A Kopácsyak 1583-ig, György nevű ősükig tudják visszavezetni családfájukat. Az említett György Pozsony megyében birtokolt szőlőt, és Rudolftól nyert királyi adományt, megalapozva ezzel a família vagyonát. Az ő ükunokája, Kopácsy Mihály 1765-ben lépett frigyre Gyöngy Judittal. Fiuk, József Veszprémben született 250 évvel ezelőtt, 1775. V. 30-án.
Az édesapa, az elszegényedett, napszámba járó kőműves mellett fia 2 garasért talicskázta a téglát, a homokot. Emellett ministránsként is hazavitt némi aprópénzt. A piarista atyák között akadt egy Gulden István nevű kispap, aki felfigyelt az éles eszű fiú tehetségére, meglátta benne a potenciált, hogy érdemes taníttatni. Gulden rábeszélésére íratták be szülei a várbeli gimnáziumba Jóskát, ahol 1790-ig koptatta itt az iskolapadot. Ekkor a pozsonyi Americanumba nyert felvételt.
1791 júliusában (16-a és 19-e között) felvette a kisebb rendeket, majd vizsgáit abszolválván 1796-ban visszakerült Veszprémbe – két évre –, hogy a szeminárium tanulmányi felügyelőjeként szerezzen tapasztalatokat. Ez idő alatt (1797 szeptemberében) avatták előbb szubdiakónussá, majd diakónussá. A püspöki titoknok címet is hamarosan elnyerte.
Pappá szentelésének helyszínéül Zircet, időpontjául 1798. V. 30-át találták a legalkalmasabbnak feljebbvalói. Első állomáshelye Somlóvásárhely volt. Parókiájából azonban csakhamar visszacsábította egy veszprémi lehetőség: a papneveldében kezdett el egyházjogot és történelmet tanítani 1799-ben. Négy évvel később – további három tanévben – az egyháztörténelem és az irodalomtörténet rejtelmeibe avatta be ugyanott a diákjait. A nagy műveltségű fiatalember latinul és görögül éppoly folyékonyan beszélt, mint franciául vagy németül.
Veszprém plébánosává 1806-ban tette meg Rosos Pál püspök, a veszprémi kerület esperese lett, s rövidesen kanonok. Rétori kvalitásairól vált híressé a deli legény. Előbb csak közvetlen környezetében, majd országosan is, amikor a hercegi származású Károlyi Ambrus érsek temetésén váratlanul neki kellett beszédet mondania.
1809 után már egyre többször kérték fel, hogy mondjon ünnepségek alkalmából beszédet. Többek között Bécsbe is elhívták e célból. Az 1811–12-es országgyűlésen Kopácsy volt a veszprémi káptalan küldötte.
1819-ben nevezték ki a Hétszemélyes Tábla bírájának.
A XIX. század első két évtizedében az egyházi nagyjavadalmak vezető pozícióit hosszú ideig nem töltötték be Magyarországon. A császári kamara ugyanis profitált abból, hogy az egri püspök széke öt, a váradié tizenkettő, az esztergomi érseké pedig nyolc, majd egy év elteltével újabb tíz évig vesztegelt gazdátlanul. Nem csoda, ha ennek következtében az egyházi fegyelem – nagy általánosságban – alaposan meglazult. Számos, a kezét eleresztve érző pap és szerzetes lépett be a rózsakeresztesek, az illuminátusok vagy a szabadkőművesek titkos társaságába. A világi papok között pedig akadt nem egy, aki racionalista érvekre támaszkodva vitatkozott írásaiban a dogmák létjogosultságát illetően. Természetesen születtek munkák az ortodoxia védelmében is, összehangolt, szervezett fellépésre azonban csak 1819-ben került sor – Rudnay Sándor prímási kinevezése után.
Ő ugyanis az elharapózott zabolátlanság megfékezésére nemzeti zsinatot hívott össze. Eszméjében legfőbb támogatói: Fischer István egri érsek, Somogyi Lipót szombathelyi, Kopácsy József székesfehérvári, valamint Kurbély György veszprémi püspök volt Paolo Leardi bécsi nuncius mellett – dacára annak, hogy I. Ferenc úgy gondolta, e szervezkedés csak elmélyítheti a szakadékot az egyházi és a világi főhatalom között. A császár elképzelését az 1786-os pistoiai és az 1811. évi párizsi zsinat határozatai alapján alakította ki, bár mind a jozefinista, mind a Napóleont támogató döntéseket érvénytelenítették a kortárs pápák, VI., illetve VII. Piusz.
