Jankovich Miklós

Jankovich Miklós felmenői a török időkben a mai Horvátország területéről tették át székhelyüket a Felvidékre. A Jeszenicén, egy Trencsén megyei kis faluban megtelepedett család a XVIII. század derekán emelkedett a módos középnemesek soraiba. Armálisukat – címerrel ellátott oklevelüket – I. Lipóttól kapták 1686-ban, jóllehet, az ország területéről a törököket kisöprő hadjáratban tüntette ki magát Jankovich Miklós, az e megemlékezésnek már a címében is megjelenő úriember dédapja.

Az első ismert ős, az 1672 körül elhunyt, a keresztségben szintén a Miklós nevet kapó Jankovich gróf Nádasdy Ferenc országbíró szolgálatában tevékenykedett ügyigazgatóként, azaz ügyészként – annak 1670-ben bekövetkezett letartóztatásáig és kivégzéséig.

A nemesi tekintélyt családja számára kivívó dédapa idősebb fia szintén ügyészi feladatkört látott el – az esztergomi érsekség jogvitáiban lépett fel. Karrierjének köszönhetően beházasodott a kifejezetten vagyonos Szunyogh családba, Krisztina nevű leányuk révén. Részben örök-, részben zálogjogon busásan jövedelmező birtokokhoz, illetve birtokrészekhez jutott – különösen Pest, illetve a tőle közvetlenül északabbra fekvő megyékben. Az ország legfelsőbb bíróságának, a hétszemélyes táblának tagjaként az aranysarkantyús vitézi rangot is kiérdemelte.

Az ő fia (megemlékezésünk origójának édesapja, szintén Miklós) királyi táblai ülnökként és alispánként is működött. Ő terjesztette ki fekvőségeit pörös úton Fejér megyében. A Székesfehérváron vásárolt ház mellett örökjogon Rácalmás, Szentiván és Kulcs került a birtokába, zálogjogon Alapot, Sismándot és Felsőkörtvélyest szerezte meg. Nagy hatást gyakorolt elsőszülöttjére amatőr hobbijával, könyv- és képzőművészeti gyűjteményével. Az egykori ezredtársával, a költő Orczy Lőrinccel barátságot ápoló apa a jezsuita kollégiumok, majd a szerzetesrendek feloszlatásakor gazdátlanná váló könyvritkaságokat, kéziratokat és egyéb értékeket vásárolt fel, gyűjtötte otthonában.

Fia, az általunk tárgyalt életmű létrehozója 1772. I. 2-án született Pesten. Az ifjú Miklós a teleket az egykori koronázóvárosban, illetve pesti otthonában töltötte, nyaranta viszont általában leutazott a Duna-parti Rácalmásra, az idilli környezetben álló árkádos kúriát nem pusztították el az évszázadok viszontagságai (ma wellness hotel működik a felújított épületben). Tanulmányait a fiú a váci Teréziánumban, majd a pesti piarista gimnáziumban végezte el.

Jankovich iperedő szellemére Toldy Ferenc szerint Cornides Dániel gyakorolhatott rendkívül nagy hatást, a pesti egyetem professzora és az Egyetemi Könyvtár őre, ám erre konkrétan nincs semmi bizonyíték, ráadásul Cornides fiatalon meghalt 1787. október elején, amikor Jankovich még a 16-ot sem töltötte be. További – megint inkább feltételezésekre hagyatkozó – elképzelések szerint az Egyetemi Könyvtár falai között gyakorta találkozhatott a diák Jankovich a ’80-as években Pray Györggyel, aki forráskritikai módszereivel megújította a pusztán adatgyűjtésként értelmezett történettudományt; a ’90-es években pedig Schönvisner Istvánnal, a magyar régészet úttörőjével.

