A Krippelek (miként a nevük is mutatja) Némethonból származó ácsdinasztia, kiknek egyik ága Magyarországra vándorolt a XVIII–XIX. század fordulóján. Krippel József édesapja egy morva posztókészítő családba házasodott be, ő maga pedig az Eszterházy család urasági ácsaként működött. 22 esztendős korában vette feleségül a nemes Keszey Juliannát.
A korábban számos kérőt kikosarazó hölgy a Magyar Királyság egészére nézve súlyos csapások idején hordta szíve alatt magzatát: 1849 nyarától 175 évvel ezelőttig, 1850. II. 24-ig. A családi és baráti körben szimplán Ács Józsinak nevezett mester leánygyermeke a Mária Anna nevet kapta a keresztségben.
Ahogy gyarapodott a família, a gyermekeiből tanult embert faragni akaró édesanya a faluhelyről, Ászárról Győrbe történő beköltözésben látta; a több munkalehetőségtől remélte a megoldást problémáikra. Az átbútorozásra 1853-ban került sor, amikor a kis Mária bátyjai már iskolás korúak voltak. A család összefogása és ellátása mellett a Keszey lány hímzéssel és varrással próbálta kiegészíteni férje keresetét, az ekkor már hétgyermekes anya szervezete azonban nem bírta a fokozott igénybevételt. Marikának örökre az emlékezetébe vésődött, amikor anyjuk összehívta sarjait és a négy idősebb fiútestvér után őrá került a sor. Reszketeg tenyerét a fejére tette, felsóhajtott: „– Ó, csak ezt tudtam volna felnevelni!”, majd elszállt belőle az élet.
Ekkor egy évre (a gyászévre) pannonhalmi rokonhoz, egy megözvegyült ángyához került Marika. (Kiskorú testvéreinek pedig egyéb hozzátartozóknál kerestek helyet.) E rövid időszak azért kapott kiemelt szerepet a kislány életében, mert itt tanult meg olvasni; de az az István-napi búcsú is emlékezetes maradt számára, amikor egy vak koldus mellé társult. A Nap hevétől gyöngyöző homlokát kezdte el törölgetni a kopasz férfinak, mire a búcsújárók (gondolván, unokájával együtt számít könyörületességükre a szerencsétlen) lényegesen több krajcárt ejtettek a fényes koponya elé, mint korábban.
Egy mostohával és annak porontyaival lett aztán összetettebb a Győrbe visszatérő Krippel csimoták élete. A korábban megözvegyült német parasztasszony soha nem fukarkodott férje magzatainak szidalmazásával, hogy a nap végén hazatérő családfő az elősorolt bűnökre a beáztatott kenderkötéllel rója ki esetenként a penitenciát. Kötelességének tett csak eleget ezzel a Győrben csak per „Szent József” néven emlegetett férfiú, aki látástól 84 éves koráig dolgozott, naponta két órán át imádkozott és hetente adakozott a rászorulók javára. Túlzó lelkiismeretességével mondhatni dölyfösen tüntetett és igencsak szerette, ha kislánya felolvas neki a Szentek életéből. Ez legalább tényleg egy win–win szituáció volt, mert Marika pedig rendkívüli érdeklődést mutatott a betűk falása iránt. Ha például mostohája mulasztáson érte, de nem tudta, hova bújt előle a rosszcsont és miben leli éppen kedvét, látatlanban kiabálta a kislánynak, hogy: „– Eléééégeeeetem!”
A színpadon első ízben hat esztendős korában szereplő – ahogy maga használta a családnevét: – Kripli Marika nagy átéléssel interpretált szavalata Simor János győri püspököt is kilendítette rezignáltságából. „– Das Kind hat Talent.” – közölte a mellette helyet foglaló fejedelemasszonnyal, de úgy, hogy nagyjából mindenki hallotta a teremben.
A művészlét origójáról gyakorlatilag még el sem mozdult lányka apjától örökölte az ambivalens érzéseket: az emberek pozitív visszajelzései iránti vágy éppoly erővel munkált benne, mint amennyire zavarta, ha szembe dicsérték. Ugyanakkor egyikük sem birkózott meg könnyen az őket ért kritikákkal, miközben önmaguk voltak a maguk legkérlelhetetlenebb bírái. A hajlam erre az attitűdre viszont kéz a kézben jár a színészi tehetségükkel sáfárkodók esetében a hétköznapinál nagyobb mértékben nélkülözhetetlen hiúsággal.
