Goldziher Ignác

Az 175 évvel ezelőtt, 1850. VI. 22-én Székesfehérváron született Goldziher Ignác felmenői közül a spanyol földről egykor Hamburgba menekülő családból Mózes hagyta el e Hanza-várost, hogy az 1735-ös év már a burgenlandi, Pozsonytól délnyugatra fekvő Köpcsényben találja. Az állatbőrökkel történő kereskedés apáról fiúra jelentett megélhetést a família számára. Így kereste kenyerét Mózes dédunokája, Adolf is, aki 1842-ben költözött Székesfehérvárra, miután nőül vette a Köpcsénytől 17 km-re megbújó Rajkán élő, morva származású Berger Katalint. (Több mint 100 éven át, 1837. X. 9-én kelt határozatáig nem engedte a szabad királyi város magisztrátusa izraeliták letelepedését Fehérváron. Ekkortól is csak komoly feltételek teljesítése mellett.) Lakóházukat a Belváros 44-es számával jelölték anno, a mai Oskola u. 6. helyén.

Fia vallásos, erkölcsös életre nevelésére különösen nagy hangsúlyt helyezett Goldziher Adolf. Arisztotelész peripatetikus módszerét az Ignác által Sóstó fasorként aposztrofált Hosszúsétatéren lépdelve alkalmazta: az alakoskodás, a képmutatás gyűlöletes mivoltára, a segítségnyújtás és az önfeláldozás Istennek tetsző szükségességére nyitotta fel négyesztendős gyermeke szemeit.

Az ötéves Ignác ismerte már a Tórát. (Egyik forrás szerint az egésszel, a másik szerint „csak” Mózes első könyvének tanulmányozásával végzett ekkorra.) A szertartásrend megreformálója, a Mórnak is „fordított” Zipser Mayer fehérvári rabbi javasolta Adolfnak, több könyvet bocsásson tehetségesnek mutatkozó fia rendelkezésére. Az atya gyakran gazdagította a rájuk maradt könyvörökséget, nem tért haza a prágai vásárból fóliáns nélkül. A Zipser fivérek (Mayer és Marcus) vezették be a nyolcéves Ignácot a Talmud tanításaiba, amit Rohoncra távozásukat követően Guggenheimer rabbi felügyelete mellett is folytatott a kisfiú.

Az Úri utcai elemi tanodában koptatta 1855 őszétől a padot, a három szűkös teremben német nyelven zajlott a mintegy 120 gyermek elméjének pallérozása. Bár magyaróráikon olvastak, írtak is anyanyelvünkön, a grammatika mellett a magyar történelem fontosabb(nak tartott) eseményeire is kitekintettek.

Az irodalom mezején már 12 évesen piknikezett Goldziher Ignác: Pesten nyomtatta ki a nyári szünidőben első munkáját, a Sichat Jichák (azaz Izsák fohásza) című, imamagyarázatokkal is ellátott füzetet.

Három évig magántanuló, majd a ciszterci rend által működtetett fehérvári gimnázium diákja volt 1865-ig. Visszaemlékezéseiben névnapjának nevezte az utolsó tanítási napot – az iskola Ignác-harangja jelezte a vakáció kezdetét.

A gyakorlati dolgokhoz kevesebb affinitással rendelkező apa a konkurencia térnyerésére nem tudott expeditíven reagálni. A csizmadiák, akikben megbízott és akiket áruhitellel segített, letagadták adósságukat. Az egyik palotavárosi iparos Ignác szeme láttára fenyegette meg késével az atyját. A csőd elkerülhetetlenné vált.

A 15 éves fiú családja kénytelen volt Pestre költözni. A Goldziherek példaértékű összetartással, egymás iránti tisztelettel vészelték át a történelmi és a magánéleti viharokat. (Jó példa erre, hogy a gazdag könyvtárat konstruáló nagyapja, Vitus emlékét Ignác a haláláig ápolta. Hatásáról, a tudományok iránti olthatatlan kíváncsiságáról, amit unokája is megörökölt, Ignác a naplójában is megemlékezik. Atyja kérésére nagyszülei elhunytának évfordulóin élete végéig tanult és imádkozott a lelkük üdvéért.)

