Új templom épül

1927. április 8-án Büttner Ferenc, a búrtelepi közösség lelkészének előterjesztésében hangzott el először az egyházközség rendkívüli közgyűlésén a javaslat egy templom építésére, mely a pár nappal korábban elhalálozott Prohászka Ottokárnak állítana emléket.
Az építőbizottság 1929 februárjában írta ki a pályázatot a templom, valamint a hozzá kapcsolódó plébánia és kultúrház terveinek elkészítésére. A szűkre szabott határidő ellenére (június 1.) 33 darab pályamű érkezett be. A nyilvánosságra hozott munkákat a korabeli sajtó és szaklapok hosszasan méltatták. Az eredményhirdetésre június 22-én került sor. A győztes munkát Fábián Gáspár készítette, de a képzeletbeli dobogón végzett Tóth Imre másodikként és a Szabó Lóránt—Mantuanó Jenő tervezőpáros harmadikként. Ezeken kívül a bizottság Irsik László és Mirgay László munkáit is megvásárolta.
Az építkezés 1929-ben indulhatott meg. Az alapkőletételre november 17-én került sor. A következő év tavaszára már álltak a templom falai. Június végén pedig a kupola építési munkái kezdődtek el. Őszre a kereszt is a helyére került. 1932-ben a kupola vörösréz borítást kapott.
A munkálatok előrehaladtával csakhamar kiderült, hogy az építőbizottság által előirányzott költségvetés az adományokból, illetve városi és egyéb nagylelkű felajánlásokból nem tartható. így a templomépület mögé álmodott harangtorony megépítéséről le kellett mondani. 1933. november 4-én helyére került az oltár.
Másnap Shvoy Lajos ünnepélyes keretek között megáldotta a templomot. Az épület azonban ekkor még korántsem volt készen. A további építkezésekre, a templom csinosítására folyamatosan szervezett gyűjtőakciókat az építőbizottság.
Az adományozó kedvet azonban jócskán visszavetette az ekkora kialakult gazdasági válsághelyzet. Korabeli fényképek árulkodnak róla, hogy a falakra évtizedekig nem került külső vakolat. A kultúrház – melyben vetítőterem, a Glória mozi is helyet kapott – 1935-ben nyitotta meg kapuit. A plébánia épületét csak jóval később, 1943-ban vehette birtokba a gyülekezet.
1934 tavaszán az építőbizottság kiírta a pályázatot Prohászka püspök síremlékének megalkotására. A szeptember 15-ei határidőre huszonöt művész 36 terve érkezett be. A nagyszámú jelentkező közül végül Orbán Antal budapesti szobrászművész került ki győztesen. A többször módosított tervei alapján elkészült emlékmű, mely a püspök koporsóját is magába foglalta, 1936 őszén érkezett meg Székesfehérvárra. 1939-ben Orbán Antal további alkotásai is helyet kaptak a templombelsőben (Szent József oltár, a keresztül stációi) és a plébánia udvarán (Fábián Gáspár mellszobra).
Prohászka Ottokár földi maradványainak az emléktemplomba való áthelyezését először 1936 őszére, majd 1937 áprilisára tervezték. A közelgő ünnepi év programjaihoz igazodva azonban módosult a dátum 1938-ra. A püspök hamvait 1938. május 30-án exhumálták. A nemzeti lobogóval borított koporsót fekete hintón szállították végső helyére, a templomba.

Háborús károk

Az 1944-es hadiesemények a templomot, a plébániát és a kultúrházat sem kímélték. Kéri Nándor plébános visszaemlékezéséből tudjuk, hogy 1944. szeptember 19-én több gyújtóbomba- és aknatalálatot szenvedett el az épületegyüttes. Az épülettüzek oltását nehezítette, hogy a közművek, a vízvezetékek is tönkrementek. A vörösréz borítás alatt a kupola fából készült szerkezete napokig égett. Kiégett a sekrestye is. A kultúrházból szinte csak a falak maradtak meg. Az október 13-ai bombázások tovább súlyosbították a kárt. További épületrészek váltak a tűz martalékává. Valakik kirabolták a tabernákulumot; elvitték az ereklyetartókat és a szőnyegeket is.