A francia forradalmat és a napóleoni világfelfordulást épp csak kiheverve, a ’20-as években a nemzeti és nyelvi mozgalmakban a rebelliónak egy rendkívül veszélyes válfaját vélte felfedezni a bécsi udvar. Az Akadémiától a főpapság is megtartotta (általában) a három lépés távolságot – nehogy teret követeljen magának a gondolkodásukban a felvilágosodás szelleme. Avagy Sárközy Józsefnek volt igaza, aki Kazinczyék hibájaként rótta fel: „a Magyar Akadémia vagy Tudós Társaság fel állásáról hozott alapos végzéseitekkel sok ellenséget tsináltatok leginkább a Papok kiküszöbölésével”? Akárhogy is, Kopácsy azon kevés egyházi méltóság között volt, akik már 1831–32-ben is anyagilag támogatták – ő jelesül 2000 aranyforint adománnyal – az Akadémiát. Ezt úgy honorálta a tudományos intézet, hogy Kopácsyt és Horváth János székesfehérvári püspököt beválasztották az Akadémia igazgatótanácsába. Titkos szavazatok többsége által „üléssel és vokssal bíró”, tiszteletbeli tagjai lettek a tudós társaságnak. Kopácsy Józsefet szűkebb pátriájában „magyar bimbó”-nak hívták tisztelői, utalva arra, hogy a reformkor szellemisége őt is jelentékeny mértékben áthatotta.
Rudnay 1820. V. 16-án helyezte vissza prímási székét Esztergomba a Habsburgok által a császárvároshoz való közelsége okán preferált Nagyszombatból, hova még a török időkben (1543-ban) költözött hajdani elődje, Várdai Pál. S ha már Esztergomba költözött, egy új, impozáns székesegyházat tervezett ide. Ennek a ceremoniális alapkőletételét 1822. IV. 23-án bonyolították le, melyen az ünnepi beszédet Kopácsy József mondta.
Az a Kopácsy József, akit pár héttel később (VI. 16-án) maga az esztergomi érsek szentelt fel püspökké, hogy egy hónap múlva, VII. 14-én, pünkösd után hetedik vasárnap iktassák be fehérvári székébe. A ceremónia során Benyovszky János és Ürményi Péter püspökök segédkeztek Rudnay Sándornak.
A leírások szerint Simonyi Pál nagyprépost vezetésével reggel 8 órakor vonult le a díszruhába öltözött menet a Püspöki palota kapuja elé, onnan pedig a székesegyházba. Zászlóerdő, kórus, a templom főoltárára kihelyezett Szent István-i fejereklye emelte az esemény fényét. A nagyprépost az oltár leckeoldalán intonálta a Veni sanctét, majd felolvasták a papsághoz szóló és az egyházmegye népének címzett bullákat.
Az ünnepség bővelkedett a pompában, lebonyolítása egyaránt segített feltérképezni az aprólékosan gondos gazdát és a méltóságára kényes főpapot Kopácsyban. A frissen pozícióba került püspök precizitásának, a részletekre való odafigyelésének számos lenyomata maradt fenn: a még kinevezése előtt, Veszprémből írt levelei, melyeket fiskálisának, a Fehérváron élő Vörös Mihálynak küldött. Kitűnik ezen iratokból, hogy elsősorban a Püspöki palota bútorzatára volt gondja, de éppúgy adott megbízatást ügyvédjének az épület felújításával, a tűzifa-rendeléssel vagy az asztalneművel kapcsolatban is.
Nem kevés szerveznivalója akadt csak ez utóbbit illetően sem, hiszen a szertartást követő, 180 személyes beiktatási lakomán a vendégek csak négy teremben fértek el (100 + 20 + 20 + 40-es elosztásban). A lejegelt húsokat pedig – a biztonság kedvéért – 48 órával a nagy nap előtt szállították a püspökség konyhájára Sárszentmihályról és Tésről.