Annál könnyebben kimutatható, hogy a későbbi könyvtárőr Kovachich Márton Györggyel szoros kapcsolatban állt Miklós az 1790-es években. E tudósra tekintünk a nyilvános nemzeti könyvtárunk szükségességét első hirdetőjeként. Közös projektként tervezték el a Bibliotheca Hungarica Universalis, vagyis egy teljességre törekvő nemzeti bibliográfia összeállítását – azaz annak a demonstrálását, hogy a török vész és a jozefinizmus célzatos pusztításai ellenére a nemes magyar szellem mindig is a műveltnek mondott európai része volt. Ahogy az is bizonyos, hogy a nyelvtörténet lelkes kutatója, Révai Miklós és Jankovich Miklós között barátság szövődött.

Miután történelmi és jogi stúdiumokat hallgatott a pozsonyi királyi akadémián, és utolsó vizsgáit is letette 1791-ben, egy kétéves intermezzót követően tiszteletbeli jegyzői hivatalt vállalt, Fejér megyét szolgálva ezzel. Értelemszerűen többnyire Székesfehérváron élt ez idő alatt. Édesapja 1797-ben bekövetkezett halála, tehát négyévi gyakornokoskodás után azonban hátat fordított a hivatali munkának. (Majd csak több mint egy évtizeddel később, 1808-ban tér vissza két év erejéig az adminisztratív munkához, akkor a budai királyi kamarában lát el átmenetileg titkári teendőket.) 1797-ben tehát visszavonult hőn szeretett Rácalmására, ahol József nevű öccsével vállt vállnak vetve a birtok igazgatására koncentrált.

Rudnyánszky Antóniával 1798-ban kötötte össze hivatalosan életét, 1801-ben pedig áttelepültek a ma Szalkszentmárton külterületéhez tartozó Vadaspusztára. A korábban már elhagyott jeszenicei előnév helyett ekkoriban biggyesztette szignói elé azt, hogy: vadasi. A XIX. század első évtizedében lényegében a gazdálkodás volt a meghatározó Jankovich életében. Meglévő földterületei igazgatása mellett sok energiát fordított pereskedésekre, az előállított terményeivel nagyban történő kereskedésre, valamint arra, hogy újabb birtoktestek megvételével gyarapítsa a vagyonát.

Ezzel párhuzamosan, miután egy 103 kötetes könyvtár létrehozásáig jutó apja a gyűjtőszenvedélyét átörökítette, s a Kovachichcsal megálmodott Bibliotheca Hungarica megvalósítására törekedve az ifjú Jankovich huszonegynéhány évesen párját ritkító kollekció összegereblyézésébe kezdett.

Az első számottevő beszerzésre a néhai diplomatika professzor és könyvtárőr Wagner Károly hagyatékának felvásárlásával 1793-ban került sor. A mintegy 800 kötet zömmel történelmi témájú és többnyire XVIII. századi kiadású munkákat tartalmazott. Az örökösök és a vásárlási szándékkal megáldott Jankovich között Kovachich közvetített.

1795 őszén aztán minden addiginál értékesebb kollekció megszerzésére nyílt kilátás, midőn Debrecen város gyógyszertárának provizora, Kazay Sámuel kínálta megvételre bibliotékáját, valamint érem- és műtárgygyűjteményét. Az említett értékét nem csupán az emelte, hogy ez a könyvtár több mint 1800 művet foglalt magába, hanem az is, hogy 30 XV. századi vagy régebbi kódexet is a soraiban tudhatott. (Négy kiadvány ráadásul a XIII. században íródott ezek közül.) A műgyűjteményhez Jankovich is töredékáron igyekezett hozzájutni (a tárgyak becsült összértéke 12 500 ezüstforint magasságában mocorgott; ezzel szemben Miklós 2500 ezüstforintot kínált értük), ám Kazaynak egy ki nem fizetett, 1015 forintos adóssága a debreceni református kollégium tulajdonába sodorta a kincseket. Csak később sikerült Jankovichnak darabokat megszereznie a gyűjteményből, hosszas alkudozást, egyezkedést követően a kollégiumtól.