Középfokú tanulmányait az ifjú Ignác így tehát a fővárosban fejezte be, és ezzel párhuzamosan a dervisútjáról hazatért Vámbéry Árminnak a török és perzsa filológiát kiveséző előadásait is rendszeresen látogatta. Egy agyvelőgyulladás azonban meghiúsította, hogy 1867-ben letegye az érettségit. A regenerálódását követően – csakúgy, mint gimnáziumi évei alatt – diákokat korrepetált. Bacher Vilmossal autodidakta módon tanultak arabul és szírül.

Kármán Mór nagy tervekkel (és nem is eredménytelenül) agitálta Goldzihert, vállalja el az Izraelita Közlöny szerkesztését. Hosszú távú reményeiben azonban csalódnia kellett, mert egy berlini állami ösztöndíj három hónappal később elszólította az ifjút a szerkesztői asztaltól; aki a tanév végén szülővárosába is ellátogatott. Fehérvári tapasztalatait az Izraelita Közlöny publikálásra érdemesnek tartotta.

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter tovább szorgalmazta, keljen peregrinációra. Ezúttal a lipcsei egyetemen, a muszlim kultúra kutatásának egyik európai központjában szívhatta magába a tudást. Heinrich Leberecht Fleischer előadásait hallgatva szilárdult meg benne az érdeklődés a muszlim hitvilág tudományos igényű feltérképezése iránt. 1869 decemberében ledoktorált ugyan filozófiából, nem szűnt meg előadásokat látogatni a lipcsei universitason. Nyelvészeti és irodalomtörténeti tárgyú tanulmányai német szaklapok hasábjain jelentek meg.  Eötvös József – aki Ballagi Mór és Vámbéry Ármin közbenjárására ismerte meg Goldzihert, és aki 400 forint segélyt szavaztatott meg a tehetséges ifjú tanulmányainak külföldön való folytatásához – őrá tervezte bízni a pesti egyetemen alakuló sémi filológiai tanszék vezetését, ám a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1871. II. 2-án bekövetkezett halála után az ifjú Goldziher pártfogó, következésképp katedra nélkül maradt.

Tavasszal lipcsei professzorai ajánlásával tarsolyában Amszterdamon át Leidenbe utazott. A Warnerianum kéziratait és keleti nyomtatványait másolta itt le. Bécsbe 1871 októbere és 1872 februárja között tett kitérőt, a Pauler Tivadar miniszter által kijelölt állomáshelyen azonban a berliniektől megszokott lesajnálást és felfuvalkodottságot kellett tapasztalnia.

Bár már 1872 tavaszán a pesti tudományegyetem magántanáraként helyezkedett el, másfél év sem kellett hozzá, hogy megint úti ruhájában lássuk. 1873 augusztusában indult arab nyelvtudása megacélozására Bejrútba, Damaszkuszba, Jeruzsálembe. A kairói Dzsamaa al-Azhar egyetemen az iszlám jogban mélyítette el ismereteit. 1874 tavaszán hazatérve pazar kiadványgyűjteményt ajándékozott a Magyar Tudományos Akadémia bibliotékájának. Élménybeszámolóiban a könyvnyomtatás kurrens viszonyai mellett annak keleti történetét is összefoglalta: kiemelve, hogy egy mohamedánná lett magyarnak köszönhetően honosodott meg a XVIII. század elején a nyomdászat az Oszmán Birodalom területén. (A kolozsvári születésű, rabszolgából lett diplomata Ibrahim Mütaferrika 1729-ben alapította nyomdáját III. Ahmed szultán engedélyével Isztambulban.)

