2021. április 18.

Jankovich Miklós

(1772–1846)

Jankovich Miklós bronz domborműve Rácalmáson
 (Forrás: Köztérkép)

Jankovich Miklós felmenői a török időkben a mai Horvátország területéről tették át székhelyüket a Felvidékre. A Jeszenicén, egy Trencsén megyei kis faluban megtelepedett család a XVIII. század derekán emelkedett a módos középnemesek soraiba. Armálisukat – címerrel ellátott oklevelüket – I. Lipóttól kapták 1686-ban, jóllehet, az ország területéről a törököket kisöprő hadjáratban tüntette ki magát Jankovich Miklós, az e megemlékezésnek már a címében is megjelenő úriember dédapja.

Az első ismert ős, az 1672 körül elhunyt, a keresztségben szintén a Miklós nevet kapó Jankovich gróf Nádasdy Ferenc országbíró szolgálatában tevékenykedett ügyigazgatóként, azaz ügyészként – annak 1670-ben bekövetkezett letartóztatásáig és kivégzéséig.

A nemesi tekintélyt családja számára kivívó dédapa idősebb fia szintén ügyészi feladatkört látott el – az esztergomi érsekség jogvitáiban lépett fel. Karrierjének köszönhetően beházasodott a kifejezetten vagyonos Szunyogh családba, Krisztina nevű leányuk révén. Részben örök-, részben zálogjogon busásan jövedelmező birtokokhoz, illetve birtokrészekhez jutott – különösen Pest, illetve a tőle közvetlenül északabbra fekvő megyékben. Az ország legfelsőbb bíróságának, a hétszemélyes táblának tagjaként az aranysarkantyús vitézi rangot is kiérdemelte.

Az ő fia (megemlékezésünk origójának édesapja, szintén Miklós) királyi táblai ülnökként és alispánként is működött. Ő terjesztette ki fekvőségeit pörös úton Fejér megyében. A Székesfehérváron vásárolt ház mellett örökjogon Rácalmás, Szentiván és Kulcs került a birtokába, zálogjogon Alapot, Sismándot és Felsőkörtvélyest szerezte meg. Nagy hatást gyakorolt elsőszülöttjére amatőr hobbijával, könyv- és képzőművészeti gyűjteményével. Az egykori ezredtársával, a költő Orczy Lőrinccel barátságot ápoló apa a jezsuita kollégiumok, majd a szerzetesrendek feloszlatásakor gazdátlanná váló könyvritkaságokat, kéziratokat és egyéb értékeket vásárolt fel, gyűjtötte otthonában.

Fia, az általunk tárgyalt életmű létrehozója 1772. I. 2-án született Pesten. Az ifjú Miklós a teleket az egykori koronázóvárosban, illetve pesti otthonában töltötte, nyaranta viszont általában leutazott a Duna-parti Rácalmásra, az idilli környezetben álló árkádos kúriát nem pusztították el az évszázadok viszontagságai (ma wellness hotel működik a felújított épületben). Tanulmányait a fiú a váci Teréziánumban, majd a pesti piarista gimnáziumban végezte el.

Jankovich iperedő szellemére Toldy Ferenc szerint Cornides Dániel gyakorolhatott rendkívül nagy hatást, a pesti egyetem professzora és az Egyetemi Könyvtár őre, ám erre konkrétan nincs semmi bizonyíték, ráadásul Cornides fiatalon meghalt 1787. október elején, amikor Jankovich még a 16-ot sem töltötte be. További – megint inkább feltételezésekre hagyatkozó – elképzelések szerint az Egyetemi Könyvtár falai között gyakorta találkozhatott a diák Jankovich a ’80-as években Pray Györggyel, aki forráskritikai módszereivel megújította a pusztán adatgyűjtésként értelmezett történettudományt; a ’90-es években pedig Schönvisner Istvánnal, a magyar régészet úttörőjével.

