2022. április 19.

M. Tóth István

(1922–2006)

100 évvel ezelőtt, 1922. IV. 19-én született Tóth István (felvett nevén M. Tóth István) festőművész egy, a Dévai utcában élő vasutasfamíliába. Pár évvel később azonban, ahogy gyarapodott a család (két öccse született Istvánnak), átköltöztek a Kolozsvári utcába. Maroshegyi kötődésére büszkén választotta neve elé a megkülönböztető M. betűt.

A görbe lábú, vörös üstökű, szeplős srác kirítt a maroshegyi iskola diákjai közül (ő legalábbis így érezte), rendszerint jókora vargabetűt leírva tért meg otthonába délutánonként, hogy kikerülje agresszívabb társait. Az a tanítónő sem került szakmája halhatatlanjainak Pantheónjába, aki Piroskának nevezve szólította fel a csendes fiút, majd miután a valóban Piroska nevű osztálytársa válaszolt a feltett kérdésre, átküldte egy kollégájához a „renitens” leányzót körmöst gyűjteni.

A serdülő István szeretett a Sóstón csatangolni. Míg öccsei a békalencsét gyűjtögették vagy párbajt vívtak szablyapótló vízinövényekkel, ő sima felületű iszapcsömbörlékeket keresett, melyekre könnyedén lehetett tetszőleges figurákat karcolni akár náddal is.

A polgári fiúiskolát követte a tanonciskola. Géplakatos lett, de mert a rajzolásban, a festésben teljesedett igazán ki, 1941-ben jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, ahol – többek között – Borsos Miklós is instruálta. Mindjárt az első évben egy erdélyi tanulmányúton vett részt. Később tagja volt a Mátyás templom díszítő elemeit átfestő csapatnak, majd a kőröshegyi gótikus templomot ékítettek új freskókkal. Tanulmányai befejeztével, 1947-ben (mivel az alapképzést követően az intézmény hallgatója maradt egy kétéves művészképző kurzus elvégzéséig) visszatért Székesfehérvárra, hogy diplomával tarsolyában azonnal munkába álljon. A hivatalos szervek Pallai Józsefhez, egykori gimnáziumi tanárához irányították, kinek szigorát csak felnőttfejjel tudta definiálni M. Tóth, megfontolt pedagógiai céllal megalapozott, már-már atyainak nevezhető törődésként.

A Maroshegyi Állami Népiskolában (a mai Táncsics Mihály Általános Iskolában) kapott lehetőséget helyettesítő tanárként. Innen 1951-ben váltott a belváros határán magasodó Petőfi Sándor Általános Iskolára, ahol 33 éven át, nyugdíjazásáig foglalkozott az ifjoncokkal.

Tagja lett az Észak-dunántúli Képzőművészek Fejér megyei csoportjának, melynek elnöke ez idő tájt Áron Nagy Lajos volt.

A háború poklából megmenekült alkotókat bőségesen ellátta témával a világégés, M. Tóth István azonban az erőszakos tetteket nem, legfeljebb a romokat ábrázolta vásznain, vázlatfüzeteiben. Büszke volt rá, hogy nem csak puskát, de még egy csúzlit sem markolt soha. 1955-ben a háború vérzivatarában találatot kapott, megcsonkított színházról készített rajzokat. Diófapác vázlatait a teátrum újjáépítésének alkalmából, majd egy 2013. évi tárlat részeként is megtekinthette a közönség.

M. Tóth István a színház romjai között (fotó: Kabáczy Szilárd, forrás: VLKI)

1956. VI. 9-én a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola fennállásának 25 éves évfordulóját ünnepelte, M. Tóth István is részt vett a rendezvényen, és egy festményét ajándékozta alma materének.