Onnantól, hogy 1866 nyarán irodalmárként is bemutatkozott a Hazánk és a Külföld című periodikában két mesefordítással, gyakorlatilag rendszeresen publikált. Először csak szöveg-átültetéseket, de édesapja 1874. V. 4-én bekövetkezett halála után sovány mellékjövedelmet jelentő cikkeket is írt a Pester Lloydba. Szerteágazó érdeklődési köréről tanúskodó tanulmányai, esszéi olyan tudományos sorozatokban jelentek meg, mint az Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből vagy a Földrajzi közlemények.

1876 márciusában került ki a nyomdából a zsidóság mitológiáját és vallásuk fejlődéstörténetét összegző munkája, a Mythos bei den Hebräern und seine geschichtliche Entwickelung. Az angol (1877. évi) fordítás ugyan elkönyvelhetett kisebb sikereket, német nyelvterületen értetlenséggel fogadták törekvéseit. Magyarországi hitsorosai pedig még a keresztvizet is leszedték volna róla, ha nem lett volna eleve hamvába holt ötlet részükről erre aspirálni. Eretneknek, vallástagadónak bélyegezték. Mindenesetre bebizonyította, hogy létezik héber mitológia, ha nem is olyan, istenségekkel benépesített, mint amilyenek a görög–római mítoszok.

Hogy családját támogassa anyagilag, 1875 novemberében elvállalta a pesti izraelita hitközség titkárságának vezetését. (A választmány 28:7 arányban szavazott rá.) E – számára inkább terhes, hivatali munkával járó – pozícióban három évtizeden át robotolt. (Szó szerint, tíz beosztottja helyett is.)

1876. VI. 6-án javasolták akadémiai (levelező) tagságát – (többek között) Csemegi Károlyéval és Konkoly Thege Miklóséval együtt –, akkor, amikor mestere, Vámbéry Ármin rendes taggá avanzsálását is forszírozták. Két nappal később tárgyalták a felterjesztéseket – Goldziher Ignác e napon lett akadémikus. Még a 26. életévét sem töltötte be ekkor. Székfoglalóját ez év XI. 13-án tartotta A spanyol arabok helye az iszlám fejlődése történetében, összehasonlítva a keleti arabokéval címmel.

1877-ben alapítótagja volt az X. 4-én megnyíló Országos Rabbiképző Intézetnek, melyben azonban – fájlalta – csak közel 25 év múlva jutott tanári álláshoz.

1878-ban kelt egybe Mittler Laurával. Két fiuk született. A nagyapja nevét kapó Miksa fiatalon elhalt (egy sikertelen vizsga miatt főbe lőtte magát húszévesen), Károly viszont apja nyomdokaiba lépett – felcseperedvén tanárember lett, méghozzá matematikus. Atyja halálát követően meglehetős odaadással ápolta annak kultuszát; erről tanúskodik az a több mint 13 000 db – 1650 személy kezétől származó –, édesapjának írt levél, amit később az akadémia őrzésére bízott.

1881-ben jelent meg Goldziher Ignácnak Az iszlám. Tanulmányok a mohamedán vallás köréből című kötete. E terjedelmes művével alapozta meg az immár kritikai módszerekre is támaszkodó iszlámtörténetet.

1883-ban hivatalos minőségben, minisztériumi küldöttként vett részt a VI. Orientalista Kongresszuson, amit ifjúkori peregrinációja egyik kedvelt színhelyén, Leidenben rendeztek.

Az 1884-ben induló Magyar Zsidó Szemlének oszlopos tagja volt egy ideig, de egyrészt azért, mert megromlott a kapcsolata a lapalapító Bacher Vilmossal, másrészt mert azt tapasztalta, az ifjabb zsidó nemzedék többsége nem kíváncsi népük kulturális gyökereire, elhagyta a periodika fedélzetét. Utolsó ilyen irányú kísérletének, A zsidóság lényege és fejlődése címmel tartott előadássorozatának félbehagyott „záródarabját” már el sem küldte a lapnak.