Annál könnyebben kimutatható, hogy a későbbi könyvtárőr Kovachich Márton Györggyel szoros kapcsolatban állt Miklós az 1790-es években. E tudósra tekintünk a nyilvános nemzeti könyvtárunk szükségességét első hirdetőjeként. Közös projektként tervezték el a Bibliotheca Hungarica Universalis, vagyis egy teljességre törekvő nemzeti bibliográfia összeállítását – azaz annak a demonstrálását, hogy a török vész és a jozefinizmus célzatos pusztításai ellenére a nemes magyar szellem mindig is a műveltnek mondott európai része volt. Ahogy az is bizonyos, hogy a nyelvtörténet lelkes kutatója, Révai Miklós és Jankovich Miklós között barátság szövődött.

Miután történelmi és jogi stúdiumokat hallgatott a pozsonyi királyi akadémián, és utolsó vizsgáit is letette 1791-ben, egy kétéves intermezzót követően tiszteletbeli jegyzői hivatalt vállalt, Fejér megyét szolgálva ezzel. Értelemszerűen többnyire Székesfehérváron élt ez idő alatt. Édesapja 1797-ben bekövetkezett halála, tehát négyévi gyakornokoskodás után azonban hátat fordított a hivatali munkának. (Majd csak több mint egy évtizeddel később, 1808-ban tér vissza két év erejéig az adminisztratív munkához, akkor a budai királyi kamarában lát el átmenetileg titkári teendőket.) 1797-ben tehát visszavonult hőn szeretett Rácalmására, ahol József nevű öccsével vállt vállnak vetve a birtok igazgatására koncentrált.

Rudnyánszky Antóniával 1798-ban kötötte össze hivatalosan életét, 1801-ben pedig áttelepültek a ma Szalkszentmárton külterületéhez tartozó Vadaspusztára. A korábban már elhagyott jeszenicei előnév helyett ekkoriban biggyesztette szignói elé azt, hogy: vadasi. A XIX. század első évtizedében lényegében a gazdálkodás volt a meghatározó Jankovich életében. Meglévő földterületei igazgatása mellett sok energiát fordított pereskedésekre, az előállított terményeivel nagyban történő kereskedésre, valamint arra, hogy újabb birtoktestek megvételével gyarapítsa a vagyonát.

Ezzel párhuzamosan, miután egy 103 kötetes könyvtár létrehozásáig jutó apja a gyűjtőszenvedélyét átörökítette, s a Kovachichcsal megálmodott Bibliotheca Hungarica megvalósítására törekedve az ifjú Jankovich huszonegynéhány évesen párját ritkító kollekció összegereblyézésébe kezdett.

Az első számottevő beszerzésre a néhai diplomatika professzor és könyvtárőr Wagner Károly hagyatékának felvásárlásával 1793-ban került sor. A mintegy 800 kötet zömmel történelmi témájú és többnyire XVIII. századi kiadású munkákat tartalmazott. Az örökösök és a vásárlási szándékkal megáldott Jankovich között Kovachich közvetített.

1795 őszén aztán minden addiginál értékesebb kollekció megszerzésére nyílt kilátás, midőn Debrecen város gyógyszertárának provizora, Kazay Sámuel kínálta megvételre bibliotékáját, valamint érem- és műtárgygyűjteményét. Az említett értékét nem csupán az emelte, hogy ez a könyvtár több mint 1800 művet foglalt magába, hanem az is, hogy 30 XV. századi vagy régebbi kódexet is a soraiban tudhatott. (Négy kiadvány ráadásul a XIII. században íródott ezek közül.) A műgyűjteményhez Jankovich is töredékáron igyekezett hozzájutni (a tárgyak becsült összértéke 12 500 ezüstforint magasságában mocorgott; ezzel szemben Miklós 2500 ezüstforintot kínált értük), ám Kazaynak egy ki nem fizetett, 1015 forintos adóssága a debreceni református kollégium tulajdonába sodorta a kincseket. Csak később sikerült Jankovichnak darabokat megszereznie a gyűjteményből, hosszas alkudozást, egyezkedést követően a kollégiumtól.