Apja halálával Jankovich nem csupán a hivatalt hagyta ott, Székesfehérvárról felköltözött Pestre, a Hatvani utcai, impozáns házba. Innen indult újabb s újabb terepszemlére. Ahogy eddig is láttuk, s még látni fogjuk, jórészt az őt megelőző, de szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró gyűjtők (tudósok, lelkészek, tanárok stb.) tékáit térképezte fel. Kedvelt „vadászterülete” a Felvidék volt. (Elég megemlíteni ezzel kapcsolatosan Fejérváry Károly hagyatékát – 1070 nyomtatott kiadvány mellett 126 köteg oklevelet, levelet és egyéb iratanyagot – Komlóskeresztesen, valamint Dobay Székely Sámuelnek a hagyatékából megmaradt kincseket Eperjesen, aki már maga is korábbi gyűjtők kollekciójából építette fel a sajátját.) Jankovich figyelme azonban nem korlátozódott csupán e tájegységre, olyannyira nem, hogy Németországba, Itáliába is rendre el-ellátogatott azzal a céllal, hogy a különböző kulturális intézmények szervezeti felépítését, s katalogizáló rendszerét tanulmányozza, és – lehetőség szerint – a gyűjteményét is gyarapítsa. A könyvkereskedés terén ugyanis a hazai viszonyok meglehetősen kezdetlegesek voltak. Akikre lehetett egyáltalán számítani, Pest-Budán tömörültek: Eggenberger Józseftől a Kilián testvéreken és Weigand Mihályon át Leyrer Józsefig. Ezzel szemben a Wiener Zeitung vagy a jénai Allgemeine Litteratur-Zeitung könyvjegyzékéből, a Vanzetti & Bernardini cégtől rendszeresen rendelt meg egyedülálló tételeket, és megkülönböztetett figyelemmel fókuszált az olasz, német területeken meghirdetett aukciókra.

Egyedi eset volt azonban, amikor 1799–1800-ban megselejtezték a budai királyi kamara levéltárának iratanyagát, s a perifériára került elemeket magánkönyvtárak tulajdonosainak kínáltak fel megvásárlásra. Jankovich több ízben is vásárolt az állományból.

Az ekképp – 1793 és 1817 között – felhalmozott, felmérhetetlen értékű anyag az idő folyásával mind inkább rendszerezésért, katalogizálásért kiáltott. Már valamikor 1810 után elkezdődött és évekig tartott az ilyen irányú munka. 1817 azért tekintendő mérföldkőnek a gyűjtemény sorsát szemrevételezve, mert az első részletes ismertetés közzététele ebben az évben történt meg a Fejér György szerkesztésében frissen induló Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Az itt – tételesen, bár nem hiánytalanul – felsorolt műkincsgyűjtemény világossá tette minden szakértő számára, hogy az ekkor már kereken másfél évtizede fennálló Országos Könyvtár, valamint az abból kiterebélyesedő Nemzeti Múzeum állományát felülmúlja a Jankovich Miklós őrizte kuriózumok portfóliója. A nyolc csoportba osztott kollekcióról első ránézésre kiderül, hogy nem az ismert tudományterületek teljességre törekvő kivesézését tartotta szem előtt Jankovich, a reáliákat elhanyagolva humán érdeklődését reprezentálja a katalógus. A katalógus, mely sajnálatos módon több szempontrendszer szerint épül fel, így a csúsztatásoknak, anomáliáknak is tágabb teret biztosít. Míg az első öt osztály élesen elválasztható egymástól (ókori [görög–latin] szerzők; régészet és muzeológia; irodalomtörténet és bibliográfia; egyháztörténelem; egyetemes történelem és földrajz – megjegyzem a gyűjteménynek több mint a felét ez utóbbi szakcsoport sorolták a szakértők), a VI. csoport, az ősnyomtatványoké és könyvészeti raritásoké némi átfedésbe kerül a korábbiakkal, nem beszélve a VII. és VIII. csoportról, melyek elsődleges védjegye, hogy az előbbi szláv (főként cseh és lengyel), utóbbi pedig német nyelven írt műveket tartalmaz. (Melyek egy része lehet kora szerint ősnyomtatvány, témája alapján pedig – teszem azt – egyháztörténeti munka is.) Ráadásul a nyomtatott könyvek összmennyiségét a katalógusból nem lehet kihámozni. A ritkaságokról azonban tudható, hogy 300 kötetet tettek ki, míg a szláv és a német garnitúra 800–800 példánnyal büszkélkedhetett. Berlász Jenő a fentiek alapján és az arisztotelészi óvatos becslés módszerével 8–10 000 kötetesnek gondolta 1972-ben a teljes Jankovich-kollekciót.

