A nyelvtörőnevű, tiroli származású Klebelsberg família katonaősei közül a Buda visszavételénél is jeleskedő Franz kapta meg a grófi rangot 1702-ben. Ünnepeltünk atyjának, Jakabnak köszönhetően került a családba magyar vér – alsó- és felső-eőri Farkas Arankát vette nőül. Gyermekük, Kuno 1875. XI. 13-án sírt fel első ízben Magyarpécskán.
Jakab egy lovasbaleset következtében elhunyt 1877 nyarán, csemetéje Székesfehérvárra került, anyai nagyapja gyámsága alatt bontogatta szárnyait. Meghatározó élményt jelentett számára, hogy a ciszterci rend főgimnáziumának padjait koptathatta. Oktatói közül különösen irodalomtanárának, Werner Adolfnak volt hálás, amiért életre szóló útravalóval látta el annak idején. A főgimnáziumban 1893 júniusában megrendezett tanévzáró díszgyűlésen, mely Klebelsberg számára diákként az utolsó volt, Tóth Kálmán Előre c. költeményét szavalta el.
Mire megszerezte doktori címét a Budapesten, Münchenben, Berlinben és Párizsban folytatott jogi tanulmányai záróakkordjaként, édesanyját is elveszítette. A 49 éves úrhölgytől a Szentháromsághoz címzett (Hosszúnak is nevezett) temetőben, a Farkas család sírboltjánál vettek végső búcsút szerettei.
Életrajzírója, Huszti József szerint már huszonévesen látleletet készített jegyzetfüzeteibe az általános szavazati jog kérdéséről, a kétkezi munkások kiszolgáltatott, sanyarú helyzetéről, a mind égetőbbé váló nemzetiségi problémákról.
Pályája 1898. III. 22-én indult, fizetés nélküli segédfogalmazóként. Fokról fokra járta végig a ranglétrát, ezért is emlegette magát tréfásan egy negyedszázaddal később „hivatalnok miniszterként”. (Hogy milyen sok fokból állt e létra, szemléletesen érzékelteti Széll Kálmán 1901. IX. 6-i kinevezése: a miniszteri címmel és jelleggel felruházott segédfogalmazó Klebelsberg immár miniszteri fogalmazóként kereste a kenyerét.)
Érdeklődése homlokterébe már ekkor a kultúrpolitika került. Bánffy Dezső közbenjárásával lehetőséget kapott a nemzetiségi és külügyek osztályának vezetésére, 1904 után pedig – a Julián Egyesület tagjaként – a kisebbségben élő magyarok nemzeti identitásának megőrzéséért, művelődéséért szállt síkra.
1909 áprilisában miniszterelnökségi osztálytanácsos, szolgálatai minőségét a III. osztályú Vaskorona-renddel honorálta Ferenc József. Tisza István „egészen feltűnő derék ember”-nek titulálta támogatottját a királytól Klebelsberg kinevezését kérő feliratában.
A Magyar Történelmi Társulatnak 1917-től volt az elnöke. Tisza halála után kénytelen volt visszavonulni átmenetileg a közélettől. A proletárdiktatúra üldözői elől a kétegyházi ismeretlenség homályába takarózott Almásy Dénes birtokán.
1919 őszén Teleki Pál és Friedrich István Keresztény Nemzeti Pártjában kapcsolódott be újra a közéletbe, majd a következő évtől – a KNP-ből kilépett társaival – Bethlen István Egységes Pártjában láthatjuk viszont. A kaotikus állapotok mocsarából, melybe a világégés és közvetlen következményei miatt süllyedt, a Bethlen-kabinet emelte ki az országot. Az élet számos területén beinduló termelés hozadéka volt a munkanélküliség csökkenése és az új magyar korona stabilizálódása. Az ún. „felső tízezerre” egyszeri alkalommal kivetett nagy vagyonadóból befolyó összeg – annak ellenére, hogy a legtöbben ott bújtak ki alóla, ahol csak rést véltek felfedezni – lehetővé tette a földreform és a lakásépítési akció beindítását.
IV. Károly második királypuccsa után, 1921. XII. 3-án, 100 évvel ezelőtt nevezték ki belügyminiszterré. E pozíciót csak hat hónapig töltötte be, 1922. VI. 16-án ugyanis a kultuszminiszteri tárcát kapta meg. A szellem, a művelődés „fegyvereivel” látta szükségszerűnek megvédeni a hazát, s bizonyítani a többi nemzet előtt, hogy a magyarság továbbra is, Trianon után is erős és életképes.