Apja halálával Jankovich nem csupán a hivatalt hagyta ott, Székesfehérvárról felköltözött Pestre, a Hatvani utcai, impozáns házba. Innen indult újabb s újabb terepszemlére. Ahogy eddig is láttuk, s még látni fogjuk, jórészt az őt megelőző, de szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró gyűjtők (tudósok, lelkészek, tanárok stb.) tékáit térképezte fel. Kedvelt „vadászterülete” a Felvidék volt. (Elég megemlíteni ezzel kapcsolatosan Fejérváry Károly hagyatékát – 1070 nyomtatott kiadvány mellett 126 köteg oklevelet, levelet és egyéb iratanyagot – Komlóskeresztesen, valamint Dobay Székely Sámuelnek a hagyatékából megmaradt kincseket Eperjesen, aki már maga is korábbi gyűjtők kollekciójából építette fel a sajátját.) Jankovich figyelme azonban nem korlátozódott csupán e tájegységre, olyannyira nem, hogy Németországba, Itáliába is rendre el-ellátogatott azzal a céllal, hogy a különböző kulturális intézmények szervezeti felépítését, s katalogizáló rendszerét tanulmányozza, és – lehetőség szerint – a gyűjteményét is gyarapítsa. A könyvkereskedés terén ugyanis a hazai viszonyok meglehetősen kezdetlegesek voltak. Akikre lehetett egyáltalán számítani, Pest-Budán tömörültek: Eggenberger Józseftől a Kilián testvéreken és Weigand Mihályon át Leyrer Józsefig. Ezzel szemben a Wiener Zeitung vagy a jénai Allgemeine Litteratur-Zeitung könyvjegyzékéből, a Vanzetti & Bernardini cégtől rendszeresen rendelt meg egyedülálló tételeket, és megkülönböztetett figyelemmel fókuszált az olasz, német területeken meghirdetett aukciókra.

Egyedi eset volt azonban, amikor 1799–1800-ban megselejtezték a budai királyi kamara levéltárának iratanyagát, s a perifériára került elemeket magánkönyvtárak tulajdonosainak kínáltak fel megvásárlásra. Jankovich több ízben is vásárolt az állományból.

Az ekképp – 1793 és 1817 között – felhalmozott, felmérhetetlen értékű anyag az idő folyásával mind inkább rendszerezésért, katalogizálásért kiáltott. Már valamikor 1810 után elkezdődött és évekig tartott az ilyen irányú munka. 1817 azért tekintendő mérföldkőnek a gyűjtemény sorsát szemrevételezve, mert az első részletes ismertetés közzététele ebben az évben történt meg a Fejér György szerkesztésében frissen induló Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Az itt – tételesen, bár nem hiánytalanul – felsorolt műkincsgyűjtemény világossá tette minden szakértő számára, hogy az ekkor már kereken másfél évtizede fennálló Országos Könyvtár, valamint az abból kiterebélyesedő Nemzeti Múzeum állományát felülmúlja a Jankovich Miklós őrizte kuriózumok portfóliója. A nyolc csoportba osztott kollekcióról első ránézésre kiderül, hogy nem az ismert tudományterületek teljességre törekvő kivesézését tartotta szem előtt Jankovich, a reáliákat elhanyagolva humán érdeklődését reprezentálja a katalógus. A katalógus, mely sajnálatos módon több szempontrendszer szerint épül fel, így a csúsztatásoknak, anomáliáknak is tágabb teret biztosít. Míg az első öt osztály élesen elválasztható egymástól (ókori [görög–latin] szerzők; régészet és muzeológia; irodalomtörténet és bibliográfia; egyháztörténelem; egyetemes történelem és földrajz – megjegyzem a gyűjteménynek több mint a felét ez utóbbi szakcsoport sorolták a szakértők), a VI. csoport, az ősnyomtatványoké és könyvészeti raritásoké némi átfedésbe kerül a korábbiakkal, nem beszélve a VII. és VIII. csoportról, melyek elsődleges védjegye, hogy az előbbi szláv (főként cseh és lengyel), utóbbi pedig német nyelven írt műveket tartalmaz. (Melyek egy része lehet kora szerint ősnyomtatvány, témája alapján pedig – teszem azt – egyháztörténeti munka is.) Ráadásul a nyomtatott könyvek összmennyiségét a katalógusból nem lehet kihámozni. A ritkaságokról azonban tudható, hogy 300 kötetet tettek ki, míg a szláv és a német garnitúra 800–800 példánnyal büszkélkedhetett. Berlász Jenő a fentiek alapján és az arisztotelészi óvatos becslés módszerével 8–10 000 kötetesnek gondolta 1972-ben a teljes Jankovich-kollekciót.

