N/A

Horvát István

(1784–1846)

Horvát István arcképe

Horvát István kisnemesi származású iparos család sarjaként látta meg a napvilágot 1784. V. 3-án Székesfehérváron. A família kutyabőrét öt nemzedékkel István előtt Horváth Mihály nyerte 1623. VI. 25-én II. Ferdinándtól. Évfordulósunk nagyatyja, Ferenc Győr megyében született, Asszonyfán, a pázmándi Zádory Klárával kötött házassága révén telepedett meg Fejérben. Ő még szerepet vállalt Mária Terézia felkelő seregében; fia azonban már szögre akasztotta a kardot, zubbonykészítői (szűrszabói) munkával kereste meg a kenyérre valót. Horváth János és Tompos Anna harmadik gyermeke, István szülővárosa főgimnáziumában pallérozta elméjét, majd Pesten folytatott jogi és bölcseleti tanulmányokat. Az egyetemen ismerkedett meg Vitkovics Mihállyal, a nála hat évvel idősebb, szerb származású ügyvéddel, kinek Kereszt utcai házában tartottak írói összejöveteleket 1812 után. Szemere Pál, Vörösmarty Mihály, Virág Benedek, Kazinczy Ferenc is e körhöz tartozott.

Horvát Mindennapi címmel írt naplójából ismert, huszonegy évesen határozott úgy, 1806. I. 1-jétől (a családi hagyománnyal szembe menve) –h nélkül fogja írni a nevét. A régiességgel kérkedést kerülendőnek tartotta ugyanis a nemesi neveknek a kiejtéstől eltérő írásmódjában. A szóvégi –h-k és –y-ok örvendetesnek ítélt elhagyása mellett Ötvöst is szívesebben olvasott volna Eötvös helyett.
A jogi, bölcseleti stúdiumok hallgatása mellett (1802 és 1808 között) fiai mellé szerződtette nevelőtanárnak Ürményi József, az egyetem főigazgatója. (A nemes Fejér vármegye főispánjaként is tevékenykedett, és országbíróvá is megválasztották 1806-ban.) Ebbéli státuszához kiváló tanulmányi előmenetele és a humán tudományok iránti szenvedélyes érdeklődése segíthette hozzá. Oly mértékben bizonyult gyümölcsözőnek a kapcsolata Ürményivel, hogy előbb egyetemi jegyzőként munkálkodott mellette, majd (1809-től 1820-ig) az országbíró titkáraként látta el feladatait.
1808-ban fogalmazták meg Szemerével és Vitkoviccsal hárman, célkitűzésük „Kazinczynak írását a fővárosban képviselni és közrehatását támogatni”. E célból indította útjára Horvát az első magyar szépirodalmi almanachot, a Magyar Dámák Kalendáriomját, melyben Kazinczy híveinek irományait tette közzé 1812 és 1815 között. Terveztek egy kritikai folyóiratot is, mely sosem került végül nyomdába, ám a hozzá összegyűjtött anyag felhasználásával indította meg Döbrentei Gábor királyi tanácsos az Erdélyi Múzeumot 1814-ben.
Benső barátság fűzte a szintén székesfehérvári kötődésű – 1781-től, pappá szentelésétől 1794-ig tanított az egykori koronázóváros főgimnáziumában – Virág Benedekhez. Az odaadó tisztelet vica versa működött köztük: Horvát az egy nemzedékkel idősebb mester hatására kezdett kacérkodni a történetírói pályával, Virág pedig hat verset is írt bizalmasához. Horvát lelkesen gyűjtött anyagot a magyar Horatiusként is aposztrofált Virágnak a Magyar Századokhoz.
1812. IX. 21-én vette nőül Szalmásy Terézt, aki tragikusan fiatalon, 1813. XII. 20-án elhunyt. Szepesy Karolinát, akivel 1815-ben lépett Horvát házasságra, szintén neki kellett eltemetnie, ha valamivel hosszabb házasélet után is – 1834-ben. E frigyből született három, felnőtt kort megért gyermekük, köztük a Neves évfordulók sorozatunkban korábban már szerepelt Horvát Árpád (1820. II. 23-án).