Ez év őszén Kopácsy is megfordult a pozsonyi nemzeti zsinaton. X. 4-én (I. Ferenc király névünnepén) a szentmisét celebráló Rudnay Sándornak asszisztált az Üdvözítőről elnevezett templomban, X. 6-án elhangzott beszéde pedig később nyomtatásban is megjelent.
1823 telén I. Ferenc születésnapjára, II. 12-ére esett hamvazószerda. A Kopácsy József által celebrált ünnepi mise szövegének a király dicsőséges és szerencsés kormányzásáért való könyörgés adta a gerincét.
Híveinek – mondhatni – gyakran prédikált Székesfehérváron. A szentmisék mellett Szarvaskendi Sibrik Ferencet benediktálta apáttá II. 27-én, de ő celebrálta Perger József kanonok gyászszertartását is III. 10-én, III. 27-én, nagycsütörtökön pedig megmosta 12 szegényember lábát.
IV. 23 és V. 25 között az adonyi és a fehérvári alsó esperesi kerületeket látogatta meg. A templomok felszereltségét, a protocollumokat és a pénztárakat ellenőrizte, részt vett a diákok vizsgáin és időt áldozott a hívek panaszaira, örömeire – mondanivalóira.
IX. 11-én egy, a legnagyobb pompával kivitelezett exequiás szentmisét vezényelt le VII. Piusz halálának apropójából. Az X. 26-ára meghirdetett, Te Deummal lezárt szentmisét, amit a három héttel korábban pápává választott XII. Leó tiszteletére tartottak, a Hessen-Homburg gyalogezred üdvlövései (is) emlékezetessé tették.
1824. II. 8-án Budán láthatták a hívek, amint két püspöki felszentelés ceremóniája során segédkezik Rudnay hercegprímásnak. Ugyanilyen feladatot látott el a pesti szemináriumi templomban III. 28-án.
IV. 15-én, nagycsütörtökön olajszentelés, szegények lábainak megmosása, majd az ilyenkor szokásos sötétzsolozsma sorakozott az elvégzendő teendők rubrikájában. Másnap Kopácsy meglátogatta a város négy templomában felállított szent sírokat. Nagyszombaton a felhőszakadás miatt csak a székesegyház belterében tudták lebonyolítani a feltámadási körmenetet.
1824 tavaszán V. 7 és VI. 3 között tartott canonica visitatiót, ezúttal a fehérvári felső és a csákvári esperesi kerületekben.
Az időjárás nem kedvezett az egykori koronázóváros híveinek ez évben – VIII. 20-án a cuppogó sár miatt kellett a főtemplom hajójára korlátozni a Szent István tiszteletére szervezett körmenetet. A ferencesek pesti templomában viszont már zökkenőmentesen celebrálhatta a Te Deumot a királyi kúria százados ünnepén, XII. 20-án.
1825 februárjára fordulván az idő kereke – az 57 esztendős I. Ferenc dicsőségére szentmisét tartott annak születésnapján. Március utolsó napján olajszentelésben vett részt saját egyházmegyéjének, valamint a veszprémi és a szombathelyi dioecesisek tagjai számára. Vesperas után Kopácsy közreműködésével ismét egy tucat nincstelennek tisztította le a lábát. A nagypénteki csonkamise másnapján egy, a győri egyházmegyéhez tartozó diakónus pappá szentelése következett. Ahhoz, hogy szabad téren tartsák meg a húsvéti körmenetet, ezúttal is túl mostohának bizonyult az idő.
VI. 13-án az elhalt Ürményi József nyugalmazott országbíró és státuszminiszter temetési menetét vezette Kopácsy József a váli kastélyból az újonnan épült plébániatemplomba, ahol az exequiás misét is a püspök celebrálta. Majd két hónappal később, VIII. 11-én rekviemet vezetett le Ürményire emlékezve.
Ez évben nem babrált ki a fehérváriakkal az időjárás – kint, köztéren zajlott az VIII. 20-i körmenet Szent István (baldachin nélküli) fejereklyéjével, katonai kísérettel, mozsarak díszlövései közepette.