Annak a hangsúlyozása mellett, hogy az idő előrehaladtával Jankovich mind nagyobb figyelmet szentelt az egyetemes európai kultúrát témájukul választó szerzők alkotásainak, alapvetően a Bibliotheca Hungarica Universalis eszménye lebegett a szeme előtt, melynek létrehozásához igyekezett egybegyűjteni minden magyar nyelven nyomtatott kiadványt; minden magyarországi nyomdában napvilágot látott művet; minden, külföldön és idegen nyelven, de magyar szerző tollából származó alkotást; valamint minden olyan kiadványt, ami Magyarországról számol be, akárcsak érintőlegesen is.

Tudományos Gyűjtemény más szempontból is nagy hatást gyakorolt Jankovich működésére. Míg korábban mindössze két ízben publikált (mindkét mű még 1812-ben látott napvilágot): egy bibliográfiát állított össze ókori görög és római művek magyar fordításaiból; valamint egy etimológiai fejtegetése került ki a nyomdából; addig 1817-től irodalmi tevékenysége összehasonlíthatatlanul élénkebb lett. Több mint negyven tanulmány, recenzió, vitacikk jelent meg a nevével, leginkább említésre méltó ezek közül az 1533 és 1830 között nyomdafestéket látott, magyar nyelvű kiadványok katalógusa. A mintegy 30 000 könyvészeti tételt tartalmazó regiszter összeállításával 1832-re készült el Jankovich. Még a bécsi illetőségű Magyar Kurír is foglalkozott a munkával, előfizetésre ösztökélve minden reménybeli érdeklődőt.

A középkorú műgyűjtő 1817 után mind szélesebb körben levelezett ügynökökkel, gyűjtőkkel, kereskedőkkel, nyomozva olyan nyomdatermékek, kéziratok és műtárgyak után, melyek még nem voltak a birtokában. Ezen időszakra már nem jellemző, hogy egész hagyatékokat vásárolt volna meg, igyekezett mindössze a terjedelmes kollekciójából hiányzó darabokat összevadászni. Persze, eme állításra ellenpéldával is tudunk azért szolgálni – a Stipsits Ferdinánd Károlyról írt cikkünkben is említettük mostani évfordulósunkat, aki az 1820-ban elhunyt orvosprofesszor hagyatékát felvásárolta.

Jankovich nevét a ’10-es évek végére már nem csak a Magyar Királyságban, a szomszédos országokban is elismeréssel emlegették – főleg német nyelvterületen: Klagenfurttól Regensburgon át Lipcséig. A műgyűjtők körében szaktekintélynek számító férfiú csak Bécsben minimum 30 cégnek volt állandó ügyfele.

A neves kollektor magánélete az 1810-es években meredek zuhanásba kezdett. Felesége 1814-ben elhunyt, s két fia, az ekkor 13 éves Miklós és a 6 esztendős Lőrinc nem igazán jött ki az új asszonnyal a háznál. Ráadásul az idősebb fivér a későbbiekben csapodár, züllött életet élt, mindent elkövetett, hogy apját ne csak szégyenbe, de megrendítő adósságba is taszítsa, akit 1830-ban a fiú kitagadásának gondolata már komolyan foglalkoztatott. Az ifjú Miklós azonban azzal tette lényegtelenné apja döntését, hogy 30 éves korában tragikus hirtelenséggel hunyt.

