Felmayer István 1813. VIII. 16-án született Szegeden. Apja, Felmayer Antal szűrszabó mesterként kereste kenyerét, ám az 1813. évi nagy tűzvész vagyona nagy részét elpusztította. A család kényes anyagi helyzete miatt István a gimnázium 6. osztálya után fivére kékfestőüzemében, majd Pesten sajátította el a szakma csínját-bínját. 1844 tavaszán – egy pest-budai és németországi (Mannheim—Mainz—Lübeck—Hamburg) tapasztalatszerző körút végén – érkezett Székesfehérvárra. A Veszprémből 1831-ben idetelepedett, ekkor már közel egy éve halott Sáfrán Józsefnek az özvegye alkalmazta a Palotai utcában, a 364. helyrajzi szám alatt működő kékfestőműhelyében.
A kékfestés népszerűsége Európában a XVI. század második felében futott fel az Indiából beáramló gyarmatáru, az indigó térhódításával, mely az ún. festőcsüllenget szorította ki a piacról, amit főleg Szászországban és Thüringiában termesztettek. Az indigó használata a XVII–XVIII. században nyugat-európai mesterek révén terjedt el hazánkban. Népszerűségnek különösen a németajkú lakosság és a parasztság körében örvendett.
A munkakapcsolat egy év alatt házassággá érett, az özvegyet, Mutz Juliannát 1845. VI. 8-án vette nőül Felmayer. A letelepedési, valamint a „mester” titulus használatához szükséges engedélyt 175 évvel ezelőtt, 1845. VI. 6-án kérvényezte a fiatal kékfestő; polgárjogért két évre rá, 1847. VII. 2-án folyamodott. Döntésében a presztízs kivívása mellett a katonáskodás alóli felmentés motiválta, hogy szüntelen a legényei körmére és a gyár ügyei után tudjon nézni.
Elnyervén az említett engedélyeket 300 váltóforintot (más forrás 200 tallérról tud) fektetett műhelye modernizálásába – összehasonlításképp: a polgármester éves fizetése ekkoriban 600 forintra rúgott. Eme utat folytatva 1852-ben, majd 1856-ban is kiszolgálóhelyiségeket építtetett a Városház téren újonnan vásárolt épület udvarán. Keményítőműhelyt, tarkázó- és szárítóhelyiséget. Eleinte Julianna asszony vásározott – ám csakhamar köztudottá vált áruik kelendősége, s többször meg is támadták, hogy megkaparintsák a bevételt. Ura a segédeivel állította elő a termékeket – az első időben még kézi erővel. A fehér vászonra körtefából faragott vagy rézszögekkel és -drótokkal kivert mintákkal, dúcokkal szigetelő masszát nyomtak, amit megszárítottak. A keretre feszített, előnyomott szövetet az indigólével feltöltött festőkutakba merítették. Majd száradás közben oxidálódott az indigó, kékbe öltöztetve a textíliát. A fehér mintázat a szigetelő massza leoldása után került napvilágra.
A telephellyel szomszédos házakat és telkeket szisztematikusan felvásárló iparos emeletes szárítót épített a Palotai utcában. Az Ybl családtól az Uri u. 10. alatti ingatlant (ma: Városház tér 3.) 1852-ben vette meg. Egy 1857-es feljegyzés már 12 alkalmazottról tudósít, akik a Nádor-csatornának nevezett vízelvezető partján épült műhelyben foglalatoskodtak. Hárman külföldről érkeztek Fehérvárra; míg a legrövidebb utat egy gödöllői inasnak kellett megtennie otthonától a munkahelyéig.
1860-ban a Palotai utcában lévő, 388/b helyrajzi számú ingatlan megvásárlásával és beépítésével a műhely kezdett gyáralakot ölteni. 1861-ben már 50 embernek adott munkát, 1863-ban pedig fióküzletet nyitott a gyáros Pesten, a Fürdő u. 6. alatt. 1864-ben a Világi-házat vette meg a Ponty vendéglő szomszédságában. Segédei számára hálótermet is biztosított; kosztot, kvártélyt kaptak a messze földről érkező munkások – a tivornyázásoknak és a pazarlásnak is elejét véve ezzel.
