2020. július 5.

Gróf Zichy Jenő őshazát kutató expedíciói

(1895, 1896, 1898)

Bár a Zichyek családfájukat 1270-ig vezetik vissza – az ebben az évben említett Gál még nem a család somogyi birtokának a nevét biggyesztette a sajátja után megkülönböztetésképp, hanem a szintén az ő tulajdonukban lévő, Zala vármegyei Zajkét. A XIV. századtól viszont már Zichiket látunk királyaink mellett. Caroberto udvarában Pétert, Lajos mellett Lászlót és Jakabot, Mátyás közelében Benedeket.

A XIV–XV. században alispánok sorát felvonultató famíliából a Fejér megyei uradalmakat is birtokba vevő István nevéhez fűződik a bárói (1655), majd a grófi rang (1679) megszerzése. Az ő ükunokája, Ferenc hagyta a sárszentmihályi birtokot tizedik gyermekére, a műgyűjtő és az északkeleti átjáró kutatását lelkesen támogató Ödönre. Itt született 1837. VII. 5-én negyedik gyermeke, Jenő.

Gróf Zichy Jenő ezer szállal kötődött Székesfehérvárhoz, vitathatatlanul szívén viselte az egykori koronázóváros lakóinak a sorsát. Csupán megemlítve ezek közül néhányat – a teljesség igénye nélkül –, mert nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Berzsenyi- és a Kisfaludy-emlékmű felavatásának lelkesítő légkörében az ekkor még csak 23 éves Zichy és Splényi Henrik, a fehérvári Casino elnöke vállalta magára egy Vörösmarty-szobor felállításának megszervezését Fehérváron. A Vay Miklós készítette emlékművet aztán 1866. V. 6-án avatták a költő nevét ma is viselő téren. Az 1879. évi országos termény-, művészeti és iparkiállítás lebonyolításában elévülhetetlen érdemeket szerzett a gróf úr, amivel országos hírnévre tett szert, valamint díszpolgári címre Székesfehérváron. A Kreutzer Nándor felkarolta kezdeményezés – a Felsőváros déli csücskét porfelhőbe burkoló vásártér, illetve a ’70-es évek végére immár három fasoros ligetkezdemény befásítása is Zichy támogatásával, a szükséges mennyiségű fa és cserje rendelkezésre bocsátásával vált valósággá. És a park arculatához szorosan hozzátartozó, az említett kiállításra kovácsolt zenepavilon is Zichy Jenőnek köszönhetően vált közkinccsé, aki, miután megvásárolta, 1880 tavaszától használatra, majd a millennium alkalmából ajándékba adta a városnak a vasöntöde egykori standját. Ezek után nem meglepő, hogy háromszor is képviselővé választották a helybeliek, ráadásul mindkét meghatározó párt színeiben indulva is nyert mandátumot.

Ezúttal azonban a magyarok őshazájának felkutatására tett erőfeszítéseit tárgyaljuk csak részletesebben.

Amint az megjelent a sorozatunkban is (Regulyra, Padosra emlékezve), a XIX. századi magyarság intelligenciájának újult erővel mozgatta meg a fantáziáját az ázsiai őshaza felkutatásának a gondolata. Számtalan korabeli esszé és műalkotás tanúskodik erről, Zichy Jenőt pedig személyes példa is sarkallta addig feltérképezetlen vagy csak hiányosan ismert területek helyszíni szemléjére – a Ferenc József-föld felfedezőit bőkezűen támogató édesapjáé.

Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy már ifjan – ekkor ugyan még csak kalandvágyból – beutazta a Kaukázust. Az 1890-es évekre viszont egyre élénkebben foglalkoztatta egy tudományos expedíció megszervezésének a gondolata ugyanezen hegység környékén, valamint a Kaszpi-tenger és az Ural folyó határolta területen feltételezett őshaza és az ott élő, remélhetőleg még fellelhető „rokonok” felkutatására. Alapvetően olvasmányai késztették erre a lépésre. Több nyelven is folyékonyan olvasott, de ekkor már magyarul megfogalmazott, e témakört érintő elméleteket is sokszorosítottak a nyomdák. Vámbéry Ármin 1882-ben napvilágot látott, összefoglaló igénnyel megírt munkájának, A magyarok eredetének talán a legvitálisabb konkurenciája 1894-ben kezdett térhódításba, a Szilágyi Sándor főszerkesztő nevével fémjelzett A magyar nemzet története. A nagy ívű, ismeretterjesztő mű első kötete a kezdetektől tárgyalja a magyarság történelmét I. István haláláig. Gróf Zichy Jenő a „halszagú” finnekkel s holmi ugorokkal való közös tőről fakadásunk, rokonságunk teóriájával (amit ma már – szerencsére – csak rendkívül kevesen kevernek össze az említettekhez kötődő, tényleges nyelvrokonságunkkal) nem tudott mást kezdeni, csak elutasítani. A Reguly nyomdokain járó Hunfalvy Pál tévedését abban látta, hogy – szerinte – Prokopiosz, a VI. századi bizánci történetíró szavait összekeverte (Hunfalvy), így hihette azt, hogy a hunok rokonai, a magyarok az Uralon keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe, és nem a Kaukázus bércein átkelve. Ahogy ő maga fogalmazott: „azt akarom bebizonyítani, hogy a magyar törzs 40-től, Krisztus születése előtti időtől kezdve a történelmileg ismert rajzásokig [a népvándorlások koráig] mind a Kaspi, Maeotis, Fekete-tenger, Volga és Don közti területen volt elterjedve.”

Wosinszky Mór szekszárdi apát-plébános–régész és az örmény származású zsurnaliszta, Csellingerian Jakab mellett két egyetemi professzor is csatlakozott a csoporthoz Kolozsvárról: Szádeczky Lajos és Bálint Gábor. Előbbi vezette a társaság naplóját, valamint a történelmi emlékek, okmányok vizsgálata volt a szakterülete, Bálint pedig a nyelvészet terén mozgott otthonosan. Velük tartott még a bajor Carl Wutke, hogy festményeivel állítson emléket a felfedezőútról. Annak résztvevőiről, de a bejárt tájakról is (noha fényképeket is készítettek a világjárók).

1895. IV. 28-án (avagy 30-án, ebben a források nem értenek egyet) indult a fővárosból a kis különítmény, melynek állomásairól részletesen tájékoztatták az újságolvasókat. Miként lépkednek a hóborította bércek között, hova a mítosz szerint Prométheuszt láncolta Zeusz saseleségül, valamint egyéb lélegzetelállító, vadregényes tájakon. Csellingerian Jakabot legerőteljesebben a Kaukázust lakó nemzetek népköltészete bűvölte el, orosz földön pedig – elsősorban Odesszában – a hús-vér járókelők formájában viszontlátott (látni vélt), híres irodalmi alakok. Ötheti utazást követően Tifliszben (ma: Tbiliszi) töltöttek egy hetet a helyi könyvtárak és múzeumok témába vágó anyagainak a tanulmányozásával. Főleg német származású helyi tudósok segítették őket munkájukban: Möller könyvtárigazgató, Ernst Gotthard Weidenbaum etnográfus, de közülük is kiemelendő Gustav Radde, kinek hathatós közreműködése nélkül a Tbiliszi Kaukázus Múzeum 1867-es újranyitása sem valósult volna meg. Ennek igazgatójaként fogadta a Zichy-expedíció tagjait. (A fenti módszer egyébként az egész vállalkozásra jellemző volt – főként kulturális intézményekben tájékozódtak, mélyítették ismereteiket, az összegyűjtött tárgyakat, leleteket azonban javarészt vásárolták.)

Az első Zichy-expedíció tagjai:  Csellingerian Jakab, dr. Wosinszky Mór, Bálint Gábor, gróf Zichy Jenő, dr. Szádeczky Lajos
(Forrás: Vasárnapi Ujság)

További útjuk során örvendve üdvözölték a cserkeszeket és a kabardokat, kiknek már a népneve is elárulta rokonságukat, de mind antropológiai felépítésük, mind az általuk beszélt nyelv szerkezete turáni eredetükre utalt. Baku mindent petróleumszaggal átitató kőolajmezői nyűgözték le a kutatócsoport tagjait, Dagesztánban pedig a Hun- előtagú helynevek, valamint az, hogy egy fészekalja tojásaiként tekintettek az itt talált nyilakra, lándzsahegyekre és a népvándorlás kori, honi leletekre. Ráadásul az itt élők nyelvében a ’madsar’ szó egyrészt ’erős’, ’kiváló’, másrészt ’kard’, ’fegyver’ jelentéssel bírt, de még a must megjelölésére is ugyanezt a hangsort használták – amiről azért szkeptikus eszünkbe juthat a mondás: „Nem mind magyar, ami fénylik!”