A fennmaradt családi levelek tanúsága szerint a műgyűjtő öccsében, Józsefben merült fel először a gondolat, hogy a gyűjteményt el kellene adni. Miklós ekkor még hallani sem akart a dologról, ám két évvel később már maga is belátta az adásvétel szükségességét. József nádor, a Nemzeti Múzeum patrónusa ez évben tett látogatást Jankovich Hatvani utcai lakóházában, és órákat töltött a kollekció megszemlélésével. A látogatás egyenes következménye volt az az 1825. I. 7-én kelt beadvány, melyben Jankovich arra buzdítja a nádort, terjessze kérelmét, eladási szándékát (ti. a gyűjteménye ár alatti felajánlását a Nemzeti Múzeumnak) az országgyűlés elé, támogatásukat kérvén a tranzakcióhoz szükséges összeg előteremtésében.

Ekkor a tranzakció úgy nézett volna ki, hogy a 120 000 ezüstforint értékűre becsült régiség-, kézirat-, kép- és könyvtár után járó összeg egyharmadát vette volna csak fel Jankovich, egyharmadát elengedte volna, a harmadik harmad után pedig csak a kamatokra tartott volna igényt évjáradék formájában. A palatinus IX. 15-én előterjesztette ugyan az ajánlatot, ám az országgyűlés nem foglalkozott érdemben vele.

1830-ban Jankovich elérkezettnek látta az időt arra, hogy hungarika-állományának katalógusát publikálja. Ekkor az egyszerűségre törekedve mindössze két nagy csoportot különített el egymástól a Magyar hajdankor emlékei című ismertetőjében. A magyar nyelvű nyomtatványaiét (usque 12 000 tételszámmal), illetve az idegen nyelven írt hungarikumaiét (mintegy 50 000-es nagyságrendű darabot sorolva fel). Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a felsoroltak közt megtalálhatóak voltak aprónyomtatványok is hozzávetőleg 20 000-es darabszámmal, de még így is tetemes mennyiségű kiadvány pihent a Hatvani és a Kerepesi úti lakóházak polcain, ládáiban, vitrinjei mögött. Fa- és rézmetszeteinek számát nem határozta meg pontosan eme összeírásban a tulajdonosuk, csak utal rájuk, mely adatból Berlász Jenő arra következtetett, 2400–3000 metszet lehetett ekkor Jankovich birtokában.

Eme röplapként terjesztett ismertetőnek is köszönhetően Pest megye vezetői elhatározták, támogatják a Nemzeti Múzeumot abbéli törekvéseiben, hogy beépítse a Jankovich-kincseket a meglévő műtárgyak közé. Az országgyűlés is az adásvétel mellett döntött szeptemberben. Az ezt követő huzavona, hallgatásba burkolózás azonban olyan kétségbeesésbe kergette Jankovichot, hogy az 1831. IX. 10-ei keltezésű, Kecskeméten megírt végrendeletében arra kéri örököseit, miután a kollekciót szemmel láthatóan nem lehetséges egyben tartani, kínálják fel a portékákat külön-külön is intézményeknek, műgyűjtőknek, hogy rendezzék a család zavarossá vált anyagi helyzetét.

Végül mégis sikerült megállapodni a múzeummal, melyet ekkor a szintén székesfehérvári származású Horvát István képviselt. Az adásvételről szóló dokumentumot, a tranzakció feltételeivel együtt a felek 1832. XI. 10-én írták alá. Az ekkorra 150 000 ezüstforint összértékű tárgyakért Jankovich csak az összeg kétharmadát kérte. Néhány raritás, mint pl. Luther Márton eredeti végrendelete nem a múzeum gyűjteményét gazdagította. A másod-, illetve harmadpéldányokra Jankovich igényt tartott, azok sem képezték tehát a tranzakció tárgyát. Jövőbeli vásárlásaira vonatkozóan is írásban tett ígéretet az eladó, amennyiben újabb gyűjteményt állít össze, annak eladásakor mind ő, mind az örökösei elsősorban a Nemzeti Múzeummal veszik fel a kapcsolatot, elővásárlási jogot biztosít úgymond az Országos Széchényi Könyvtár intézményének. További kikötése volt még Jankovichnak, hogy névbélyegzővel lássák el szerzeményei minden egyes darabját, valamint esetleges publikációihoz a palatinus engedélyével bármikor felhasználhassa a kollekció egyes elemeit. Azt is szerette volna nagyon elérni – a névbélyegzős kitétel is ezt a célt szolgálta –, hogy a műkincsek darabszintű leltárral kerüljenek át otthonából, otthonaiból a múzeumba.

