Abban, hogy Luczenbacher József és Czeczkó Mária gyermeke pontosan melyik napon született, a források nem jutnak közös nevezőre. Az bizonyos, hogy 225 évvel ezelőtt, 1796. IX. 19-én keresztelték meg a Hont megyei Szobon született kisfiút.
Flamand származású ősei közül évfordulós ünnepeltünk dédapját látjuk először Magyarországon, Buda 1686-os ostrománál, hova Miksa Emmanuel választófejedelem hadával érkezett. A békeidőkben halászatból élő Luczenbacherek mestersége apáról fiúra szállt. Míg az 1758-as születésű János (ünnepeltünk nagybátyja) fával nem kezdett el kereskedni. Példamutató takarékosságának és az üzleti életben való szerencséjének köszönhetően fiai folytatták a megkezdett utat – ők már hajózási vállalatot és téglagyárat üzemeltettek. A család ezen ágának birtokában voltak azok a Pál utcai grundok is, melyekről Molnár Ferenc mintázta híres regényében a srácok számára kánaánt jelentő helyszínt.
Az ifjú Luczenbacher Vácon kezdte, majd Esztergomban folytatta a tanulmányait. Hamarosan a gyarapodó nagybácsi támogatásával, miután édesapja fiatalon elhunyt. Nagyszombati diákévei alatt találkozhatott a később róla elnevezett kódexszel, amely közel 300 év hányódást követően bukkant fel a helyi papnevelő intézetben. A tízes éveinek végén járó Luczenbacher kacérkodott a papi pálya gondolatával – 1815 őszén novíciusként látjuk a bencés szerzetesek között. 1818 júliusában azonban elhagyta a rendet, és az ügyvédi pálya felé orientálódott. Pontosabban tanítani szerette volna a jogot valamelyik főiskolán. Hogy 1828-ban megjelenhessen első, jogi témájú tanulmánya a Tudományos Gyűjteményben, Horvát István egyengette előtte az utat; komolyabb figyelmet azonban csak a Tripartitum Perger János-féle fordításának elemzésével irányított magára.
Bár karrierje kiépítése szempontjából megkérdőjelezhetetlen fontosságúak voltak publikációi, ám hogy meg is élhessen, Verebi Végh Ignác otthonában helyezkedett el mint nevelő. Ugyanakkor ügyvédi és gazdasági felügyelői minőségben is a kisnemesi család szolgálatára állt. A jogtudományoknál is jobban érdekelték azonban az ifjút a történelem és annak a tárgyiasult emlékeit vizsgáló segédtudományai. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává 1832. III. 9-én, rendes tagjává ugyanez év IX. 9-én avanzsált. Zsigmond országlásának évsora című székfoglalóját 1833. I. 26-án olvasta fel.
Fentebb megemlítettem már az 1814-ben feltűnt kódexet, egy, a Karthauzi Névtelennek tulajdonított prédikáció- és legendagyűjteményt, mely feltehetően 1527 körül nyerte el végső formáját a rend lövöldi kolostorában. Bár a honi szentek legendáit magyar nyelven bemutató fóliánsnak a nagyszombati papneveldéből a Nemzeti Múzeumba kerüléséről a pest-budai német újság már 1814. VII. 7-i számában beszámolt; a nyelvemlékeket csak Luczenbacher dolgozta fel két évtizeddel később. Első ízben Szent László legendáját ismertette 1834-ben. Mivel Nagyszombati karthauzi kéziratként és Nagyszombati kódexként emlegették a nyelvemlék-kollekciót, s mert ez utóbbi néven szerepelt már egy korábban bemutatott kötet is, sürgős névváltoztatásra mutatkozott igény, amit Toldy Ferenc irodalomtörténész úgy oldott meg, hogy a kódex elé Érdy nevét ragasztotta 1851-ben. Toldy mindent elkövetett, hogy a Régi Magyar Nyelvemlékek sorozatba beilleszthesse az akadémia által 1854-ben lemásoltatott kódex tartalmát, ám terve meghiúsult. 1876-ban Volf György gondozásában jelent meg az Érdy-kódex teljes szövege, a Nyelvemléktár IV. és V. kötetében.
Publikációi mellett nagy hangsúlyt helyezett a tárgyi emlékek feltárására. Luczenbacher János volt az első magyarországi régész, aki a leletek egymáshoz viszonyított helyzetét, valamint az ásatás területének topográfiáját is rögzíttette geodéta segédjével. Varsányi János dolgozott vele rendszeresen, ő használt elsőként régészeti lelőhelyek felderítéséhez földfúrót hazánkban.
1837-ben Vereben, tíz évvel később Budán faggatták együtt a sírokat, 1844-ben Kézdivásárhelyen kutattak tárgyi emlékek után. Az előbúvárlott régiségekről és az azokból levont következtetéseiről Luczenbacher János minden esetben beszámolt a szaklapokban.