Négy templomépítés fűződik Kopácsy nevéhez fehérvári évei alatt. Válon ő szentelte fel 1824-ben az imént említett, új plébániatemplomot; Budakalászon, Sárosdon és Gyúrón pedig Isten házainak alapkőletételeinél szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Nem tartották szárnyaló lelkű apostolnak a kortársai Kopácsy Józsefet, sem mélyen szántó tudós elmének, de az mindenki számára egyértelmű volt, aki ismerte, hogy alapos és rendszeres teológiai ismeretekkel rendelkezik, s józan, megfontolt ítéletei rendszeresen a követendő utat jelölték ki, mely egy-egy lelkipásztori probléma megoldásához vezetett. 1822. XII. 22-én kelt „beköszönő leveléből” kiviláglott mind a bölcs mértéktartás, mind a jószándékból fakadó szigor – habitusának két (talán) legfontosabb alkotóeleme. Elődei Székesfehérváron berendezték, megszervezték az egyházmegyét, Vurum József közigazgatási zsenije megnyugtató jogi viszonyokat teremtett. A Kopácsy rendelkezésére álló három év alatt a püspök nem tudott ugyan kibontakozni Fehérváron, ám az egyházi vagyon kezelésére vonatkozó rendelkezései meghatározóak voltak a későbbi évekre nézve.
Kopácsy József munkájában jelentős segítséget kapott a püspöki iroda vezetőjétől, Farkas Ferenctől, akit még Vurum József bízott meg a titkári feladatok ellátásával 1816-ban; illetve Petrik Ignác ceremoniáriustól. Az egyházkormányzatban Ballyák József nótárius és actuarius tette nélkülözhetetlenné magát. Jó kapcsolatot ápolt Kopácsy Simonyi Pál vikárius–nagypréposttal is, gyakorlatilag a jobb keze volt az egyházmegye kormányzásában.
Két esperes kapta a kinevezését fehérvári évei alatt Kopácsytól: Barinkay József ráckeresztúri plébános az érdi, Gaál József Ignác zsámbéki plébános a bicskei esperesi kerület élére került; mindketten 1824-ben. A Székesfehérváron töltött, valamivel több mint három év alatt 19 hitsorosát nevezte ki parochussá; de kemény kézzel is tudott bánni a beosztottjaival, ha azt látta célravezetőnek. Orsonits Ferencet például felfüggesztette, sőt, sequestrum alá helyezte (vagyis lefoglalta) vagyonának egy részét, mert az úgy ügyeskedett egy osztozkodás során, hogy ne tudják meghatározni és restaurálni az általa okozott kár mértékét.
Erélyes, gyakorlati fellépéseinek egyike volt a felcsúti kegyúr, Hugonnai Zsigmond megregulázása. A szóban forgó nemes ugyanis korábban magához parancsolta a templompénztárt, s a tartalmával tetszése szerint rendelkezett. Vurum püspök tudomására 1818-ban jutott a kalamitás és a kastélykápolna ezzel összefüggésben lévő rémes-romos állapota. A kegyúr magára vállalta ugyan a felújítási munkálatok kivitelezését, valójában azonban minden szalmaszálat keresztbe fektetett, hogy hátráltassa az épület új ruhába öltöztetését. Kopácsy a beiktatását követő egy héten belül (VII. 20-án) utasította Szomolnoky József felcsúti adminisztrátort, vegye magához a kasszát. A kérlelhetetlen elszámolás – nem meglepő módon – a templom körüli munkálatokat is felgyorsította.
A széljárás torkába épített bodajki kegytemplom rendszeres restaurálása egy vagyont emésztett fel, amit helyben nem tudtak kigazdálkodni, összegyűjteni. Kegyhelyi mivolta miatt viszont a templom elmozdítása, falkímélőbb helyen való újjáépítése sem jöhetett szóba. 1823-ban Kopácsy összeíratta a fogadalmi ajándékként összegyűlt ezüst anathemákat. Beolvasztatta és áruba bocsájtotta őket, az ebből befolyt összeget pedig a templom javára lehetett fordítani.