Azonban nemcsak az országos sajtó értekezett arról szívesen, merre halad az expedíció; Zichy székesfehérvári ismerőseinek küldött leveleit csemegeként tálalták a helyi lapok. Vértessy Józsefhez, aki a gróf távollétében ellátta a Vörösmarty-kör elnökére háruló feladatokat, 1895. VI. 1-jén írt levelében arról számolt be, hogy: „Körülbelül egyharmadát utunknak ma már befejeztük. Erős, nehéz utat végeztünk, és komoly, alapos tanulmányokat tettünk úgy nyelvészeti, mint régészeti szempontból, s úgy reménylem, hogy ha így lesz továbbra is tanulmányutunk (miben nincsen okom kételkedni), hasznos munkát teljesítendünk, mellyel az irányadó körök eddigi mulasztásaikat teljesen pótolandják. Jövő (1896.) január 2-iki Vörösmarty estélyünkön lesz alkalmam kedves barátaimat egy talán nem érdektelen előadással – hogy is mondjam csak? – mulattatni, éppoly szerénytelen kifejezés, mint volna a szerencséltetni! Pedig ez utóbbi (szerénytelen) soha nem voltam, és ne higgyék, hogy talán itt, útközben ilyenné váltam.

Köszönöm a Vörösmarty-kör megtisztelő választását, mely megtiszteltetésre mindig méltó és büszke is leszek. A székesfehérvári, Fejér megyei múzeumunk számára a régi magyar városból hozok emléket. Egy zománcos téglát és földet a régi őshazánkból – és hozom, ha Isten is úgy akarja, haza azt a régi, öreg, de becsületes magyar szívet, mellyel őszintén vonzódom haza, Önökhöz, Fehérvár kedves lakóihoz, és mellyel maradtam igaz, tisztelő barátja, 
Zichy Jenő”

125 évvel ezelőtt, 1895. VII. 5-én pedig az alábbi levél érkezett a székesfehérvári illetőségű Breuer Adolf úrhoz. Neki köszönhetően a Székesfehérvár és Vidéke olvasói is elmélyedhettek abban, milyen gazdasági viszonyokat tapasztaltak kutatóink a Bokarának írt Buharában. A levelet ugyan Zichy Jenő már V. 15-én lezárta, csupán VI. 7-én tudta postára adni, ám az még így is igen megfontolt tempóban közeledett a címzetthez.

„Kedves Breuer úr! Ígéretemhez képest, minekelőtte visszafelé venném utamat, írok önnek. Holnap érkezünk Kerimébe, az emír tartózkodási helyére, ahová sürgönyileg meghívattunk. Ott egy napot időzünk, és onnét 24 óra alatt Szamarkandba érkezünk, ahol is ezen levelemet fel fogom adni, mert itt, Bokarában ma (vasárnap lévén) levelet nem lehet feladni. Pénteken sem lehet különben feladni, mert akkor meg a mohamedánusoknak van vasárnapjuk. Egyáltalában a posta- és sürgönyviszonyok nyomorult rosszak. Képzelheti, hogy ez éppen énnekem, aki annyit szoktam írni, mennyire kellemetlen. Utunk ide – a három, a sivatagon keresztül hátra tett napot kivéve – tűrhetően és minden baj nélkül folyt le. Hanem az a három nap valami rémítően kínos volt. Forró homoktengeren át 50 fokon felüli napon. Azt hittem már, ki nem bírjuk, és megmondom őszintén, szinte borzadok, ha arra gondolok, hogy jövő héten ezen rémítő sivatagon újból keresztül kell utaznom. Itt az aratás már le van, nyomorult, rossz volt a búzájuk, akkora, mint a madárnyelv. Még a dinnyetermés és a gyapot van hátra. Dinnyemagot hozok magammal a legjobb fajtából, de vajon lesz-e az nálunk olyan zamatos, mint itt, e forró égalj alatt, az nagy kérdés! Négy hét múlva Batumba érkezek újból (per Tiflisz, poste restante), írja meg oda, milyenek nálunk a terméskilátások. Learatták-e a repcét és mennyi lett? Feladta-e T. kasznár úr számomra a kért tárgyakat? Mert még semmi sem érkezett meg elutazásomkor Tifliszbe. Üdvözlöm Scherer urat és fiamat, mondja meg nékik, hogy utamat jó eredménnyel végzem, és hogyha Isten is úgy akarja, augusztus végével vagy szeptember első napjaiban haza érkezem. Aminek én legjobban fogok örülni, mert bizony nehéz és fáradságos út ez!