Ez a törekvése azonban meghiúsult. Miután 1833 nyaráig mindössze az aktagyűjteményének töredékét, 13 000 darabját sikerült archiválni azon hozzáértőknek (a már említett Horvát Istvánnak, a szintén múzeumi szakember Nagy Istvánnak, Fáy Andrásnak), akiket beengedett a házába. Horvát Istvánnak időszaki jelentéseiben (1834 februárjában, 1835 júniusában) rendre azt kellett megfogalmaznia, hogy a kívánt darabszintű jegyzékelés teljességgel reménytelen vállalkozás az adott körülmények között. Miután az országgyűlés ratifikálta a szerződést 1836 márciusában, Jankovichnak is engednie kellett elképzeléseiből. A külföldi könyvtárát ládákban szállították át a múzeumba, az archiválást egy későbbi időpontra halasztva.

S bár még ez év VI. 17-én Jankovich kiállíttatta az átruházási okmányt, melynek megvalósulásáról, a tulajdonosváltásról a Nemzeti Múzeum VI. 23-án jegyzőkönyvet állított ki, a kollekció egy része még 1838-ban is Jankovich pecséttel lezárt szobáiban várt sorsára. A múzeumban ugyanis nemes egyszerűséggel nem volt hova kitenni ekkora mennyiségű értéket. Pedig addigra már a múzeum egy tisztviselői lakását is kiürítették, ahova 165 ládányi írásbeli emléket és könyvszekrényeket szállítottak át.

Végül a gáttépő, a medréből a felhalmozódott jégtorlaszok miatt 1838. III. 14-én kilépő Duna oldotta meg a gordiuszi csomót. Az árvíz veszélyeztette a Hatvani utcai lakot is, így nem volt mese, a következő hetekben, IV. 2-ig bezárólag el kellett szállítani a különleges értékkel bíró anyagot. Különböző közintézményekben szállásolták el a ládákba zárt köteteket, a vármegyeháza fegyvertárába, az Országos Levéltár és az Országos Pénztár épületébe.

Az árvíz ráadásul utolsó csepp volt a pohárban, az amúgy is szűkös és rossz állapotban lévő múzeumépületet úgy megrongálta, hogy nem lehetett tovább odázni egy új Nemzeti Múzeum felépítését. S míg az el nem készül, teljes kollekcióját át kellett szállítani az Üllői úton lévő Ludoviceum raktáraiba. Ekképp nem valósulhatott meg a következő évtizedben Jankovich Miklós álma, amiért a múzeumnak adta el egyben a gyűjteményét, nevezetesen, hogy bárki odalátogató megcsodálhassa.

(Sajnos, ez a nap sohasem következett be. A névbélyegzővel sosem látták el a kollekciót, hosszas hányódás után, mire kikerültek a ládákból, a műtárgyak összekeveredtek más, addig elszeparáltan tartott gyűjteményekkel, így nincsenek pontos adataink arról, konkrétan mely emlékek képezték Jankovich Miklós elképesztő jelentőségű gyűjteményét.)

Miközben a tudós táblabíró azon aggódott, mikor érkezik el a kincsei közszemlére tételének a napja, az azokért kapott pénzből rögtön újabb gyűjteményt kezdett el összeverbuválni. Már 1835-ben tett egy körutat Melktől Salzburgon és Münchenen át Triesztig, melynek során elsősorban a helyi könyvtárakat és egyéb műgyűjteményeket szemrevételezte. S már innen számos kiadvánnyal felpakoltan érkezett haza. Literáti Nemes Sámuel nevét emeli ki a családtörténet, aki az egész királyságot újra és újra beutazta, hogy Jankovich számára ritkaságokat szerezzen be. Még úgy is, hogy sokszor hiteleznie kellett a nemesnek. A gyűjtés valódi, részletes menetét azonban ezen időszakra vonatkozóan nem igazán tudjuk nyomon követni.

