Jankovich Ferenc

Jankovich Ferenc 1907. XI. 29-én egy Széna téri nádfedeles viskóban látta meg a napvilágot Székesfehérváron.

Már egész fiatalon felfigyeltek szépen zengő hangjára, az 5–6 éves kisfiúnak rendszerint az első sorban kellett dalolnia az ünnepségeken, és a bokrok alól is előkerítették, ha szavalni kellett egy megemlékezésen.

1918-ban költözött a család a sárpentelei urasági pusztára. A családfő inkább vállalta – dacára annak, hogy legénykorában alapítótagja volt a fehérvári szociáldemokrata pártnak –, hogy felcsap cselédnek a főispán uradalmában, csak mentsék fel a további frontszolgálat alól. Négy esztendő a háború poklában (hadifogsággal tetézve), úgy érezte, elég volt. Édesapja kőműves volt, de Pentelén szobafestői, kályhásmesteri, zsindelyező és vízvezeték-szerelői feladatokat is ellátott. A kis Ferkót is kőművesnek szánta, a vakációk idején látástól vakulásig tartott az ifjonc gyakorlati kiképzése az apja mellett.

Azt, hogy a hatelemis tanintézetet elvégezvén középiskolába (az Ybl Miklós Reáltanodába) íratták 1919 őszén, egy, a húgáról fabrikált gúnyversnek és a tehetségét e kis remekből felismerő tanítójának köszönhette. Annyira szerette ezt az iskolát, hogy mintegy 20 évvel az 1948-as eseményt követően is fájlalta, hogy alma matere nevét – megfejthetetlen okokból – megváltoztatták.

Jankovich legszívesebben franciatanárára, a szintén költő és műfordító György Oszkárra, valamint a szótáríró igazgató úrra, Kelemen Bélára emlékezik vissza a tanári karból. Legközelebb mégis a tinédzser fiú énekhangjára felfigyelő Szilvássy tanár úr állt hozzá, a fizika- és énektudomány mestere, kinek ajánlására később a budapesti Eötvös Kollégiumban mélyíthette el tudását. Ezen intézmény igazgatója, Gombocz Zoltán pedig a pallérozott elméjével, tanulmányi eredményeivel kitűnő Jankovichot egyenesen Párizsig repítette – az École Normale Supérieure-be kapott az ifjú ösztöndíjat a francia államtól. (Széchenyi Viktor főispán korábban már szorgalmazta egy párizsi ösztöndíj odaítélését Jankovichnak, ám a fehérvári klérus annyira ódzkodott az „istentelen Szabó Dezső-fióka” térnyerésétől, hogy kanonokok járták végig a városnak a döntésben érdekelt viriliseit, szavazzanak ellene. El is érték a céljukat, a franciaországi utat ekkor még meghiúsították.) Hamarosan már tanársegédként tanította (franciául) a magyar nyelvet és irodalmat a Keleti Nyelvek párizsi főiskoláján egy rendkívül vegyes összetételű – polgármesterektől tengerészeken át nevelőnőkig terjedő skálán mozgó – társaságnak.

Bár már hetedik–nyolcadikos kora óta verselt: hangulataival három füzetet is megtöltött, első verseskötetére harmincéves koráig kellett várni – Kenyérszegés címmel –1931-ben jött ki egy párizsi nyomdából. És bár székesfehérvári, tágabb értelemben véve dunántúli gyökereit soha el nem feledte, az újabb költeményeit tartalmazó kiadvány borítóján a francia főváros – 1932-ben aktuális tartózkodási helyének– neve díszlik. Korai lírájára jellemző az idilli táj, a természet lefestése, a boldogító, izgalmas szerelem ábrázolása.

Hazatérését követően saját bevallása szerint Gombocz Zoltán unszolta nagy erőkkel, hogy iratkozzon be a Zeneakadémia énektanszakára. A fiatal Jankovichban – ha már a tudós élethez nem fűlött a foga – az Operaház basszistájaként látott az igazgató úr fantáziát. Ám az a zenei ismeretinek elmélyítésével töltött idő is csak rövid kitérőnek bizonyult „hősünk” életében. S ha operaénekessé nem is avanzsált, rendszeresen adott elő zengő hangján magyar vagy francia népdalokat kisebb-nagyobb társaságban – mindig akadt valaki, aki erre ösztönözte. Az 1932-ben létrehozott Vörösmarty Társaság alapítói között is találkozhatunk a nevével, ahogy a társaság 1938-ban elindított periodikáját, a Várat is szerkesztette, mégpedig a zenei rovatot.

A Kenyérszegést Jankovich elküldte Kosztolányi Dezsőnek, aki további publikálásra sarkallta fiatal pályatársát, építő jellegű kritikával megfogalmazott elemzés kíséretében. Újabb költeményeit elküldte hát az iránta jóindulattal viseltető Désirének és a Gyergyai Albert ajánlotta Babitsnak is. A címzettek lelkesedését mi sem bizonyítja fényesebben annál, hogy verseinek az 1937-ben Barangoló cím alatt napvilágot látó gyűjteménye a Nyugat gondozásában formálódott kötetté. Éppúgy ír ekkoriban az európai kultúrát propagáló Nyugatban és a népies hangvételű Válaszban. Ez a kettősség miként életében, úgy művészetében is végig kísérte.