Annál több energiával fordult az iszlám hiedelemvilágának rendszerezése felé. Összegyűjtötte és egységbe foglalta a vallás keletkezés- és fejlődéstörténetét. Nagy lélegzetvételű munkájának, mely 1889-ben és 1890-ben jelent meg két kötetben, a Muhammedanische Studien címet adta.

Az 1889. szeptemberben megrendezett VIII. Orientalista Kongresszuson II. Oszkár svéd király személyesen nyújtotta át neki a nagy aranyérmet és a Vasa-rend lovagjelvényeivel is feldíszítette Stockholmban.

Az akadémia rendes tagja 1892. V. 6-án lett, ami komoly fegyverténynek számított egy zsidó fiatalember részéről ekkoriban. Az X. 24-én felolvasott székfoglalójával (A pogány arabok költészetének hagyománya) viharos sikert aratott. Ekkor már az 1886-ban elindult La Grande Encyclopédie is igényt tartott biográfiai és bibliográfiai adataira; valamint a londoni Royal Asiatic Society is dísztagjává választotta. 1893 májusában (édesapja halálának 19., anyjáénak 9. évfordulóján) mégis így gyötrődött a naplója tanúsága szerint: „Mi minden történt velem ebben a 19 évben! Reményeim meghiúsultak, barátaim gyűlöltek, a gonoszok megvetettek, semmibe vettek, háttérbe szorítottak. Fáradozásaimmal szemben mennyi rosszindulat, hittestvéreim miatt elszenvedett mártíromság, kínpad, vergődés, ám némi hírnév, némi megbecsülés is, mit nem láttak szívesen, holott én mit sem vártam tőle, és semmit sem értem el általa. Mindezt nem érdemeltem meg: sem a gyűlöletet, sem a megbecsülést! A gonoszok gyűlölete életem termése; minden megbecsülés csak egyetlen szem elvethető mag gyermekeim számára.”

1893. VII. 1-jén Fehérváron ünnepelte a család fiainak felnőtté avatását, Ignác bár micvájának 30 éves jubileumán.

William Robertson Smith 1894 márciusában bekövetkezett halála után a brit iránista Edward Granville Browne próbálta rábeszélni Goldzihert, fogadja el a megüresedett cambridge-i katedrát. A magyar tudós, kinek szemléletét a nemzeti hovatartozás, a polgári életforma és a zsidó vallás hármasának összekovácsolására törekvés határozta meg, elvetette egy Angliába költözés gondolatát. Péterfy Jenő nem egy levelében az iszlám teológia egyik aszkétaalkajához, Barṣīṣāhoz hasonlította Ignác barátját a fenti egység megvalósítása miatti őrlődését látva. A több mint 60 éven át szent életet élő remetének ugyanis sátáni kényszer hatására választania kellett három tiltott dolog közül: a részegség, a paráználkodás vagy az emberölés terhét vállalja-e magára. Barṣīṣānak a legbocsánatosabbra, a túlzott szeszfogyasztás bódulatára esett a választása. Csakhogy boros fővel megbecstelenített egy, a gondjaira bízott fiatal nőt, aki meg is fogant. Barṣīṣā ezután, hogy bűnét palástolja, megölte és eltemette lányt magzatával a méhében. Péterfy azért vont párhuzamot a szúfi misztikának ezen figurája és Goldziher között, mert barátjának ez a történet volt az egyik vesszőparipája, ahogy ezt a Carlo von Landberg-Hallbergerrel 1895-ben közösen publikált tanulmánya, a Die Legende vom Mönch Barṣīṣā is bizonyítja.

Minisztériumi felkérésre egy hathetes tanulmányutat vezetett Egyiptomban középiskolai (piarista, cisztercita pap)tanárok egy 20 fős csoportjának 1896 elején. A valóságban. Hivatalosan azonban pusztán Platz Bonifác Ferenc és Beöthy Zsolt „vezetőkollegájaként” volt jelen. Bár már oldódott az előző évtizedekhez képest a légkör, beintegrálódhatott valamennyire a zsidóság a magyar társadalomba, az elmosódott határok, ha mind kontúrtalanabbul is, még léteztek. Az 1899-ben kiadott Egyiptom. Magyar tanárok tanulmánykönyve olyan esszéi között – melyekben azt tárgyalja a szerző, hogy az Afrikába érkező, segítőkészségüket véka alá rejteni képtelen angolok jogosan léptek fel az őket kegyetlen atrocitásban részesítő helyi csőcselék ellen – üdítő, ám a jelenkori társadalom kritikáját nélkülöző dolgozatok Goldziher Ignácéi.