A „kultúrfölény”, illetve a „neonacionalizmus” eszméjét berlini mestere, Adolph Wagner csíráztatta ki Klebelsbergben. Bár első blikkre a széthúzás, a hátrányos megkülönböztetés melegágyának tetszhet a fenti terminus technicusok puffogtatása, épp fordított előjellel kell gondolnunk a kultuszminiszter koncepciójára. A munkások, a mezőgazdaságban, az iparban és a kereskedelemben tevékenykedők műveltségének felsrófolására, szakemberekké képzésére is(!) koncentrálva tervezte a nemzet felemelkedését szolgálni. Céljai elérése érdekében nem pusztán ostorozni szándékozta a célcsoportot, az állam felelősségének, szerepvállalásának fontosságát végig szem előtt tartotta. Ami nem jelenti azt, hogy a bábáskodása mellett vitorlát bontó intézmények szuverenitását ne tartotta volna megkérdőjelezhetetlennek.
Három intézménytípust különböztetett meg: a kizárólag oktatással foglalkozó szakfőiskolákat, a tudományos bázisokat feltáró és kiépítő levéltárakat, múzeumokat, könyvtárakat, kutatóintézeteket – az ő javaslatai alapján állították fel az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet –, valamint az oktatást és a kutatómunkát kompiláló egyetemeket.
Ellenlábasai felrótták ugyan neki, hogy elképesztően messzire tekint előre – koncepcióját nem is sikerült maradéktalanul megvalósítania –; az azért számukra is szembetűnő volt, hogy mind több tudóspalánta használhatta ki a külföldi ösztöndíjak kínálta lehetőségeket. Már 1925-ben Pestig hallhatóan sóhajtozott Bécs: „Ha nekünk egy Klebelsbergünk volna!” A Berlinben, Bécsben, Varsóban, Tartuban, Stockholmban, Madridban és Genfben (két évvel később Párizs is felkerült a palettára) működő magyar tudományos intézmények hálózatát látványától savanyodott meg a szőlő a jó császárvárosiak szemében. Nem csoda, hogy sóhajtoztak. Az ösztöndíjasok közel 70%-a bekerült ugyanis záróvizsgái abszolválását követően a szellemi elit szeparéiba. A belföldi ösztöndíjak kedvezményezettjei ugyanakkor a szerényebb hátterű közszolgálati alkalmazottak gyermekei voltak általában. A nemzeti műveltség terjesztésével azt a hiányosságot is igyekezett Klebelsberg pótolni, amit annyira fájlalt, hogy a tudatos hazafiság a máról holnapra élők széles tömegeit képtelen volt áthatni.
A természettudományi ismeretek alapos kiaknázását célozta az ógyallai csillagdának az országhatárzanza miatt szükséges átköltöztetésével a Svábhegyre és a Tihanyi Biológiai Intézet hadsorba állításával. Selmecbányáról Sopronba tette át székhelyét a Bányászati és Erdészeti Főiskola. Már 1921-ben törvénycikk született az elcsatolt kolozsvári és pozsonyi egyetemek – egyelőre ideiglenesnek szánt – áttelepítéséről Szegedre, illetve Pécsre, miként az első X-et még be sem töltő debreceni universitas fejlesztéséről. A decentralizációval, a vidéki városok szellemi életének fejlesztésével tudatosan igyekezett a kiegyezés ejtette Pest-központú csorbát kiköszörülni.
Az MTA 1922-ben hatmillió korona rendkívüli államsegélyben részesült. Ezt az összeget a következő évben megduplázta Klebelsberg, 1925-ben pedig megötvenszerezte. 1923 áprilisában megalakult a Magyar Tudományos Társulatok és Intézmények Szövetsége, a tudományos kiadványok publikálásának útját torlaszoló gazdasági és technikai akadályok megszüntetéséért törtek lándzsát.
Klebelsberg reformkonzervativizmusának illusztris képviselője a Tormay Cécile, Horváth János és Szekfű Gyula nevével fémjelzett Napkelet, a Nyugatra adható válaszlehetőségek egyike, össznemzeti érzelem- és érdekegyesítő szándékuk a szétgyalult (és tovább forgácsolódó) hazánk sorsa feletti aggodalmukból gyökerezett.
Az 1924. évi középiskola-reform következtében a gimnáziumok „szakosodtak” humán-, illetve reálgimnáziumokká, míg a reáliskolák tanterve nem változott. Innováció volt, hogy mindhárom képzési formában résztvevők bármely szakirányú felsőfokú oktatási intézményben folytathatták tanulmányaikat. A rendszer hátránya a kevesebb lélekszámmal bíró településeken mutatkozott meg. Ahol például csak egy iskola várta a diákokat, a specializáció eleve adott volt, nem választható. Tisztában lévén e helyzet fonák voltával, kidolgozta a nyolcosztályos elemi iskola tervezetét, a bevezetésére azonban már nem nyílt lehetősége. Irányítása idején (pontosabban 1926 és 1930 között) 5000 tantermet adtak át országszerte.
Székesfehérvárra többször is visszatért az ország ügyeinek intézése közben. Arra is szakított időt, hogy alma matere 200 esztendős jubileumi ünnepén, 1924. XI. 9-én beszédet mondjon az egybegyűlteknek, melyben az itt folyó nevelőmunka időtállóságát és érvényességét méltatta. Az egykori koronázóváros vezetése pedig díszpolgárrá avatta Klebelsberget 1926. II. 27-én.