Annak a hangsúlyozása mellett, hogy az idő előrehaladtával Jankovich mind nagyobb figyelmet szentelt az egyetemes európai kultúrát témájukul választó szerzők alkotásainak, alapvetően a Bibliotheca Hungarica Universalis eszménye lebegett a szeme előtt, melynek létrehozásához igyekezett egybegyűjteni minden magyar nyelven nyomtatott kiadványt; minden magyarországi nyomdában napvilágot látott művet; minden, külföldön és idegen nyelven, de magyar szerző tollából származó alkotást; valamint minden olyan kiadványt, ami Magyarországról számol be, akárcsak érintőlegesen is.

A Tudományos Gyűjtemény más szempontból is nagy hatást gyakorolt Jankovich működésére. Míg korábban mindössze két ízben publikált (mindkét mű még 1812-ben látott napvilágot): egy bibliográfiát állított össze ókori görög és római művek magyar fordításaiból; valamint egy etimológiai fejtegetése került ki a nyomdából; addig 1817-től irodalmi tevékenysége összehasonlíthatatlanul élénkebb lett. Több mint negyven tanulmány, recenzió, vitacikk jelent meg a nevével, leginkább említésre méltó ezek közül az 1533 és 1830 között nyomdafestéket látott, magyar nyelvű kiadványok katalógusa. A mintegy 30 000 könyvészeti tételt tartalmazó regiszter összeállításával 1832-re készült el Jankovich. Még a bécsi illetőségű Magyar Kurír is foglalkozott a munkával, előfizetésre ösztökélve minden reménybeli érdeklődőt.

A középkorú műgyűjtő 1817 után mind szélesebb körben levelezett ügynökökkel, gyűjtőkkel, kereskedőkkel, nyomozva olyan nyomdatermékek, kéziratok és műtárgyak után, melyek még nem voltak a birtokában. Ezen időszakra már nem jellemző, hogy egész hagyatékokat vásárolt volna meg, igyekezett mindössze a terjedelmes kollekciójából hiányzó darabokat összevadászni. Persze, eme állításra ellenpéldával is tudunk azért szolgálni – a Stipsits Ferdinánd Károlyról írt cikkünkben is említettük mostani évfordulósunkat, aki az 1820-ban elhunyt orvosprofesszor hagyatékát felvásárolta.

Jankovich nevét a ’10-es évek végére már nem csak a Magyar Királyságban, a szomszédos országokban is elismeréssel emlegették – főleg német nyelvterületen: Klagenfurttól Regensburgon át Lipcséig. A műgyűjtők körében szaktekintélynek számító férfiú csak Bécsben minimum 30 cégnek volt állandó ügyfele.

A neves kollektor magánélete az 1810-es években meredek zuhanásba kezdett. Felesége 1814-ben elhunyt, s két fia, az ekkor 13 éves Miklós és a 6 esztendős Lőrinc nem igazán jött ki az új asszonnyal a háznál. Ráadásul az idősebb fivér a későbbiekben csapodár, züllött életet élt, mindent elkövetett, hogy apját ne csak szégyenbe, de megrendítő adósságba is taszítsa, akit 1830-ban a fiú kitagadásának gondolata már komolyan foglalkoztatott. Az ifjú Miklós azonban azzal tette lényegtelenné apja döntését, hogy 30 éves korában tragikus hirtelenséggel hunyt.