Annyi bizonyos, hogy az anyagi válság újfent átcsapott az 1844-ben immár 72 esztendős aggastyán feje felett, aki ez év január végén újabb kimutatást készített József nádornak címezve, hogy az elmúlt tizennégy évben gyűjteménnyé alakított műkincseit eladásra kínálja a Nemzeti Múzeumnak. Annak az intézménynek, melynek igazgatói posztjára maga is pályázatot nyújtott be 1841-ben, legnagyobb csalódására azonban a nálánál lényegesen kevésbé kvalifikált Kubinyi Ágoston vehette át az intézmény irányítását.

Visszatérve az 1844-es ajánlathoz: az túl későn született ahhoz, hogy az éppen ülésező országgyűlés elé terjeszthette volna egyáltalán a palatinus. Hitelezői pedig olyan határozottan léptek fel az idős Jankovich ellen, hogy gondnokság alá kellett helyezni, IX. 30-án összes vagyoni ügyének kezelését a Pest megyei főjegyzőre kellett bíznia. Ő osztotta be a kosztpénzt is. A műkincsek eladása tehát előbb került le a napirendről, minthogy felkerült volna oda.

A megalázó helyzetre az öregúr gyengülő szervezete – érthetően – rosszul reagált. 1845–46 telén súlyos betegséggel dőlt ágynak, amiből már nem épült fel, s 175 évvel ezelőtt, 1846. IV. 18-án elhalálozott. Hamvait a rácalmási családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Elhunytával azonban a történet még nem ért véget. Még épp csak hazaért pesti otthonába a temetésről a gyászoló család IV. 21-én, amikor két hivatalos személy zaklatását is el kellett viselniük. Ők ugyanis azzal álltak elő, hogy az 1832-es szerződés szerint minden muzeális érték, amit azóta gyűjtött a néhai, alanyi jogon a Nemzeti Múzeumé, fehéren feketén le van írva, hogy ajándékként, örökségként ruház az intézményre minden újabb szerzeményt. A szóban forgó szerződési pontot csak elég nyakatekert módon olvasva lehetett azonban csak ekképp értelmezni. És József nádor jóhiszeműségét is kizárhatjuk ebben az ügyben, hiszen az 1844. I. 24-ére datált, fent említett levélből egyértelműen kitűnik, Jankovich megvételre kínálja a második kollekcióját. A költségtérítés ellen ekkor sem Horvát István, sem József nádor nem nyitotta panaszra a száját, nem mártotta miatta tintába a tollát. Ahogy akkor sem tettek így, amikor még a ’30-as években utólag igényt tartottak a ’32-es szerződés szerint visszatartandó másod- és harmadpéldányokra is, amikért külön 25 000 ezüstforinttal honorálták Jankovich szolgálatkészségét. További érdekes adattal szolgál az ügyben egy 1841. évi vásárlás. Ekkor 300 forint értékben vásárolt a Nemzeti Múzeum vezetősége néhány műtárgyat Jankovichtól, amit nyilván nem tett volna meg, amennyiben ajándékként is számíthatott volna rájuk rövid időn belül.

Az álláspontokat azonban nem sikerült közelíteni egymáshoz, elkerülhetetlenné vált a hagyatéki per, amit az időközben kirobbant a szabadságharc jó messzire kitolt az időben. Az adósságokból ki sem látszó család pedig nem tehette pénzzé a tulajdonosi vita tárgyát képező értékeit. A Pest megyei császári törvényszék végül 1851. I. 30-i ítélete a családnak kedvezett, szabad rendelkezési jogot biztosított számukra a teljes vagyon felett.

A Nemzeti Múzeumnak – bár élhettek volna elővásárlási jogukkal – ekkor sem voltak olyan tartalékai, hogy megvásárolhassa a teljes gyűjteményt. 1448 oklevéllel, 12 középkori kódexszel, 9 ősnyomtatvánnyal és 90 újkori kötettel tudták csak pénzforrásaikból gyarapítani állományukat. Az 1852. I. 22-re és 23-ra meghirdetett árverésen a többi kincset széthordták a résztvevők. Számos műtárgy az országból is kikerült.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?