1815-től haláláig a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának őre volt, s amikor szülővárosában járt, hogy Székesfehérvár fennmaradt emlékeit a Nemzeti Múzeumba szállítsa, a Püspökmajor udvarán fekvő követ és azt az ezüstszobrocskát adta át neki a város vezetése, amelyen a bástya által határolt terület képe volt látható. Mint a Jankovich Miklós életéről szóló cikkünkben olvashatták korábban, aktívan bábáskodott a mecénás gyűjteményének a múzeumba emelésénél az 1830-as években, egyike volt azon keveseknek, akikben megbízott Jankovich, katalogizálhatta a kollekciót.
A könyvekhez kötődő, bensőséges kapcsolata azonban jóval korábbra datálható. Már egyetemistaként segédkezett Széchényi Ferenc nagycenki könyvküldeményeinek kicsomagolásánál, szortírozásánál. Munkája is a kötetekhez, kéziratokhoz kapcsolódott, ennek dacára szinte minden szabadidejét is szeretett könyvei társaságában töltötte. 1821 és 1826 között az ő irányításával rendszerezték, katalogizálták a Széchényi Könyvtár gyűjteményét. A hagyatékokban felbukkanó kiadványok értékbecslésében szaktekintélynek számított. Ő állította össze Bél Mátyás és Sambucus kéziratos hagyatékának monumentális jegyzékét.
1823-tól tanított Pesten oklevél- és címertant, 1830-tól pedig magyar nyelvet és irodalmat. 1833-ban Vörösmarty Mihálytól vette át a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését. Sajnos, nevéhez fűződik az 1817 óta megjelenő, a tudomány és a kultúra terjesztését homlokterébe emelő periodika hanyatlása. Horvát ugyanis főleg az őstörténeti kutatások eredményeit publikálta a lap hasábjain, amik lehettek bármilyen délibábosak is, amennyiben a legyőzhetetlen párthusokkal, a hősi szkítákkal kötötte össze rokoni szálakkal a magyarokat, és nem a finnugor gyökereket kutatta Sajnovics eszméit követve. 1837-ig végezte e lapnál a szerkesztői feladatokat. A stafétát a kiadó–nyomdatulajdonos Trattner-Károlyi István vette át tőle, a nívóesés azonban visszafordíthatatlan károkat okozott – 1841-ben kénytelen volt eltekinteni az újabb kiadásoktól, a Tudományos Gyűjtemény megszűnt létezni.
Városunk szülötte, Lauschmann Gyula – és mások is – előszeretettel leázsiaimagyarozták Horvátot, utalva a fent említett, ősrokonságunkkal kapcsolatos, nagyszabású teóriáira, melyeket szakmányban gyártott. Honfiúi lángolásában elvetette némileg a sulykot, úgy tartották, azt állítván, nem csupán Trójában és Hellászban, de már Éva is magyarul társalgott Ádámmal az Édenkertben.
Egyik irányból tudománytalan különcnek bélyegezték az 1840. X. 1-jén dékáni rangra emelkedő professzort – aki légvárakat pumpál fel, melyekben legfeljebb gyermekek, gyermeteg lelkűek ugrándoznak önfeledten –; hóbortos nacionalistának, a magyar történetírás Don Quijotéjának. Ezt azonban lényegesen árnyalja pl. V. Windisch Éva véleménye, aki szintén évtizedekig dolgozott a Széchényi Könyvtárban, és aki „a szakszerű, forráskutatásokon alapuló magyar történettudomány egyik megalapozójá”-t látta elődjében. Ellentmondásos maradt Horvát István megítélése a mai napig. Míg pusztán a minden tudományos megközelítést felülíró hazafiságból, a szavak hangalakjának sajátos szemszögből elemzett hasonlóságai alapján kreált magyar őstörténetet; magával ragadó honszeretete okán példaképnek tekintették a tanítványai. Eötvös Józsefre, Vörösmarty Mihályra és a ’48-as forradalmi ifjak közül többekre, különösen Vasvári Pálra hatott erőteljesen.