Ekkoriban szinte minden évben vásárolt új épületet a meglévők közvetlen környezetében. A keresletnek azonban a folyamatos fejlesztésekkel sem tudott 100%-osan megfelelni. A porosz–osztrák–olasz háború ugyanis ugrásszerűen megnövelte megrendelései számát. Mivel a hasznot visszaforgatta a gyárba, a gőzgépekkel több igényt kielégítő gyártásra is berendezkedhetett 1866-ban. A dinamikusan fejlődő vállalatnál 1870-re 8 nyomógéppel és 100 alkalmazottal folyt a munka. Az 1873-as év komoly elismerést hozott Felmayer István karton-, kendő- és vászonfestő gyárának Székes-Fehérvárott: a bécsi nemzetközi kiállításon termékeiért érdeméremmel tüntették ki. 1875-ben már kelet-indiai indigóültetvényekkel büszkélkedhetett.
Bár munkásságával kapcsolatban kritizálták kortársai, hogy a nyersanyagokat (pl. indigó, kőszén) külföldről szerzi be, nem hazai termesztőktől, iparosoktól; magyar motívumokkal is dolgozott. Mondhatni egyedülállóan, hiszen a repertoárnak az ilyen, változatosabb ornamentikára kiterjedő bővítését a magasabb költség és a bonyolultabb előállítási mód, egyszersmind a csekélyebb átmérőjű vevőkör miatt nem dívott bevállalni.
Két fiát – az 1849-es születésű Istvánt és az 1853-ban anyakönyvezett Károlyt – 1876-ban vezette be vállalkozásába, akik német nyelvterületen mélyítették el kereskedelmi és ipari szakismereteiket. Mindketten ott tüsténkedtek az 1879. évi Székesfehérvári Országos Kiállítás Nagy Bizottmányában. Az ifjabb István – a tíztagú Végrehajtó Bizottság tagja – elnökölt a „Fonó-, szövőipari, ruházati tárgyak” csoportjában. Saját pavilonjukban sima és tarkázott perkálok, vásznak, kendők és egyéb ruhadarabok pazar gyűjteményét vonultatták fel; a termékeik előállításához használt eszközökkel egészítve ki a kollekciót.
Fiait – látva, hogy nem csak ügyes, de elismert szakemberek – 1881. I. 10-én jegyeztette be cégtulajdonosként. A közkereseti társaság ettől az időponttól a Felmayer István és Fiai nevet használta, a cég képviseletére mindhárman jogosultak voltak. (ifj. Felmayer István karrierje szárnyalt ekkoriban. 1881 tavaszán előbb – Námessy Ferenc halálát követően, III. 17-én – a Székesfehérvári Takarékpénztár, majd egy hónappal később – IV. 11-én – a Székesfehérvári Kereskedelmi Bank igazgatóságába választották be.)
1876 áprilisában a Palotai utca 3. alatt emeltek egy műhelyépületet, mely 1880-ban további három helyiséggel bővült. 1887-re mindössze a kézifestő-műhelyek és a raktárak egy része maradt a Városház téren. A Nádor-csatorna felett elmozdítható mosóházak magasodtak, s a két parton lévő épületek között egy kő- és két fahíd biztosította az akadálymentes forgalmat.
1883. V. 23-án az öreg Felmayer elveszítette nejét, s 1888. XI. 14-én vele is végzett a szélhűdés. Temetésére 16-án került sor. A 15 órakor kezdődő gyászszertartásra már 13 óra körül szállingóztak a Városház térre feketébe öltözött tisztelői, honnan a Szentháromság (közkeletű nevén Hosszú) temetőbe vonultak át. A ceremónia kezdetekor egy tűt sem lehetett a földre ejteni.