Két ízben (1939, 1943) minősítették tevékenységét a Baumgarten-díjjal. (E pénzjutalommal együtt járó irodalmi elismerést 1929–1941 között minden januárban Basch Lóránt és Babits Mihály ítélte oda az arra érdemesnek tartott literátoroknak. Babits halála után még 1949-ig kerülhetett sor a díj kiosztására.) Később, az ’50-es években is elismerték hivatalosan a munkásságát. A József Attila-díjnak 1955-ben, a Kossuth-díjnak 1956-ban lett boldog tulajdonosa.

Irodalmi működése mellett francia nyelvet oktatott, s kora kultúrpolitikájának sajátos megnyilvánulását látta abban, hogy tanárként (szinte) évről évre másik budapesti középiskolába irányították. Hat éven át szerkesztette a Magyar Dal nevű folyóiratot, melynek hasábjain (Kodály útmutatásai alapján) szembement lényegében a divatos, ám nem túl bonyolult harmóniákat felvonultató Liedertafel-mozgalommal, a népi irányzat népszerűsítéséért küzdött… míg világnézeti különbözőségekre hivatkozva útilaput nem kötöttek a minisztériumi emberek a talpára.

Műfordítóként is ismert már ekkor: Moliére Tartuffe-jét a Nemzeti Színházban Jankovich szavait interpretálták a nagyérdeműnek.

Az érdi népfőiskola tanáraként eltöltött, felüdülést hozó időszakban ráébredt a költő, hogy nincsen irodalomtörténetünk, ami a nép egyszerű nyelvén íródott volna. A hiánypótlónak szánt Iránytű a magyar irodalomban megjelenése előtt nyolc évvel kikerült ugyan a könyvesboltok polcaira Szerb Antal vonatkozó témájú összefoglalója, ám az egyrészt még nem képviseli azt a színvonalat, mint a világirodalom esszenciáját taglaló műve, másrészt sem a terjedelme miatt, sem a nyelvezete okán nem vált „a nép fiainak” kedvelt olvasmányává.

A nemzetközi, baljóslatú előkészületek az elkerülhetetlennek látszóra, majd a ki is robbanó világháború élménye, valamint az ezek hatására megelevenedő, kölyökkori emlékek az első világégésről ihlették az 1939-es A viharhoz című verseskönyve gerincét, és az 1942-re datált, Téli szivárvány című regényét. Ez utóbbi cselekményének színhelyéül a szülői ház közvetlen környezetét, a székesfehérvári Széna teret, a Vízivárost a Felsővárostól elválasztó peremterületet választotta, mely a ’30-as évek második felében jelentős fejlesztéseknek köszönhetően új arculatot nyert ugyan, tükröt mégis szülővárosa szegényebb, gyermekkorából ismert rétegei elé állít a prózájában. Ezt az alkotását Cocteau Vásott kölykökéhez szokták hasonlítani, de óhatatlanul eszünkbe juttatja Balázs Béla, Luis Buñuel, vagy akár a szintén fehérvári Sobor Antal témába vágó (a megnyomorító háborúnak a gyermekekre gyakorolt hatásaival foglalkozó) munkáját.

Közvetlenül a háborút követően ritkábban publikált, inkább kultúrharcosi szerepben láthatjuk e mindenki számára nehéz időszakban: az Élet ÉS Irodalom szerkesztőbizottságában, az Irodalmi Tanács tagjai között, majd az újraalakult Írószövetség elnökségében. Bár kulturális szervezői feladatokat az ’50-es évek derekától már nemigen vállalt magára, 1956-ban és öt évvel később is előadást tartott – a PEN Club felkérésének eleget téve – egy költői biennálén, aminek két belga település (Knokke-Heist és Le Zoute) adott otthont.

Bár ekkor már a fővárosban élt, 1965-ben készült memoárjaiban szeretettel említi szülővárosát, külön kihangsúlyozva a városrészek egyedi arculatát, csokorba font tarkaságát: a többszöri leégése ellenére is nagyrészt nádfödeles „rác várost”, vagy az agglomerátum lelkét: az Öreghegyet. A pentelei pusztán megismert világot, figurákat pedig részletesen lefesti történelmi regényciklusa első két darabjában, a XVI. században játszódó Hulló csillagok (1952) és A tél fiai (1954) című regényeiben.

E tablók papírra vetése közben is ki-kikacsint azonban a kutató munkát végző regényíró árnyékából a lírikus. A mélyebb társadalmi összefüggéseket szemrebbenés nélkül feláldozza az idealizált alakok és a romantikus, költői hangulatú cselekményívek oltárán. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a ’60-as években született Mátyás-trilógiájával érte el legnagyobb irodalmi sikereit.

A termékeny és sokoldalú szerzőt 50 évvel ezelőtt, 1971. III. 9-én, 64. életévében érte utol a halál Budapesten. Hamvait a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Szülővárosában ma egy utca (mely a Palotavárosban az egykori igazgatójáról, Kelemen Béláról elnevezett útba torkollik) és egy emléktábla őrzi az emlékét. A fehér carrarai márvány arckép – Székely János Jenő alkotása – a Széna téri könyvtár falát díszíti. Az emlékművet az író, költő, műfordító születésének 90. évfordulója alkalmából, 1997. XI. 28-án avatta fel Pomogáts Béla irodalomtörténész.

Végh Ákos László