A fennmaradt családi levelek tanúsága szerint a műgyűjtő öccsében, Józsefben merült fel először a gondolat, hogy a gyűjteményt el kellene adni. Miklós ekkor még hallani sem akart a dologról, ám két évvel később már maga is belátta az adásvétel szükségességét. József nádor, a Nemzeti Múzeum patrónusa ez évben tett látogatást Jankovich Hatvani utcai lakóházában, és órákat töltött a kollekció megszemlélésével. A látogatás egyenes következménye volt az az 1825. I. 7-én kelt beadvány, melyben Jankovich arra buzdítja a nádort, terjessze kérelmét, eladási szándékát (ti. a gyűjteménye ár alatti felajánlását a Nemzeti Múzeumnak) az országgyűlés elé, támogatásukat kérvén a tranzakcióhoz szükséges összeg előteremtésében.

Ekkor a tranzakció úgy nézett volna ki, hogy a 120 000 ezüstforint értékűre becsült régiség-, kézirat-, kép- és könyvtár után járó összeg egyharmadát vette volna csak fel Jankovich, egyharmadát elengedte volna, a harmadik harmad után pedig csak a kamatokra tartott volna igényt évjáradék formájában. A palatinus IX. 15-én előterjesztette ugyan az ajánlatot, ám az országgyűlés nem foglalkozott érdemben vele.

1830-ban Jankovich elérkezettnek látta az időt arra, hogy hungarika-állományának katalógusát publikálja. Ekkor az egyszerűségre törekedve mindössze két nagy csoportot különített el egymástól a Magyar hajdankor emlékei című ismertetőjében. A magyar nyelvű nyomtatványaiét (usque 12 000 tételszámmal), illetve az idegen nyelven írt hungarikumaiét (mintegy 50 000-es nagyságrendű darabot sorolva fel). Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a felsoroltak közt megtalálhatóak voltak aprónyomtatványok is hozzávetőleg 20 000-es darabszámmal, de még így is tetemes mennyiségű kiadvány pihent a Hatvani és a Kerepesi úti lakóházak polcain, ládáiban, vitrinjei mögött. Fa- és rézmetszeteinek számát nem határozta meg pontosan eme összeírásban a tulajdonosuk, csak utal rájuk, mely adatból Berlász Jenő arra következtetett, 2400–3000 metszet lehetett ekkor Jankovich birtokában.

Eme röplapként terjesztett ismertetőnek is köszönhetően Pest megye vezetői elhatározták, támogatják a Nemzeti Múzeumot abbéli törekvéseiben, hogy beépítse a Jankovich-kincseket a meglévő műtárgyak közé. Az országgyűlés is az adásvétel mellett döntött szeptemberben. Az ezt követő huzavona, hallgatásba burkolózás azonban olyan kétségbeesésbe kergette Jankovichot, hogy az 1831. IX. 10-ei keltezésű, Kecskeméten megírt végrendeletében arra kéri örököseit, miután a kollekciót szemmel láthatóan nem lehetséges egyben tartani, kínálják fel a portékákat külön-külön is intézményeknek, műgyűjtőknek, hogy rendezzék a család zavarossá vált anyagi helyzetét.

Végül mégis sikerült megállapodni a múzeummal, melyet ekkor a szintén székesfehérvári származású Horvát István képviselt. Az adásvételről szóló dokumentumot, a tranzakció feltételeivel együtt a felek 1832. XI. 10-én írták alá. Az ekkorra 150 000 ezüstforint összértékű tárgyakért Jankovich csak az összeg kétharmadát kérte. Néhány raritás, mint pl. Luther Márton eredeti végrendelete nem a múzeum gyűjteményét gazdagította. A másod-, illetve harmadpéldányokra Jankovich igényt tartott, azok sem képezték tehát a tranzakció tárgyát. Jövőbeli vásárlásaira vonatkozóan is írásban tett ígéretet az eladó, amennyiben újabb gyűjteményt állít össze, annak eladásakor mind ő, mind az örökösei elsősorban a Nemzeti Múzeummal veszik fel a kapcsolatot, elővásárlási jogot biztosít úgymond az Országos Széchényi Könyvtár intézményének. További kikötése volt még Jankovichnak, hogy névbélyegzővel lássák el szerzeményei minden egyes darabját, valamint esetleges publikációihoz a palatinus engedélyével bármikor felhasználhassa a kollekció egyes elemeit. Azt is szerette volna nagyon elérni – a névbélyegzős kitétel is ezt a célt szolgálta –, hogy a műkincsek darabszintű leltárral kerüljenek át otthonából, otthonaiból a múzeumba.