1905. V. 9. és 1919. X. 23. között az akadémia I. osztályának elnöki tisztét töltötte be, 1911-től igazgatósági tagja is volt az intézménynek. Nyolc külföldi akadémia választotta tiszteleti tagjává, két külhoni egyetem díszdoktorrá nevezte ki. 1894-ben Heidelbergben és Camebridge-ben, 1904-ben a St. Louis-i, 1913-ban az uppsalai egyetem – évekkel korábbi – invitálásának eleget téve tartott szemesztereket. Ám, mint fentebb láttuk, csak vendég-előadóként, hosszabb időre egyik külföldi tudós-fellegvár mellett sem akarta elkötelezni magát. Akadémiai tevékenysége ismeretében némiképp visszatetsző, hogy 33 év magántanári szolgálattal a háta mögött kapta csak meg a pesti egyetemen a hőn óhajtott rendes tanári kinevezést.

Kutatásainak kimagasló eredménye az 1910-ben német nyelven kiadott, két évvel később (Heller Bernát fordításában) magyarul is megjelent Előadások az iszlámról esszékötete. Több tanulmányát német nyelven publikálta, de hogy még szélesebb körben ismerjék meg tudományos munkásságát, angolra, franciára is rendszerint lefordították őket. Utolsó nagyobb munkája a Vámbéry Ármin erényeit taglaló, akadémiai emlékbeszéde volt.

Nem kedvelte a bécsieket, de annak köszönhetően, hogy három év halogatás után elfogadta a császárváros Uránia Népművelődési Házának felkérését 1916 végén, találkozott Joseph von Karabacekkel és Alois Musillal.

Előbbi fejtette meg az egyiptomi El-Fajjúm mellől származó, elképesztő mennyiségű (több ezer darabot számláló), ókori – mintegy 27 évszázadba belekóstoló – kézirattöredék szövegét, amit főhercegi felvásárlójáról Rainer-papiruszoknak neveztek el. A textus német nyelvre történő átültetését a ’70-es évek végén kezdte meg Karabacek, eredményeit pedig 1887-től publikálta majd minden évben egy kötetnyi irat publikálásával. Az iszlám által meghódított térség mikrotörténelméről (pl. mennyire és mennyiben változtak meg egy-egy alávetett tartomány körülményei) eladdig meglehetősen hiányos ismereteket jelentős mértékben bővítő kiadványok tartalmát 10 nyelvre fordították le. Magyarul Goldziher Ignác tolmácsolásának köszönhetően találkozhattak vele az olvasók.

Alois Musil akadt a Jordánia déli részén elterülő kősivatagban egy sziklafalba vájt, porlepte romvárosra, Petrára. Az egyik leghihetetlenebb felfedezésének egy római mintára megalkotott mohamedán fürdőt (hamamot) tartották kortársai, melynek falán a muszlim hagyományokkal ellentétesen: pőrén ábrázolt hölgyek sorakoztak. Sok mai műértőnek elakadt volna a lélegzete, amint látja, hogy igazát bizonyítandó Musil kivésett a szóban forgó falból egy darabot és hazaküldte a hitetlenkedőknek. És ő volt annak az osztrák–magyar–német expedíciónak is a vezetője, mely a britek által elnyomott arab törzsek fellázítását tűzte zászlajára a Nagy Háború második évében – sikertelenül.