Örök harcot vívott bensőjében a büszkeség és az alázat. S ha ez nem lett volna elég – mindig mindenért haragudott. Az őt körülvevő visszásságokra is, de önmagára is. Ha lehet, még inkvizitoribb eréllyel. Nem tudott megbékélni a képzelt vagy valós hibáival. Sem azokkal a felróható szavaival, megbélyegezhető tetteivel, amiket a magánéletében, sem azokkal, amiket a világot jelentő deszkákon követett el, vagy épp ellenkezőleg: mulasztott el.
Az alig tízéves kislány, hogy kitörjön a kilátástalanság abroncsából, cselédnek állt. Kimondhatatlan boldogságként élte meg, hogy ellazsnakolás nélkül telnek a napjai. Munkaadói, Karsayék gyermekei térképezték fel első ízben színészi kvalitásait. Otthonuk folyosóján ráböktek valamelyik magyar művész képmására az ott kiállítottak közül, mondván: „– Nézd, Mari, ez meghalt.” A megszólított azon nyomban átvedlett siratóasszonnyá, a haját tépve, krokodilzokogva gyászolta az illetőt. De csak addig, amíg egy másik arcképre nem mutatott valaki felhívva a figyelmét arra, hogy ő viszont él még. Mari erre önfeledt mulatozásba kezdett, s víg tánca lurkó-társait is tombolásra késztette.
Saját bevallása szerint nem emelkedett ki észbeli képességeivel kortársai közül. Ezért midőn abszolválta a 6 elemit, egy kocsmába szegődött szolgálónak. Bár nem volt rá kíváncsi, itt megtapasztalhatta, milyen érzés reggelente svábbogarakkal teli cipőbe bújtatni a lábat. A csárdacseléd-lét nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt, a rövid idő alatt három győri háznál is kipróbált inaskodás arra a konklúzióra vezetett, hogy Krippel Marika nem ilyen életre teremtetett.
Mindemellett fivéreivel sem volt a legharmonikusabb a kapcsolata. Mostohája csecsemő féltestvére bölcsőjéhez kötözte a karjait, nehogy megszűnjön ringatni az ágyacskát. Tíz évvel idősebb bátyját – akit kicsaptak az iskolából, mert gunyoros macskazenét produkált negyedmagával a császári érzelmű, svarcgelb direktoruk ablaka alatt – ritkán látta, segédjegyzőként működött Öttevény-Szigeten. A nálánál két évvel erősebb fivérével annál gyakrabban akadt szerencsétlensége találkozni. E Krippel fiú passziója az volt, hogy medveidomár-köntösben tetszelgett sajátmaga előtt, s a derekán többször áthurkolt húgát, az engedetlen talpast e történet keretében ájulásig botozta.
Másik, sokkal idősebb, Szemerében lakó testvéréhez hívták nyáridőben annak kisbabáját dajkálni. Ez aztán úgy realizálódott, hogy kivezényelték mezei munkára, s neki kellett mind a déli, mind az esti Úrangyalát elharangoznia kutyatámadáson innen és túl, de a libasültet sajnálta tőle sógornője.
Azonban a színházzal való találkozást is egyik bátyjának köszönhette. Amikor a nagytestvér szerepet másolt ingyen színházjegyért, a kilencéves, érdeklődő csitri-húgának elmagyarázta, mit jelent a teátrum. Kilépési lehetőséget nyomorúságos életéből. „Átöltözni! Átváltozni! Másnak lenni, mint vagyunk! Más helyett sírni, kacagni, ordítani! E pillanattól kezdve vagyok színésznő.”
Ünnepeltünk ezután usque egy évet töltött Bécsben egy magyar családnál, ahol patkányok rágcsálták a haját, szaladoztak alvó arcán. Innen Pestre vezetett az útja, egy távoli rokon igényelte meg a Marikában rejlő erőt, szorgos kacsóit a Kristály utcai „Fekete Macskához” címzett sörcsarnokban, de mint már annyiszor, ezúttal sem találta meg a leányzó a helyét, a számítását. Egy bűvészfamíliához keveredett, az ő repertoárjukat mint láb nélküli hölgy színesítette (egy, a dereka köré erősített asztallal).
Egy markotányosnő mellé került nemsokára, az ő keze alá dolgozott a porosz–osztrák háborúban; s hogy a kiszolgáltatott ifjú hölgy (ekkoriban töltötte be a 16. életévét) nem lett a bakák kapcája, csak annak köszönhette, hogy egy Solymosi Károly nevű őrmester kisajátította magának. Mintha Königgrätz nem szurtoskodna épp elég negatívummal a személyes tragédiák nélkül is… Mária idős koráig szégyellte ennek az időszaknak minden aspektusát.