Ez a törekvése azonban meghiúsult. Miután 1833 nyaráig mindössze az aktagyűjteményének töredékét, 13 000 darabját sikerült archiválni azon hozzáértőknek (a már említett Horvát Istvánnak, a szintén múzeumi szakember Nagy Istvánnak, Fáy Andrásnak), akiket beengedett a házába. Horvát Istvánnak időszaki jelentéseiben (1834 februárjában, 1835 júniusában) rendre azt kellett megfogalmaznia, hogy a kívánt darabszintű jegyzékelés teljességgel reménytelen vállalkozás az adott körülmények között. Miután az országgyűlés ratifikálta a szerződést 1836 márciusában, Jankovichnak is engednie kellett elképzeléseiből. A külföldi könyvtárát ládákban szállították át a múzeumba, az archiválást egy későbbi időpontra halasztva.

S bár még ez év VI. 17-én Jankovich kiállíttatta az átruházási okmányt, melynek megvalósulásáról, a tulajdonosváltásról a Nemzeti Múzeum VI. 23-án jegyzőkönyvet állított ki, a kollekció egy része még 1838-ban is Jankovich pecséttel lezárt szobáiban várt sorsára. A múzeumban ugyanis nemes egyszerűséggel nem volt hova kitenni ekkora mennyiségű értéket. Pedig addigra már a múzeum egy tisztviselői lakását is kiürítették, ahova 165 ládányi írásbeli emléket és könyvszekrényeket szállítottak át.

Végül a gáttépő, a medréből a felhalmozódott jégtorlaszok miatt 1838. III. 14-én kilépő Duna oldotta meg a gordiuszi csomót. Az árvíz veszélyeztette a Hatvani utcai lakot is, így nem volt mese, a következő hetekben, IV. 2-ig bezárólag el kellett szállítani a különleges értékkel bíró anyagot. Különböző közintézményekben szállásolták el a ládákba zárt köteteket, a vármegyeháza fegyvertárába, az Országos Levéltár és az Országos Pénztár épületébe.

Az árvíz ráadásul utolsó csepp volt a pohárban, az amúgy is szűkös és rossz állapotban lévő múzeumépületet úgy megrongálta, hogy nem lehetett tovább odázni egy új Nemzeti Múzeum felépítését. S míg az el nem készül, teljes kollekcióját át kellett szállítani az Üllői úton lévő Ludoviceum raktáraiba. Ekképp nem valósulhatott meg a következő évtizedben Jankovich Miklós álma, amiért a múzeumnak adta el egyben a gyűjteményét, nevezetesen, hogy bárki odalátogató megcsodálhassa.

(Sajnos, ez a nap sohasem következett be. A névbélyegzővel sosem látták el a kollekciót, hosszas hányódás után, mire kikerültek a ládákból, a műtárgyak összekeveredtek más, addig elszeparáltan tartott gyűjteményekkel, így nincsenek pontos adataink arról, konkrétan mely emlékek képezték Jankovich Miklós elképesztő jelentőségű gyűjteményét.)

Miközben a tudós táblabíró azon aggódott, mikor érkezik el a kincsei közszemlére tételének a napja, az azokért kapott pénzből rögtön újabb gyűjteményt kezdett el összeverbuválni. Már 1835-ben tett egy körutat Melktől Salzburgon és Münchenen át Triesztig, melynek során elsősorban a helyi könyvtárakat és egyéb műgyűjteményeket szemrevételezte. S már innen számos kiadvánnyal felpakoltan érkezett haza. Literáti Nemes Sámuel nevét emeli ki a családtörténet, aki az egész királyságot újra és újra beutazta, hogy Jankovich számára ritkaságokat szerezzen be. Még úgy is, hogy sokszor hiteleznie kellett a nemesnek. A gyűjtés valódi, részletes menetét azonban ezen időszakra vonatkozóan nem igazán tudjuk nyomon követni.