Klebelsbergnek köszönhetően tért haza Szekfű Gyula 1925-ben, hogy életének bécsi, levéltárosi szakaszát lezárva a budapesti tudományegyetem újabb kori történeti tanszékén adja át tudását.
Szokatlanul aktív publicisztikai tevékenysége is megkülönböztette általában a miniszterektől, minden alkalmat megragadott, hogy a lehető legszélesebb körben ismertesse, népszerűsítse programját. A sajátján kívül Magyary Zoltán és Kornis Gyula tollából származott e koncepció legavatottabb részletezése, mindkét mű 1927-ben került ki a nyomdából.
Kultuszminiszteri pozícióját kilenc éven át, 1931. VIII. 24-ig, Bethlen lemondásáig tartotta meg, az akkor kormányt alakító Károlyi Gyula nem tartott igényt a szolgálataira.
Szeged képviselőjeként különösen odafigyelt az alföldi emberek problémáira, sokat utazott. Az olaszországi fasizmus is foglalkoztatta, itáliai körutat és előadássorozatot tervezett a témával kapcsolatban. 1932 szeptemberének elején azonban megbetegedett egy szegedi útja során. A paratífusz-fertőzés, bár hetekig bajlódott vele, nem tűnt túlságosan veszélyesnek. Ezért is ért mindenkit váratlanul, amikor 1932. X. 11-én 16 óra 45-kor elhunyt egy, a fertőzés szövődményeként fellépő szívinfarktusban. Porhüvelyét szeretett városa, Szeged Fogadalmi templomában helyezték örök nyugalomra.
A Székesfehérváron 1920 óta működő Magyar Királyi Állami Polgári Fiúiskola számára évtizednyi hányattatások után – a tanítás folyt a Vörösmarty Színház első emeletén, a tiszti pavilon melletti Mirth-házban, elemi és iparostanonc-iskolákban bérelt termekben – találtak állandó helyet. A vörös dísztéglás létesítmény avatási ünnepségét a Szőgyény-Marich utcai Szent István teremben, majd a hármas tagolású ablakai között növényi ornamentikával ékített iskolaépületben bonyolították le 1932. XI. 19-én. Az intézmény az akkor egy hónapja elhunyt Klebelsberg Kuno nevét vette fel, aki két évvel korábban 400 000 pengő segély folyósításával vetett véget a tanintézet hontalan bolyongásának. 1945-ben viszont már más ideológiák porzottak, Klebelsberget messzire repítették az iskola nevéből, hova II. Rákóczi Ferenc is csak 1952-ben talált el.
A nagy formátumú kultúrpolitikus emlékét ma is őrzi azonban két bronzalkotás Székesfehérváron. A Zichy ligetben lévő mellszobor eredetijéhez (amit Kisfaludi Strobl Zsigmond készített) maga Klebelsberg ült modellt; a fehérvári másolat avatására 2000. X. 12-én került sor. Egész alakos szobrát, mely egykori gimnáziuma lépcsőjén halad megvalósítandó céljai felé, születésének 138. évfordulóján leplezték le.
Források:
Budapesti Hirlap, 1909. IV. 28.
Huszti József: Gróf Klebelsberg Kunó életműve, 1942
Kovács Dávid: Reformkonzervatív nemzetkoncepció. Klebelsberg neonacionalizmusa, in: Rubicon, 2012/9–10.
Magony Imre: Székesfehérvár szobrai, 2016
Makai Zsolt László: A 80 éves székesfehérvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola jubileumi évkönyve (1920–2000), 2001
Nemzeti Ujság, 1925. V. 24.
Pesti Hirlap, 1901. IX. 7.
Romsics Ignác: Bethleni konszolidáció – klebelsbergi kultúrpolitika, in: Rubicon, 2012/9-10.
Simon László, L.: Klebelsberg Kuno fehérvári szobránál, in: Simon László, L. (szerk.): Klebelsberg, Kornis, Hóman, 2021
Székesfehérvár és Vidéke, 1893. VI. 13.
Székesfehérvári Hirlap, 1897. VII. 14.
Tarján M. Tamás: Klebelsberg Kunó születése, in: Rubicon Online (http://rubicon.hu/kalendarium/1875-november-13-klebelsberg-kuno-szuletese, letöltés: 2021. XII. 2.)
Ujváry Gábor: Klebelsberg, Hóman, Szekfű és Gerevich. Székesfehérvár és a magyar kultúrpolitika a 20. század első felében, in: Rubicon, 2013/6
Ujváry Gábor: Tudományszervezés – történetkutatás – forráskritika (Klebelsberg Kuno és a Bécsi Magyar Történeti Intézet), 1996
Végh Ákos László