Egyet kivéve: kacsát és tojást szerzett a hátországból az éhkoppot nyelő tiszt uraknak, kiknek a hálája nem is maradt el Bécsbe visszatérve, 300 forinttal viszonozták talpraesettségét. Ebből az összegből végre fel tudott ruházkodni.
Akárhogy is: egyszer csak újra Győrben találta magát, a szülői ház áporodott, fojtogató légkörében. Ekkor már határozottan a színjátszás felé kacsintgatott. A véletlen úgy hozta, hogy éppen a vizek városában vendégszerepelt Thaleia felkenetlen papjainak és papnőinek egy csoportja. A tinédzser fruska a neve előtt a „finom lelkű”-t eposzi jelzőként használó Hirschlinger Máriával próbált egyezkedni – mutathassa be, mit tud, a társulatukban. Önéletírása szerint sikerült is megegyeznie az igazgatónéval; mégsem velük kerekedett útra, hanem utánuk kellett szöknie Székesfehérvárra kényelmes méretű fekete ládájával, minden földi vagyonával a hóna alatt.
Az egykori koronázóvárosban viszont már Hubay Gusztávval, egy élveteg, pókszerű sárkánnyal kellett farkasszemet néznie, aki azért, hogy kezességet vállaljon a legfrissebb naivája kosztjának fedezésére, a weinsteini mélységeket döngette – egy olyan érában, amikor a metoo-t és a cancel culture-t még hírből sem ismerték. Marika nem látott más kiutat – lenyelte a békát. Így történt, hogy a magyar futballszurkolók által leggyakrabban skandált előadóművész a székesfehérvári színpadon debütált. (A pohos szörnyeteg pedig jó egy évtizeddel később arcpírmentesen járult az elfeledettség kútmélyéből a nemzetnek akkor már zajosan ünnepelt tragikája elé kölcsönért… hivatkozva egykori „viszonyukra”.)
Magától értetődik, hogy eleinte csak statisztaszerepekben csodálhatta meg a publikum az anyakönyvi kivonatában a családnevét kiégető, a siker érdekében magyarosabb nevet választó – a német, ’jászol’ jelentésű ’Krippe’ szóból új vezetéknevet kreáló – Jászai Marit. A karzatról leste áhítattal a performanszokat, színdarabokat kölcsönzött a könyvtárból, hogy szerepeket tanulhasson belőlük, amiket a társulat húzóneve, Molnár György előtt szavalt el. S bár „nem látszott még akkor belőle a gyors fölfogás és kiviteli erő képessége, de a tehetség, a páratlan törekvés és vasszorgalom már akkor is bámulatos módon nyilatkozott nála.” Végül A peleskei nótárius című Gvadányi József-darabban kóstolgatta Jászai először a siker mézízét. Némán. És attól tartva, hogy szíve kalapácsolása, az ereiben lüktető vér ritmusa minden ércnél zengőbben hatol a közönség füleibe.
Több volt azonban a visszahúzó erő a fehérvári társulatban, mint az építő jellegű kritika, ezért az imént említett támogatói befolyását is latba vetve hamarosan Bényeyhez szerződött az ifjú titán, Budára. Ajánlólevéllel keble alatt, melynek címzettje Virágh Gyula úr volt, kelt útra, még egyetlen fekete ládáját is zálogban hagyva. Remélte, minél előbb kardalos lehet, s megindulhat felfelé a teátristák ranglétráján.
Ősi toposz, hogy egy színészben annyi ember, annyi személyiség lakozik, ahány karaktert megformált. Szivacsok a drámaírók ünnepelt, hús-vér bábjai, mert ők nem csupán eljátsszák a megírt szerepeket, hanem átlényegülnek X-szé, Y-ná, adott esetben akár XY-ná is. Jászai Mari szintén így érzett: nincsen egyénisége, egy üres hüvely, lecsupaszított váz mindössze, amit estéről estére fel lehet tölteni ilyen-olyan, változatos tartalommal. Egyedül érvényes jellemvonásának a tűzön-vízen át benne munkáló igazságérzetet tartotta.
(Forrás: Wikipédia)
Források:
Bergendiné Tar Mária: Jászai Marira emlékeztek Ászáron, in: Komárom-Esztergom Megyei Hírlap, 2005. II. 28.)
Erdélyi Riport, 2005. III. 3.
Földes Anna: Jászai Mari és a magyar színház, 1983
Kosztolányi Dezső: Párbeszédek. Jászai Mari, in: Pesti Hirlap, 1925. V. 10.
Lauschmann Gyula: A székesfejérvári színészet múltja, 1899
Lehel István (szerk.): Jászai Mari emlékiratai, 2003
Végh Ákos László