Annyi bizonyos, hogy az anyagi válság újfent átcsapott az 1844-ben immár 72 esztendős aggastyán feje felett, aki ez év január végén újabb kimutatást készített József nádornak címezve, hogy az elmúlt tizennégy évben gyűjteménnyé alakított műkincseit eladásra kínálja a Nemzeti Múzeumnak. Annak az intézménynek, melynek igazgatói posztjára maga is pályázatot nyújtott be 1841-ben, legnagyobb csalódására azonban a nálánál lényegesen kevésbé kvalifikált Kubinyi Ágoston vehette át az intézmény irányítását.

Visszatérve az 1844-es ajánlathoz: az túl későn született ahhoz, hogy az éppen ülésező országgyűlés elé terjeszthette volna egyáltalán a palatinus. Hitelezői pedig olyan határozottan léptek fel az idős Jankovich ellen, hogy gondnokság alá kellett helyezni, IX. 30-án összes vagyoni ügyének kezelését a Pest megyei főjegyzőre kellett bíznia. Ő osztotta be a kosztpénzt is. A műkincsek eladása tehát előbb került le a napirendről, minthogy felkerült volna oda.

A megalázó helyzetre az öregúr gyengülő szervezete – érthetően – rosszul reagált. 1845–46 telén súlyos betegséggel dőlt ágynak, amiből már nem épült fel, s 175 évvel ezelőtt, 1846. IV. 18-án elhalálozott. Hamvait a rácalmási családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Elhunytával azonban a történet még nem ért véget. Még épp csak hazaért pesti otthonába a temetésről a gyászoló család IV. 21-én, amikor két hivatalos személy zaklatását is el kellett viselniük. Ők ugyanis azzal álltak elő, hogy az 1832-es szerződés szerint minden muzeális érték, amit azóta gyűjtött a néhai, alanyi jogon a Nemzeti Múzeumé, fehéren feketén le van írva, hogy ajándékként, örökségként ruház az intézményre minden újabb szerzeményt. A szóban forgó szerződési pontot csak elég nyakatekert módon olvasva lehetett azonban csak ekképp értelmezni. És József nádor jóhiszeműségét is kizárhatjuk ebben az ügyben, hiszen az 1844. I. 24-ére datált, fent említett levélből egyértelműen kitűnik, Jankovich megvételre kínálja a második kollekcióját. A költségtérítés ellen ekkor sem Horvát István, sem József nádor nem nyitotta panaszra a száját, nem mártotta miatta tintába a tollát. Ahogy akkor sem tettek így, amikor még a ’30-as években utólag igényt tartottak a ’32-es szerződés szerint visszatartandó másod- és harmadpéldányokra is, amikért külön 25 000 ezüstforinttal honorálták Jankovich szolgálatkészségét. További érdekes adattal szolgál az ügyben egy 1841. évi vásárlás. Ekkor 300 forint értékben vásárolt a Nemzeti Múzeum vezetősége néhány műtárgyat Jankovichtól, amit nyilván nem tett volna meg, amennyiben ajándékként is számíthatott volna rájuk rövid időn belül.

Az álláspontokat azonban nem sikerült közelíteni egymáshoz, elkerülhetetlenné vált a hagyatéki per, amit az időközben kirobbant a szabadságharc jó messzire kitolt az időben. Az adósságokból ki sem látszó család pedig nem tehette pénzzé a tulajdonosi vita tárgyát képező értékeit. A Pest megyei császári törvényszék végül 1851. I. 30-i ítélete a családnak kedvezett, szabad rendelkezési jogot biztosított számukra a teljes vagyon felett.

A Nemzeti Múzeumnak – bár élhettek volna elővásárlási jogukkal – ekkor sem voltak olyan tartalékai, hogy megvásárolhassa a teljes gyűjteményt. 1448 oklevéllel, 12 középkori kódexszel, 9 ősnyomtatvánnyal és 90 újkori kötettel tudták csak pénzforrásaikból gyarapítani állományukat. Az 1852. I. 22-re és 23-ra meghirdetett árverésen a többi kincset széthordták a résztvevők. Számos műtárgy az országból is kikerült.

Végh Ákos László