Isten Önnel, üdvözli igaz jóakarója, Zichy Jenő”

Kreutzer Nándor, akiről már szó volt a Zichy liget beültetésével kapcsolatban, üdvözlő sorokat írt a grófnak születésnapja, valamint a buharai csillagrenddel történt kitüntetése alkalmából. Zichy Jenő VIII. 2-án válaszolt a levélre a szentpétervári Európa szállodából. Sorait ekképpen zárta: „Együtt dolgoztunk, együtt szolgáltuk tisztességesen és becsületesen 16 évvel ezelőtt hazánk ügyét, és én örömmel látom, hogy ön ma is meg van velem – akkori régen múlt elnökével – elégedve! Aki, ameddig lehet, marad a régi! Szolgálja a közügyeket és megteszi kötelességét.”

Ekkor már hazafelé tartottak a kutatók. Bár Szentpéterváron hosszabb pihenőt iktattak programjukba, hiszen II. Miklós cár VIII. 9-re irányzott elő számukra audienciát, s franciául feltett kérdésére, találtak-e magyarokat utazóink, Zichy ekképp foglalta össze eredményeiket: „Nem találtunk, de nem is kerestünk. Hanem megtaláltuk, amit kerestünk: a magyar népvándorlás útirányát, a tőlük elszakadozott néptöredékeket s a magyar rokonság hagyományait, a magyar eredetű hely- és családneveket, Nagy-Magyart, Kis-Magyart, a magyar-rokon kabardokat, karacsájokat s a többi cserkesz-fajokat, a hunok és avarok töredékeit; és Közép-Ázsiában, a turáni fennsíkon a magyarság őshazájának déli vidékeit. A történeti adatokat megerősítve látjuk nyelvészeti és régészeti tanulmányaink által.”

Három és fél hónap alatt mintegy 20 000 kilométer megtételét követően, Zichy Jenő VIII. 21-én utazott át – Siófokra tartván – megyénken. A székesfehérvári indóháznál természetesen kiszállt fülkéjéből, hogy az ünneplésére összeverődött tömeg gratulációit fogadja. Vértessy Matild, a Vörösmarty-kör elnökének ifjú leánya alkalmi felirattal ellátott, nemzeti színű szalaggal és babérkoszorúval övezett bokrétát nyújtott át neki. Miután Zichy megköszönte az ovációt, röviden felelevenítette néhány jellegzetes epizódját utazásuknak. Dicsérte az orosz és osztrák kormányok előzékenységét – az egybegyűjtött, 17 utazóládában szállított kollekciót ugyanis vámmentesen bocsátották át a határokon. A mecénás ígéretet tett arra, hogy egy leendő kiadványban részletesen beszámolnak majd az elért eredményekről.

Előbb azonban újabb expedíciót vezetett 1896-ban, egy még keletebbi desztinációt választott célpontként, romantikus elképzelései argumentumát ezúttal a „türkök földjén”, a közép-ázsiai Turkesztánban remélte fellelni.

A fentebbi, cár előtti beszámolóból, abból, hogy újabb tanulmányutat is szerveztek, s a kötettervekből arra következtethetnénk, minden a lehető legnagyobb rendben zajlott. A két ázsiai expedíció sikerességéről azonban megoszlottak a vélemények. És most tekintsünk el azok véleményétől, akik már a kutatócsoport indulása előtt a grófon köszörülték a nyelvüket – fennhéjázó és buja kirakatembernek állítván be őt. A szájalók mellett azonban akadtak, akik kijózanító érvekkel fosztották (volna) meg a „dicsőségtől” az „ipargrófot”. Objektív kritikusai azt vetették Zichy szemére, hogy Bálint Gáboron kívül egyikük sem szakértője az ősmagyar folklórnak, grammatikának vagy történelemnek. Ők üdvösnek tartották volna, ha a finnugor nyelvrokonság teóriáját valló professzorok közül is a truppal tartott volna valaki. Hazatérésük után pedig legélesebben Herman Ottó etnográfus bírálta a felmutatott eredményeiket. Igaz, ő meg azzal nem törődött gúnyos kirohanásai közepette a gróf ellen, hogy ha a kitűzött célját nem is sikerült az Országos Iparegyesület elnökének maradéktalanul megvalósítania, a Kaukázus történelme és néprajza kutatásához a mai napig nagyszerű és sokrétű alapot nyújt az általuk egybegyűjtött anyag.