1839-ben vált meg a Végh családtól, s tette át székhelyét Pestre. 1840. III. 8-tól a Magyar Tudományos Akadémia éremgyűjteményének őre, melyet hat évvel korábban gróf Teleki József alapozott meg Kresznerics Ferenc 1700 ritkaságból álló kollekciójának megvásárlásával. Luczenbacher már 1841-re lajstromba szedte az említett, és a később beszerzett érmeket Szent Istvántól I. József koráig. Bár 1857-ben lemondott e tisztségéről, halála után is tovább gyarapította a készletet, 2258 darabos gyűjteménye került 1871 után a Nemzeti Múzeumba.
1838 és 1844 között szerkesztette az akadémia Tudománytár c. periodikájának értekező rovatát is.
1846. III. 16-tól a Nemzeti Múzeum régiségtárának irányítását bízták rá. József nádor javaslatára bécsi, drezdai, prágai és berlini múzeumok tanulmányozásával kezdte meg működését. Ezt annál is inkább megtehette, mivel a múzeum – az 1838-as árvíz után – épp átmeneti szálláson pihentette ládákba csomagolt kincseit, várva, hogy a Pollack Mihály tervezte új épület elkészüljön.
A már fiatalnak semmiképp nem nevezhető Luczenbacher 1846. XII. 29-én fogadott örök hűséget Isten és ember színe előtt Kolecsányi Borbálának. Négy fia született a házaspárnak: István, Kálmán, Lajos és János.
Valószínűleg a forradalmi idők szavára figyelve változtatta meg családnevét Luczenbacher 1848. VI. 18-án Érdire, amit egy idő után már Érdyként írt, használt. (Azért esett a ma Pest megyéhez tartozó településnévre a választása, mert nem sokkal korábban, 1847 májusában és szeptemberében Érd és Batta határában tárták fel Varsányival az akkor még 122 kupacból álló, halomsíros temetőt. A hét, meglékelt vaskori sírdombból származó leletek publikációjával tovább öregbítette hírnevét.)
Székesfehérváron 1839-ben fedezték fel első ízben a középkori királysírokat, amikor a Püspöki palota udvarán felbugyogó, bővizű forrást az épület jobb szárnyától keletre fekvő részen, a Bazilika téren kivitelezett medencéhez célozták kivezetni egy alagúton keresztül. Ekkor három sír és egy kettős sírbolt került elő a föld alól. A koporsóban találtakat Barkóczy László püspök Bécsbe szállíttatta, a Nemzeti Múzeum ekkor egy – nem is ép – gyűrűvel lett gazdagabb a fehérvári leletegyüttesből. A felfedezett sírokat azok kifosztása után akkurátusan visszatemették. A vízvezetékrendszer azonban már 1848-ban felújításra szorult, neki is láttak a megreparálásának. A beszámolók alapján XII. 5-én érték alázáporozó csákányütések az egyik, felszínre kerülő vörösmárvány koporsó fedelét. A benne fekvő csontváz koponyáján nyugvó ezüstkorona és ujján lévő aranygyűrű ezúttal átértékelte a lelet jelentőségét a 9 évvel korábbi reakciókhoz képest – Batthyány Lajos miniszterelnök azonnali szakszerű feltárást rendelt el Székesfehérváron.
Érdy segédjével, Varsányi János geodétával XII. 8-án kezdett az egykori koronázóváros királyi bazilikájának feltárásába. A zord időjárás ellenére 16-ig folytatták a leletmentést, a régészeti emlékek jelentőségének megállapítását. Öt koporsót emeltek ki és vizsgáltak meg ez idő alatt. Először is a jó munkások által fellelt és feldúlt, női csontvázat tartalmazó halottas ládát. A XII. 11-én kiemelt második koporsóban pihenő férficsontváz ezüst ékszerein játszó, vörösesszürke réteg a levegőn egy idő után megsötétedett. Érdy megrökönyödésére a napfényre került királyi csontok láttán a bámészkodók feltartóztathatatlanul ugráltak melléjük, a gödörbe, s buzgó imádkozásba fogtak vagy álmélkodva interjúvolták a szakértőket, melyik király földi maradványai előtt tiszteleghetnek. Érdy III. Béla mellett szóló érveit a leletek feldolgozása során annak testalkatára, az elhunyt csontozatából, fogai épségéből kikövetkeztetett életkorára, a despotai titulusát jelző melldíszre és arra a tényre építette, hogy közös sírboltba hantolták el a nőcsontvázzal. Meglátásaiban megerősítette egy pesti orvosdelegáció (kik anonimitásukat rejtélyes okokból megőrizték), valamint Pauer János papneveldei tanár, Székesfehérvár későbbi püspöke is, aki kizárásos alapon jutott ugyanerre a következtetésre – sorra véve, mely királyunk miért nem fekhetett az ismert körülmények között, illetve miért nem bírhatott a kiásott csontozattal.