Solymáron 1782 és 99 között nem volt gazdája Isten házának, ezért folyamatosan romlott az állapota. A renoválás idején Kopácsy minden egyes ezüstforintot az élére állított, és ellenőrizte a költéseket, ne nyerészkedhessenek rajta a tűz közelében ülő urak. A szigorú takarékosság meghozta az eredményét: az 1839. évi egyházlátogatás alkalmával a solymári templomot elfogadható állapotban lévőnek minősítette Barkóczy László püspök úr.
Kopácsy figyelme egyházmegyéje gazdálkodásának minden hajszálerére kiterjedt. Míg egyik szemével Tésen a tetőfelújításokat ellenőrizte és a rönktolvajokra vetette ki hálóját, addig a másikkal a Veszprémből érkező, szömörcére tett ajánlatokat vizsgálta át.
Bár minden pozitív irányban haladt körülötte, szíve visszahúzta a szomszédos egyházmegyébe, s amikor 1825 januárjában elhunyt a veszprémi püspök, megpályázta annak székét. VIII. 12-én e szavakkal vett búcsút Székesfehérvártól: „Szívemben hordalak titeket, szeretettel kérem számotokra a kegyelmet, hogy ez az egyházmegye továbbra is Isten dicsőségét szolgálhassa.” Szavai fennmaradtak, kinevezési bulláit azonban, sajnos, miként a könyvtárát is, magával vitte távozásakor.
Veszprém vármegyében Kopácsy megduplázta elődje, a gazdasági szervezőkészség helyett inkább vadászkalandjairól elhíresült Makay Antalnak a püspökségből származó jövedelmét. Ekkoriban ragadt rá a „csizmás püspök” becenév, utalva arra, hogy rendszerint már korán reggel bagariát húzott a lábára, s bejárta a sümegi lakhelye mellett elterülő földeket, megszemlélvén, mik a legégetőbb teendők.
Emellett császári és királyi valóságos belső titkos tanácsos lett 1828-ban a mind az osztrákok, mind a püspöktársai, mind a nyája szemében népszerű, szerény, középkorú férfi. Tanítóképző iskolát alapított Veszprémben 1834-ben, majd 1842-ben – elköltözése után – Szent István szülővárosában.
Ahogy korábban láttuk már, a Habsburgok előszeretettel hagyták árván – anyagi megfontolásból – a magyarországi főpapok megürült székeit. V. Ferdinánd sem szakított ezzel a gyakorlattal: Kopácsy Józsefet 1838. XII. 20-án (vagyis nyolcévnyi hiátust követően) nevezte ki hercegprímásnak. Az ekkor már 63 és fél esztendős veszprémi püspök első felindulásból kitért a megtiszteltetés elől – a korára hivatkozva. Metternich és Kolowrat azonban nem véletlenül szemelte ki az erős kezű, gazdasági téren kiváló eredményeket felmutató Kopácsyt az érseki székbe. Az újabb, nyomatékos felkérésre már nem mondhatott nemet a veszprémi püspök, s a helytartótanács 1839. II. 27-én (a pápai jóváhagyást követően) beiktatta a hercegprímási, valamint Esztergom vármegye főispáni méltóságába.
Ő volt az első főpásztor, aki az egyházmegyei körleveleket magyar nyelven fogalmazta meg. Több tudományos munka magyar nyelvű fordítása is Kopácsy József szorgalmazására készült el, nem egyet a saját költségén adatott ki. A népnevelés előmozdítása érdekében nem keveset áldozott iskolák, tanintézetek alapítására. A vízivárosi tanintézetben például – rendhagyó módon – magyarul tanították a fiúkat és a lányokat.
A félbemaradt esztergomi bazilika felépítését is folytatta. S bár a munkálatok rengeteg pénzt felemésztettek, a gazdasági kérdésekben (is) rendkívül hatékony, előrelátó érsek tisztában volt a megoldással: a veszprémi püspökség járadékaival továbbra is ő kívánt gazdálkodni. Nem tetszett ez a vallásszabadságot hirdető, liberális, ellenzéki Deák Ferencnek, ezért az ő indítványára Zala megye egy feliratban feljelentette Kopácsyt, hogy elsikkasztja a veszprémi püspökség jövedelmét.