Az 1917/18-as tanévben a pesti egyetem dékánjává nevezték ki, mire ellenlábasainak a szekértábora besorolt mögé a hátát veregetni. Mekkorát fordult azonban a világ 1919 októberére… Amikor Lóczy Lajos földrajztudós úgy érezte, nem tarthatja magában a véleményét, miszerint nem szabadna zsidókat megtűrni sem az akadémiai, sem az egyetemi tanári kar soraiban, Goldziher lemondott tizennégy és fél évig betöltött elnöki pozíciójáról.

1921 novemberében influenzás tüneteket produkált a szervezete. Hogy óvja egészségét, de előadásaival se maradjon el, tanítványait otthonában oktatta. Ennek megfelelően egyre jobban kimerítette tartalékait, a tüdőhurut tüdőgyulladássá lobbant, s XI. 13-án hajnalban átadta lelkét a teremtőjének. A gyászmenet két nappal később kísérte el utolsó útjára az akadémia oszlopcsarnokától a Kozma utcai sírkertbe.

Emléktáblája Székesfehérváron, az Oskola u. 6. számú épület falán hirdeti 1924. IX. 7. óta: „Ebben a házban született ≈ 1850. június 22. ≈ Dr. Goldziher Ignác, kelet mélységeinek tudós kutatója, kinek munkáiban az egész művelt világ megismerte és megbecsülte a magyarság kulturális erejét.” A mementó – Bory Jenő alkotása – a saroképület Goldziher Ignác közi oldalán látható.

1844 őszétől kezdődött meg a fehérvári izraelita hitközség iskolájában a tanítás. Az intézmény 1925. V. 10-én vette fel ünnepélyes keretek között Goldziher Ignác nevét, amit meg is őrzött működése végéig, 1944-ig, mikor az amúgy is mostoha körülmények satujába kényszerülő izraeliták iskolaépülete bombatalálatot kapott.

Források:
Balla Tibor: Kein Griff nach der Weltmacht: Geheime Dienste und Propaganda im deutsch–österreichisch–türkischen Bündnis 1914–1918, in: Hadtörténelmi Közlemények, 2013/3.
Benedek István: A kalapács – Gondolatkaraván Arábiai Lawrence nyomában (2), in: A Hét, 1997. VI. 26.
Budapesti Hirlap, 1889. IX. 14.
Budapesti Szemle, 1878. XXXI–XXXII. szám
Büchler Sándor: A Goldzieherek családfájáról, in: Múlt és Jövő, 1939
Egyenlőség, 1895. III. 1.
Fővárosi Lapok, 1874. IV. 22., 1875. VI. 17., 1875. XI. 3., 1876. VI. 7., 1876. VI. 9., 1876. XI. 15.
Goldziher Ignác: Jelentés Szász-Kóburg-Góthai Fülöp herczeg numismatikai dolgozatairól, in: Akadémiai Értesítő, 1893. XII. 15.
Goldziher Ignác: Napló, 1985
Harmat József: Goldziher Ignác élete és tudományos munkássága, 2003
Heller Bernát: Goldziher Ignác, in: Blau Lajos—Hevesi Simon—Friedman Dénes (szerk.): Emlékkönyv a Ferenc József Orsz. Rabbiképző Intézet ötven éves jubileumára 1877–1927, II. kötet; Magyar–Zsidó Szemle, 1927/5–6.
Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok 1., 1937
Magony Imre: Székesfehérvár szobrai, 2016
Pesti Hirlap, 1892. V. 6., 1896. II. 22.
Pesti Napló, 1913. I. 28.
Rautmann Magyar lexikona, Franczia nyelv–Haute volèe, 1881
Simon Róbert: Goldziher Ignác, 2000
Simon Róbert: Goldziher Ignác (Adalékok a nemzeti és a polgári fejlődés antinómiáinak és egy tudomány születésének közép-kelet-európai összefüggéseihez), in: Magyar Filozófiai Szemle, 1982/3.
Surányi István: A székesfehérvári Goldziher Ignác Izraelita Elemi Népiskola története, in: A zsidók Fejér megyében 1688–1867, 1989

Végh Ákos László