A székesfehérvári johannita vagy keresztes konvent késő középkori virágkorát – egy alapos átszervezést követően – a 15. század második felében, Gúti János és Simontornyai István preceptorok irányítása alatt élte. A Hunyadi János köreiből kikerülő, korábban szávaszentdemeteri várnagyként is tevékenykedő Gúti 1468. november 4-én szerepelt utoljára egy oklevél méltóságsorában. Három nappal később már – feltehetően jó előre kijelölt – utóda, Simontornyai István íratott át egy oklevelet.

Bár a Tolna megyei származáson kívül semmit nem tudunk István parancsnok családjáról, az bizonyos, hogy ekkor már több mint kilenc éve a konvent kötelékébe tartozott. Parancsnokként sokat tett az intézmény birtokainak védelméért, sőt, 1470-ben fontos kiváltságot kapott Mátyás királytól. Az uralkodó engedélyt adott a székesfehérvári kereszteseknek és István preceptornak, hogy kinevezhessék a soproni johannita egyház vezetőjét. Simontornyai már a következő évben élt a jogával, és aztán a következő években – a rend történetében egyedülálló módon – a győri és az esztergomi preceptoriumok feletti kontrollt is sikerült megszereznie.

A korábbi kutatás mindezen eredményeket a király és a parancsnok jó kapcsolatára vezette vissza, hozzátéve, hogy ennek köszönhetően István 1483-ban választott és kinevezett olmützi preceptor is lett. 1482 és 1485 folyamán hét alkalommal valóban szerepel egy szokatlan cím – kétféleképpen megfogalmazva – István neve mellett néhány oklevélben (Stephanus, Dei et Apostolice Sedis gratia electus et pronuntiatus episcopus ecclesie Ebroniensis, preceptor // Stephanus, electus et pronuntiatus ecclesie Ebroniensis, preceptor). Ezek alapján világos, hogy Simontornyai nem egy újabb parancsnoki címet kapott ebben az időszakban – a morvaországi Olmützben nem is működött johannita egyház –, hanem választott és kihirdetett Ebroniensis püspök volt. Valószínű, hogy ez alatt a Szentföldön található Hebron tituláris püspökségét kell értenünk, ami a mértékadó Eubel-féle összeállítás szerint betöltetlen volt az 1480-as években. Annak nincs nyoma, hogy István esetleg valamely magyarországi püspök segédpüspöke lett volna, ami gyakorta előfordult címzetes püspökök esetében.

Egyelőre nem tudjuk, miért jutalmazta meg a Szentszék – vagy más – Istvánt. Nem túl valószínű, hogy uralkodói vagy megyés püspöki kinevezéssel van dolgunk, ám egy 1483 márciusából fennmaradt pápai oklevélben csak preceptorként hivatkozott rá IV. Sixtus is. Ebben a formában magyarázatra szorul továbbá az electus et pronuntiatus jelző pontos értelme. Az electus szó ekkor már nyilvánvalóan nem kánoni választást fejezett ki – egy címzetes püspök esetében amúgy is felmerülne, kik választhatták meg –, hanem a magyar uralkodó által kinevezett megyéspüspökök jelzője volt a 15–16. században, akik viselhették a püspöki jelvényeket és elláthatták egy választott püspök feladatkörét, a pápa pedig már csak a confirmatio jogával élhetett. Király által kinevezett segédpüspökről vagy tituláris püspökről ugyanakkor nem tud a kutatás. A pronuntiatus kifejezés esetében nem állnak rendelkezésre analógiák, de amennyiben „felterjesztett”-ként fordítjuk, kifejezheti, hogy a pápa nem erősítette meg István püspökségét. Tovább szaporítja a problémák sorát egyfelől, hogy ugyanebben az időszakban több oklevélben is csak parancsnokként – és az egyébként korábban és később is szokványos venerabilis et religiosus vir címzéssel – említik Istvánt, másfelől pedig, hogy 1485 tavasza után miért vált meg titulusától. Elképzelhető, hogy a püspöki címet főpapi teendői – az említett soproni, győri és esztergomi preceptori kinevezések – miatt próbálta kijárni magának, de végül nem járt sikerrel.

Egyébként a johannita rend nem zárta ki, hogy tagjai püspöki címet viseljenek: már a Szentföldön is előfordult, hogy egyes egyházmegyék élén lovagrendi személyek álltak, majd a rend rodoszi évszázadai idején is jellemző volt, hogy a főváros és néhány környező sziget püspöki trónját egy-egy paptestvér foglalta el. Közép-európai johannita püspökről is tud a kutatás: 1456-ban a Csehország és Ausztria nagy részét kitevő Bohémiai perjelség vezetőjét, Jobst von Rosenberget boroszlói püspökké választották, de korábbi feladatkörét is megtartotta. Hebroni johannita (tituláris) püspököt ugyanakkor mindezidáig nem ismert a történeti kutatás: ott többnyire domonkos vagy ferences szerzetesek töltötték be a tisztséget.

Simontornyai István nevével utoljára 1490. szeptember 24-én találkozunk egy méltóságsorban. Elképzelhető, hogy Székesfehérvár Miksa-féle ostromakor hunyt el, de a természetes halál sem zárható ki, hiszen ekkor már harmincegy éve volt a konvent tagja.

Fontosabb irodalom:

• Ribi András: A fehérvári keresztes konvent története. Preceptorium, hiteleshely, ispotály a késő középkorban (1390–1543). (A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum kiadványai 15.) Székesfehérvár, 2021. 58–60., 237–239.

Címlapkép: „Legati Rhodiorum sedentes ante tres Basias turci” Fametszet. Alkotó: Johann Reger (1496). Albertina Altbestand, Bécs

Ribi András