Az érsek sem ment a szomszédba azért, hogy bosszút álljon. Már azt a körlevelet is ezen indíttatásból bocsájthatta ki, melyben megtiltotta a reverzálisok nélküli vegyesházasságok megáldását. (Nyilván kevéssé tetszhetett az evangélikus Deáknak, hogy ha különböző felekezetűek kötötték össze életüket, házassági szerződést kellett kötniük, melyben kötelezték magukat arra, hogy a frigyből születendő gyermekek katolikusok lesznek.) A legkomolyabb csapást viszont azzal mérte Kopácsy Deákra, hogy ő is tagja volt annak a legfelsőbb körökből kiinduló szervezkedésnek, melynek elsődleges célja az volt: az 1843-as választások idején konzervatív többséget alakítsanak ki az országgyűlésben. E konspiráció egyik lényeges eleme volt, ami az 1843. IV. 4-i, Zala vármegyei közgyűlésen történt. A becsődülő, kortesek vezette kisnemesek ugyanis egyrészt belefojtották a szót a liberális vezetőkbe, majd kerek perec megtagadták a nemesi adózás bevezetését. Ezzel gyakorlatilag megbuktatták Deákot, aki nem rejtette korábban véka alá, hogy a követi státuszt csak abban az esetben vállalja el, ha az általános adózást bevezetik. Kossuth Lajos elkeseredetten közölte a Pesti Hirlap olvasóival a „gyászhírt”.
De térjünk vissza Kopácsyhoz és az esztergomi bazilikához. A majdnem két évtizede elkezdett építménynek az elődje által jóváhagyott tervein lényeges változtatásokat eszközölt az érsek. Az időközben szintén elhunyt építész, Packh János munkáját Hild József vette át – ő alkotta meg az eredeti elképzelésnél zömökebb székesegyházat erős falívekkel és vörösrézzel fedett, vasvázas kupolával. Kopácsy nevéhez fűződik a belsők vörösmárvány borításának lecserélése is kékesszürke színűekre. Az épület Dunával szemező oldalán pedig öt monumentális szobor kapott helyet. Az érsek 1845. VIII. 18-án megáldotta ugyan és feltűzte a bazilika kupolájának zárókeresztjét, az épület felszentelésére azonban jóval a halála után, 1856 augusztusában került csak sor.
Kopácsy József 1847. IX. 18-án adta vissza lelkét Teremtőjének.
Másfél hónappal a halála után, november elején Szilasy János lelkipásztor–tanár méltatta nekrológjában az elhunyt erényeit egy akadémiai ülésen. Pár évvel később egy francia nyelvű kiadvány került ki a párizsi könyvespolcokra Kopácsyról, a XIX. század első felének egyik legfontosabb magyar alakjáról, kiemelve szerepét a reformkori küzdelmekben. Veszprémben a Toborzó utca 9-es számú ház díszes felülvilágító ablakán kovácsoltvas monogram őrzi ma is az emlékét: HKJ, azaz: Herceg Kopácsy József.
Források:
Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai – Esztergom vármegye, 1909
Brisits Frigyes: Vörösmarty Mihály és az Akadémia, 1937
Darnay Kálmán: Táblabiróvilágból, in: Pesti Hirlap, 1926. VII. 25.
Darnay Kálmán: Váratlan szónoki siker, in: Budapesti Hirlap, 1931. VII. 15.
Forintos Attila: A székesfehérvári püspökség adattára • 1777–2010, 2011
Földesi Ferenc: Az Olvasóhoz, in: Veszprémi Szemle, 2024/3.
Kézirattár, SzfvPL–IX. 8.–No. 1693/II/11.
Meszlényi Antal: A magyar katolikus hierarchia reformtörekvései a reformkorszakban, in: Vigilia, 1968/4.
Molnár András: Ki buktatta meg Deák Ferencet?, in: Zalai Hírlap, 1993. IV. 3.
Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, V. kötet, 1859
Sebő József: „A magyar bimbó” – Kopácsy József, a magyar nyelv apostola, in: Veszprémi Szemle, 2008/1–2.
Sinka Ferenc Pál: Az esztergomi főszékesegyház felszentelése – 1856. év augusztus 31. –, in: Esztergom és Vidéke, 2006. VIII. 31.
Szalay László: A székesfehérvári püspöki könyvtár, in: Könyvtáros, 1986/11.
Végh Ákos László