A két fiú, István és Károly nem örökölték a szegénysorból ragyogó egzisztenciát teremtő apjuk szeretetét a szakma és az üzem iránt. Bevételi forrásként kezelték csupán, mely nagyvilági életükhöz biztosítja a javakat. Híjával voltak a munkásairól gondoskodó atyai szigornak is, így a ’80-as évekre a Zöldfa utcai „Három sasok” korcsma törzsvendégei lettek a festőlegények, hova a bakák is előszeretettel tértek be lazítani. Gyakorivá váltak a két „tábor” közötti, nem egyszer véres kimenetelű súrlódások.
S ha már a forrást említettem, 1892-ben az üzem udvarán egy kútfúrás alkalmával tört felszínre első ízben a fehérvári, vastartalmú, gyógyhatású savanyúvíz. A járványos időkre való tekintettel, s mert a tulajdonosok nem akartak hasznot húzni a természeti kincsből, szellősebb közterületre vezették ki a vizet. Havranek József polgármester indítványát a kút közkézbe vételéről azonban a belügyminiszter elutasította.
Mindkét testvér fiatalon hunyt el. István 1894-es halála után Károly még nemességet kapott Ferenc Józseftől (neje, Erzsébet – az imént említett Havranek József unokahúga – 31. születésnapján) „a gyáripar és a közügyek terén szerzett érdemeiért”, de 1897-ben ő is távozott az élők sorából; s az újabb, sürgető beruházások lebonyolítására képtelen özvegyektől a Neunkirchner Druckfabriks Aktien Gesellschaft vette meg a céget 1898. VIII. 2-án. A bejáratott cégnevet azonban nem változtatták meg.
Az vállalkozás még sokáig nagyon szép eredményeket produkált a piacon. 1907-ben a városi tanács hozzá is járult, hogy Székesfehérvár címere megjelenhessen áruik csomagolásán és a kiállított számlák fejlécén.
Az I. világháború idején hadiüzemmé nyilvánított gyár kizárólag a katonaság részére termelt. 1927-ben az akkor már egy ideje csak bérmunkákat végző vállalatot a Wiener Bankverein vásárolta meg. A cég 1943-ig újabb beruházásokkal, változatos módszerekkel igyekezett visszahódítani a piacot; a világégés azonban minden fejlesztést derékba tört. A potsdami egyezmény alapján a Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. – miután német cég üzemeltette – a Szovjetunió tulajdonába ment át. 1951-ben ignorálták a Felmayer márkanevet, az üzemet Kolorit Fehérítő-, Festő- és Nyomógyárra keresztelték át.
1952-ben a Magyar Népköztársaság lett az államosított gyártelep tulajdonosa. Nevét 1960-ban Pamutkolor Művekre, a budapesti központ alá 1963-ban történt betagozódásakor Pamuttextilművek Kikészítőgyárra változtatták.
Többszöri átszervezés után a ’90-es évek elején már deficites vállalkozás a végelszámolást nem kerülhette el. Ténylegesen 1996. XII. 13. volt az utolsó munkanap a székesfehérvári textilipar fellegvárában, de jogilag csak 1997 augusztusában szűnt meg a cég.
A gyártelep egykori területén ma egy bevásárlóközpont terpeszkedik, melynek a nyugati oldalán kiemelkedő téglás falszakasz (valamint egy emléktábla) hivatott a több mint 150 évig működő vállalatra emlékeztetni a járókelőket.
Források:
Gelléri Mór: A magyar ipar uttörői. Élet- és jellemrajzok, 1887
Gyimesi Dömötör: A magyar ipar seregszemléje 1879-ben Székesfehérváron, in: Fejér Megyei Szemle, 1979/1.
Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára XI. 2. Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. iratai, 1849–1946
Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára XIII. 8. Felmayer család iratai, 1836–1905
Pesti Napló, 1894. III. 6.
Székesfehérvár és Vidéke, 1888. XI. 15.; 1888. XI. 17.
Zákányi Imréné: A Pamuttextilművek Kikészítőgyár története, 2007
Végh Ákos László