A harmadik, dísztelen fakoporsóban ékszerek nélkül nyugvó férficsontvázról az említett küldöttség azt állapította meg, hogy elmúlt 30 esztendős, mikor utolérte a halál. A negyedik, szintén fából ácsolt halottas láda lakója egy várandós nő volt, 7–8 hónapos magzatával. Az anyát huszonévesnek gondolták az orvosok. Az ötödik koporsóban egy feszületet is találtak, melynek megmunkálása, stílusa nem hagyott kétséget a szakértőkben afelől, hogy az XII. századi műalkotás.
A kemény hideg mellett jelentősen akadályozta az archeológiai munkát, hogy a szabadságharc kellős közepén Jellasics horvát bán közeledett ismét – Fehérvárt ki nem kerülve – Pest felé. Érdy észrevételezte még, hogy a talajszint alatt három, egymástól jól elkülöníthető réteg utal arra, hogy a magyarok első koronázótemploma legalább három ízben leégett.
Az első szakszerű ásatás eredményeit eleinte kétkedő kritika fogadta Magyarországon: a Közlöny XII. 18-i számában lekicsinylőn élcelődött Érdy hozzáértésén. Ő 1848. XII. 27-én tartott előadást az akadémián; összegzését pedig a Kubinyi Ferenc és Vahot Imre által jegyzett Magyarország és Erdély c. folyóirat bemutatkozó, 1853. évi kötetében bocsátotta közre. Addigra már el is kapkodták Pauer János 1849-ben kiadott, A Székesfehérvárott fölfedezett királyi sírboltról c. röpiratát.
A Püspöki palota kertjének vallatását Henszlmann Imre folytatta 1862-ben (majd 1874-ben és 1882-ben). Ő állapította meg, hogy öt különböző korú és stílusú szentélyt emeltek Fehérvár központjában az évszázadok során. Állhatatos munkájának köszönhető, hogy az 1930-as évekre megvalósult a „magyar St. Denis” maradványaiból kialakított, délies hangulatú kőtár – a romkert.
Érdy az ásatások és a tanulmányírások mellett arra is szakított időt, hogy feldolgozza a Nemzeti Múzeum mintegy 9000 darabos éremgyűjteményét, rendszerezze és berendezze az intézmény éremtárának és kőtárának kiállító-helyiségeit. Ezek 1860-tól voltak látogathatóak a nagyérdemű számára.
1862-ben publikálta a fő művének tartott Erdély érmei képatlasszal című munkát, ami 2010-ben is megjelent reprint kiadásban – jelezve a kötet időtállóságát.
Érdy János a Nemzeti Múzeumban töltött 23 év után, 1869-ben ment nyugdíjba.
A történeti kútfőket ismertető Magyar Történelmi Tár 1855 és 1875 között kiadott 21 kötetében négy tanulmánya látott napvilágot. A liptói regestrumot, a váci káptalan pecsétjét, illetve Székesfehérvár nyolc rézmetszettel is illusztrált fémer (speciális érmekre vésett) emlékeit boncolgató írásai után posztumusz válogattak a szerkesztők éremtani, publikálatlan munkáiból.
Érdy János 75. életévében, 1871. V. 9-én hunyta le örökre a szemét. Temetését három nappal később bonyolították le.
Akadémiai emlékbeszédét barátja és munkatársa, Nagy Iván olvasta fel a testület 1873. III. 31-ei ülésén.
Székesfehérváron egy 1998-ban alapított díjjal, az Érdy János Emlékéremmel tisztelik meg évente az egykori királyi bazilika emlékének ápolásáért és a középkori romkert védelmében tudományos igénnyel munkálkodók közül kiválasztottakat. Ez év XII. 4. óta hirdeti a romkert bejárata mellett emléktábla Érdy János érdemeit „az első, szabályszerűen végrehajtott ásatással” kapcsolatban.
Források:
A nagyszombati érseki főgymnasium értesítvénye az 1879–80. tanév végén, 1880
Dercsényi Dezső: Székesfehérvár a magyar műemlékvédelemben, in: Műemlékvédelem, 1970/3.
Divald Kornél: A Magyar Tudományos Akadémia palotája és gyűjteményei, 1917
Gráfik Imre: A múzeumlátogató Eötvös József, in: Vasi Szemle, 2013/5–6.
Hankó Ildikó: A magyar királysírok sorsa, 1987
Henszlmann Imre: A székes-fehérvári ásatások eredménye, 1864
Mándli Gyula: Érdy János élete és munkássága, in: Honismeret, 2011/3.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Caban–Exner, 1893
Timár Kálmán: Dunántúli magyar kódexek sorsa, 1936
Virágh Dénes: Varsányi János, a magyar régészet első geodétája, in: Geodézia és Kartográfia, 1980/1.
Végh Ákos László