1836-ban az országgyűlés 2000 forintos évdíjat szavazott meg Horvát Istvánnak. Rengeteget publikált, közel 300 hosszabb lélegzetvételű tanulmánya jelent meg nyomtatásban. A Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorába is beválasztották, de a nézetkülönbségek miatt, amik közte és az intézmény elöljárói között feszültek, kétszer is elutasította az elismerést.
A magyar nyelv, a nyelvújítás témakörében benyújtott, tudományos pályázatok legkiválóbbjainak megjutalmazására létrehozott Marczibányi Alapítványt is kezelte egy ideig, bár lényegesen ritkábban osztották ki a jutalmakat, mint azt az 1810-ben végrendelkező Marczibányi István kívánta. (Át is került az alapítvány 1845-ben az Akadémia kezelésébe.) 1837-től 1843-ig a Nemzeti Múzeum megbízott igazgatója volt, az intézményt ez idő alatt mindenféle – e pozíció betöltése után járó – javadalmazás nélkül vezette.
Fő műveinek a Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királynak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében (Pest, 1815), illetve a Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből (Pest, 1825) című írásait tartják, ugyanakkor évtizedekig megkerülhetetlennek bizonyult a történelmi és irodalomtörténeti témakörökben kutatók számára a csaknem 100 kéziratos kötetre rúgó, befejezetlen munkája: írói és tudóslexikona.
1846. I. 3-án díszvendégek előtt tartott előadását két elsőéves bölcsész tanítványa szakította félbe. Kiálltak a katedrára, s rétori erényeiket csillogtatva tolmácsolták mesterük iránti hálájukat és tiszteletüket, átnyújtva neki egy aranytollat.
A tetterős férfiú egészsége 1843 nyarán kezdett hanyatlani. Mátray Gábor, a Nemzeti Múzeum igazgatói székében későbbi utóda 1845. VIII. 27-én kelt leveléből tudjuk, megromlott egészsége helyreállítása érdekében nyárra pátkai szőlejébe vonult vissza. A mellvízkórból azonban a friss levegőn sem épült fel. (A mellüregben felgyülemlett folyadék lecsapolása hiányában nem is volt rá túl sok esélye.) 175 évvel ezelőtt, 1846. VI. 13-án érte utol a halál. A VI. 15-én lebonyolított temetés gyakorlatilag országos eseménnyé nőtte ki magát, melynek keretében az összegyűltek elszavalták Vörösmarty Szózatát, majd Vasvári Pál tartott a sír fölött magasztaló gyászbeszédet. Vasvári, ki ereklyeként hordta magával Horvát egy jegyzetét, egy kútfőidézetet 1849-es lemészároltatásáig.
József nádor emlékünnepet rendelt el Horvát István halálának évfordulójára, amit Mátray Gábor meg is szervezett. Szomorú érdekesség, hogy a rendezvényt maga az ötletgazda palatinus nem érhette meg, kereken 7 hónappal élte csak túl jelenlegi évfordulósunkat.
Wenzel Gusztáv 1859. VI. 27-én Horvát István érdemeit ecsetelte akadémiai székfoglalójában Kovacsics Márton Györgyéi és Fejér Györgyéi mellett.
Emléktáblát Székesfehérváron Horvát István születésének 100. évfordulója alkalmából helyeztek ki egykori, az utóbb Széchenyi Istvánról elnevezett úton lévő szülőháza falára. A tábla elhelyezése, illetve leleplezése csupán egy (fontos) eleme volt a tervezett ünnepségsorozatnak, mely Vass Bertalan sejtelmes magyarázata szerint nyolc napot csúszott, „a viszonyok következtében május 11-én tartatott meg”. A ma látható, 1966 decemberében kiállított emléktábla a Horvát István utca és a Széchenyi út találkozásánál lévő sarokházat díszíti. (Díszítené, ha nem veszne el a reklámtábladömpingben.) A szintén Horvát István nevét viselő lakótelep egyik négyemeletesének a falát.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?