Helyreállítás

A sokkoló események ellenére a kárfelmérés és helyreállítás helyi mesterek segítségével nem sokkal a bombázások után megkezdődött. Bár a hitélet ekkor a plébániaépület tanácstermébe kényszerült, 1945 húsvétját már a templomban sikerült ünnepelni. 1947-ben a lerombolt sekrestye helyén kápolna épült. 1948 őszére városi segítséggel újraburkolták a kupolát. Az újjáépítés anyagi terheit nagymértékben enyhítették a hívek adományai is.

1947. április 2-án, Prohászka Ottokár halálának 20. évfordulóján Mindszenty József bíboros-hercegprímás pontifikáit szentmisét az emléktemplomban.

1826-ban helytartótanácsi utasításra a városvezetés közel 6000 négyszögöles telket biztosított ellenszolgáltatás nélkül a Polgári Lövész Társulat részére céllövölde és kert létrehozásának céljából. A területen a céllövölde és a lövőház mellett zenepavilont és teniszpályákat alakítottak ki. 1857. augusztus 14–15-én Ferenc József császár látogatott Székesfehérvárra. A császár ünnepélyes fogadására a Váraljai réten került sor. Programjai között szerepelt a Polgári Lövölde meglátogatása, ahol lövészeten is részt vett. A lövölde központi épülete 1864-ben épült, ami kiválóan alkalmas volt bálok megtartására. 1879-ben részben a lövölde kert adott otthon az országos ipar-, termény-, szépművészet- és állatkiállításnak.

1937-ben itt épült a Városi Sportcsarnok. A beruházás során a terület és létesítményei állami tulajdonba kerültek, minisztériumi fennhatóság alá. Az operatív irányítást helyi tisztviselőkből álló bizottság végezte, amit Csitáry G. Emil polgármester elnökölt. A bizottság tagjai voltak a Cserkészkerület, az Atlétikai Szövetség, valamint a Levente Egyesület elnökei is.

A II. világháború pusztítása a lövöldekertet sem kímélte. Annak épületei a sportcsarnokkal együtt elpusztultak. Területének egy részén, 1945 őszén szovjet katonai temető létesült.

A Pesti Korcsolyázó Egyesület 1869-ben történt megalakulását követően számos vidéki nagyvárosban alakultak sportegyesületek, így Aradon, Kassán, Brassóban, Sop­ronban, Győrben és Pécsett is. Városunkban az 1876. november 1-jén alakult Szé­kes­fehérvári Korcsolyázó Egyesület játszotta az úttörő szerepet.

Az alapszabályában rögzített célja „a korcsolyázásnak, mint üdítő s mulattató testgyakorlásnak elő­moz­dítása és terjesztése” volt. Az egyesületbe magánszemélyek és családok is belép­hettek, túlnyomórészt a város prominens polgárai tették ezt meg.

A korábban meg­vásárolt, Sas utcai – ma Ady Endre utca – telken és réten 1894-ben kezdték meg a jégpálya felújítását és a csarnok építését, melynek átadására 1894. november elején, a kor­csolyaidény kezdetén került sor. A jégpálya a szezon alatt délután 5 órakor nyi­tott. A kiviteli munkákat Say Ferenc építész végezte, az építési költségeket, mintegy 13 000 forintot a városi takarékpénztártól felvett kölcsön fedezte. A millennium évében zenepavilont is építettek a pályához, színesebb, gazdagabb szórakozási le­he­tő­sé­gekkel várva az érdeklődőket.

Zenés tűzijátékok helyszíne is volt a korcso­lyapálya, mely a további fejlesztéseknek köszönhetően az 1930-as évekre már 800 fő befo­ga­dására is alkalmas volt. Ekkor már jégkorong szakosztályt is működtettek Fehérváron.

