 25., 1927. VIII. 7.
Hivatalos Közlöny, 1895. XI. 15.
Kovács Eleonóra: A betelepüléstől a nemesi címig – Egy fehérvári polgárcsalád története, in: Turul, 2021/4
Lévy Lajos: Hainiss Géza és Dieballa Géza, in: Gyógyászat, 1926. VII. 4.
Magyarország, 1925. VI. 28.
Magyarság, 1926. VI. 29.
Miklós Gergely, P.: Helyreigazítás ürügyén, in: Ercsi Híradó, 2000/4
Orvosi Hetilap, 1893. I. 22., 1893. XI. 12.
Pesti Hirlap, 1904. V. 11., 1912. VIII. 30.
Schneider Miklós: Nemes családok története I., 1937
Székesfehérvár és Vidéke, 1901. VII. 11.
Székesfejérvár, 1872. III. 17., 1875. XI. 20., 1876. I. 5.
Vági Andor: Semmi magyarázata Dieballa Géza professzor öngyilkosságának, in: 8 Órai Ujság, 1926. VI. 27.

Címlapkép forrása: Pesti Hirlap 1926. VI. 27. (MI rekonstrukció)

Végh Ákos László