Annyi bizonyos, a társaságon belül kialakult személyi ellentétek is azt sugallták, hogy más fogalmai voltak az elmélyült kutatómunkáról Zichy Jenőnek, és más az abban jártas szakembereknek. Ez vezethetett oda, hogy az 1895. évi, eredetileg hat hónaposra tervezett körutat gyakorlatilag félidőben befejezték. (Ebben, persze, közrejátszhattak politikai nexusok is, hiszen a millenniumi ünnepségsorozatra feltétlenül egy kiállításra érdemes, precízen katalogizált eszközszedettel kívánt a gróf előrukkolni. Ilyen irányú ambíciói Ősmagyar emlékek összefoglaló címmel valósultak meg a kalotaszegi református templomban.) Az említett súrlódásokra vezethető vissza az is, hogy az 1896 szeptemberére beharangozott, majd csak 1897-ben megjelenő, Zichy Jenő gróf kaukázusi és középázsiai utazásai 1–2. című kötetek szerzői között nem találkozunk a gyűjtőmunkában részt vett tudósok nevével. A néprajzi tárgyak leírását Jankó János, a régészeti leletekét Pósta Béla vállalta magára a kétnyelvű (magyar és francia) kiadványban. A leírásokat csupán, mert bármennyire szerette volna Zichy meglátni a kollekció és a honfoglalás kori magyarok használati tárgyai között az analógiát – az nemes egyszerűséggel nem létezett. A választás azonban nem véletlenül esett a fenti szakemberekre, lévén annak a Magyar Nemzeti Múzeumnak a munkatársai, amelynek az „ipargróf” odaajándékozta a kaukázusi kollekciót.

A harmadik, 1898-as felfedezőutat körültekintőbben szervezte meg Zichy gróf. A megbízott tudósok már előző évben megkezdték orosz és finn múzeumok anyagainak a tanulmányozását; Pápay József pedig a Reguly Antal által lejegyzett osztják folklórgyűjtemény fordításával foglalkozott. Ezúttal egy zoológussal és egy állatpreparátorral is kiegészült a tudóskompánia.

Az előkészületek eredményeit, s a távlati terveket Tbilisziben összegezték az érintettek, s bár Zichy a török–tatár rokonság bizonyítási terve mellett kardoskodott, kénytelen volt meghajolni a többiek ennek ellentmondó érvei előtt. A továbbiakban sem csapatként dolgoztak tovább, szétszóródtak Ázsiában. Jankó János a honi halászattal kapcsolatos szokásokat, módszereket és eszközöket vetette össze a Volga, az Ob és az Irtis mentén, valamint a mellékfolyóikon tapasztaltakkal. A megfigyeléseit rögzítő tanulmányát – a Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai utazása összefoglaló cím alatt futó, hatkötetes sorozat első darabját – ismét Herman Ottó kritizálta a legvehemensebben. Pósta Béla az orosz sztyeppe régészeti leleteit indult felfedezni. Pápay József pedig az osztjákok között folytatta a Reguly által megkezdett munkát, jelentősen bővítve tudásunkat szokásaikról, mindennapjaikról, illetve a dalaikat és regéiket tartalmazó kollekciót.

Zichy ezalatt Pekingbe utazott abból a feltételezésből kiindulva, hogy még Batu kán idején eltulajdonított dokumentumokra fog lelni a császárvárosban. Erre azonban a forrongó, identitását a Nyugat és Japán harapófogójában is veszettül kereső Kínában nem nyílt lehetősége. De legalább csodálatos műalkotásokkal és Európában ismeretlen állatfajok leírásával, fényképeivel tért haza. 1899. XII. 18-án érkezett Budapestre.

Habár – láttuk – eredményei némely vonatkozásukban megkérdőjelezhetőek, következtetései a leletanyag tekintetében nem mindig helytállóak, a Zichy-expedíciónak köszönhetően közvetlenül, majd közvetve közel 3000 műtárggyal és 100 darab körüli fotográfiával gazdagodott a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya 1920-ig. Zichy Jenő áldozatos mecénási és kutatómunkáját honorálva mind a Magyar Földrajzi Társaság (1898), mind a Magyar Tudományos Akadémia (1899) tudósai beválasztották a grófot soraik közé tiszteletbeli tagként.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?