A mai Ady Endre utca (egykor: Várkapu, később Sas, majd Nagy Sándor utca) és a Fő utca (Nádor, majd Március 15. utca) sarkán látható Mátyás király-emlékmű, valamint az Ady Endre utca irányába indulva található kétszintes lakóház (a közelmúltig működő földszinti bankirodával) és a mögötte elhelyezkedő papír-írószerbolt, mely régebben zöldség-gyümölcskereskedés volt – eme épületegyüttes helyén korábban egy egyemeletes lakóház állt, melynek földszinti helyiségeiben üzletek működtek.
Az épületnek mai ismereteink szerint nincsenek régészeti vonatkozásai, ha meg is maradtak középkori falrészek, a háborút követő elbontáskor ezek maradéktalanul elpusztultak.
Egy 1712-ben készült telekkönyv tanúsága szerint a Rákóczi-szabadságharc idején az építmény tulajdonosa Gollátsch István kalapos és neje, Krisztina volt.
A XIX. század nevezetesebb tulajdonosai közül kiemelhetjük Námesy Ferenc vaskereskedő nevét.
Az épület az 1890-es években a Schlammadinger család tulajdonába került, és a levéltári adatok szerint még az 1949. évi bontási engedélyen is a Schlammadinger örökösök neve szerepel.
A saroképület a II. világháborúban találatot kapott, az 1950-es években el is bontották. A bontási munkálatokat követően a házhelyet nem építették be 100%- osan, kis teret alakítottak ki a két utca találkozásánál.
Először egy sörkertet üzemeltettek a foghíj helyén, a Ságvári Endréről elnevezett téren, majd egy árkádsorral ellátott épületet húztak fel 1964-ben Kotsis Iván, a Középülettervező Vállalat tervező mérnökének tervei alapján, kinek nevéhez köthető a Városháza 1936-1938-as átépítése és bővítése, valamint Székesfehérvár egységes utcaképének 1955 és 1962 között történt kialakítása. A felső szinti lakások alatt üzemelt 1966 márciusától egy IBUSZ iroda. Melocco Miklósnak a tér ékességeként is felfogható Mátyás király-szobrát 1990-ben, Hunyadi halálának 500. évfordulóján avatta fel Balsay István polgármester.

1840-ben született meg az a törvény, mely engedélyezte a zsidóságnak a magyarországi szabad királyi városokban is a letelepedést.
Az 1842-ben elismert fehérvári hitközség első ismert imádkozóhelye Stern Gáspár egyik szobája volt. Belső villongások, viták után, a reformmozgalom sikerének könyvelhette el, hogy a zsinagógaépületek közelíteni kezdtek a keresztény istentiszteleti térhez – elősegítve a többségi társadalomba való beilleszkedést, az elfogadtatást.
Ezen újító eszmék jegyében 1863 tavasza és 1864 ősze között épült fel Székesfehérváron a 400 fő befogadására tervezett, neológ zsinagóga, a Rákóczi út 1. szám alatt. Tervezője neve nem ismeretes, de vélhetőleg egy itáliai mester gondolta és álmodta újra a budapesti Dohány utcai imaházat Fehérvár belvárosa küszöbére. (Más forrás szerint az 1826-ban született, 1881-ben Kassa mellett elhunyt Cometter Bernát lenne a tervező, akit többek között a balatonfüredi Erzsébet szanatórium építtetője ként tartottak számon, és a mai Budai út 27. szám alatt volt az otthona Székesfehérváron.) Az építőmestert Szász Ferencnek hívták, az épület ünnepélyes avatására 1864. szeptember 23-án került sor.
A monumentális épület azonban, mely a fővárosban ellátta funkcióját, az egykori koronázóvárosban üresen kongott, túlságosan tágasnak bizonyult.
Éppen ezért már az 1930-as években felmerült a „megcsonkításának”, kisebbé tételének gondolata. Kerekes Lajos polgármester az 1938. évi 7377. sz. véghatározatában városrendezési és szépészeti indokkal elrendelte a toronysisakok és lépcsőfeljárók eltávolítását. Az 1944-es deportálásokat követően pedig a zsidó lakosoktól elkobzott ingóságok raktározására használták az imaházat.
Még ez évben bombatalálat is érte a templomot, bár falai viszonylag épen maradtak; ám az elhurcolt hívek döntő többsége nem tért vissza a világháború után, így a romos épületet 1949 tavaszán elbontották.