Gyermekkora óta vonzódott az egyedi, szokatlan, kivételes formákhoz. A mulandóságra figyelmeztető, tragikus sorsokat felidéző tárgyakat és természeti képeket megörökítve „beszélgetett” szívesen az alkotásaira kíváncsiakkal. Művei jelentős részével szülőföldje bemutatására törekedett, az élővilág szépségeire éppúgy, mint a történelmi, épített környezetére. A témául választott jelenségek ábrázolásával – törékenységükre, változás alá vettetett mivoltukra helyezve a hangsúlyt – gyakran a múltra is igyekezett reflektálni. Mesélőkedvét, tapasztalatai, élményei megosztásának örömét – még ha szavak helyett rajzeszközökkel élt is – bevallottan nagyszüleitől „örökölte”.

Életre szóló élményt jelentett számára az 1958 februárjában megvalósult, NDK-beli tanulmányi kirándulás. Lenyűgözte a Prágától Drezdáig kanyargó vonatút, a cseh hegyek és völgyek lélegzetelállító szépsége. A Zwinger balkonjáról tűnődve szemlélte a füstös épülettorzókat, melyek az egekig felkiáltó jelekként emlékeztettek a 13 évvel korábbi légitámadásra.

Egy pedagógusi magyarázat érlelte meg benne a gondolatot, hogy „ha egyszer tanár leszek, én másképpen fogom tanítani a gyerekeket”. Elmesélvén ugyanis oktatójának, hogy előző nap a Nagykanizsa felé futó sínek mentén ballagott, remélve, nem fárad el a sínpár távolban felsejlő „találkozási pontjáig”; Battyánnál azonban már elvesztette reményét, s vonattal döcögött haza dolgavégezetlen; erre annyit felelt az lakonikusan: „Más a látott, és más a tudott dolog.” István tudásszomját nem elégítette ki e sejtelmes magyarázat. Ő évek múlva olyan feladatokat igyekezett kitalálni diákjai számára, amik izgatják a fantáziát, kísérletezésre sarkallnak, döntéshozatalra kényszerítenek – megágyazva az örömnek a probléma megoldása után.

Tanítványai szerették, érezték, hogy mindent elkövet azért, klassz hangulat uralkodjon az óráin. A pozitívumokat hangsúlyozta alkotásaik láttán – önbizalmukat erősítendő. A felnőttek számára is követendőnek, megőrzendőnek tartotta a gyermekekre jellemző, lelkes koncentrálást, amikor akár tervezett, akár váratlan nehézséggel találják szemben magukat.

Az volt számára az érdekes – ami érdemjegyek páncélfiókjába nem zsuppolható –, hogy egy-egy növendéke gyengén, bizonytalanul vagy önállóan, lényegre törően térképez-e fel egy kérdéskört. Nem csak ecsettel, szénnel vagy filctollal, az élet minden területén saját kútfőből származó vélemény kialakítására ösztönözte tanítványait. Művészetet kedvelő, a megoldandó feladataikban szívesen elmélyülő, empatikus fiatalok nevelését tűzte célul maga elé. A nevelői tevékenységéhez való hozzáállását Apáczai Csere János szavaival tudnánk híven érzékeltetni: „Én azok közül, kik a magyar ifjúság dolgát a nevelésben előbbre vitték, a legkisebb vagyok, de szándékomra nézve, mellyel e cél elérése érdekében fáradoztam, nincs, aki rajtam kifogjon.” Olyan diákja is megemlékezett arról, hogy a mester irányítása mellett a rajzkészsége valósággal szárnyalni kezdett, kinek a képző- helyett a színművészet állt érdeklődése homlokterében. Egy 1968-ban elköltözött lányka levelében fájlalta, hogy az új iskolában a rajzórákon nincs önálló tervezés, mint a tanár úrnál, csak letesznek eléjük egy tárgyat, mondván: ezt kell lerajzolni.

Ekképp tömörítette dióhéjba dolgos hétköznapjainak szüzséjét egy nyilatkozatában: „Korán fekszem, korán kelek – mire más megy a hivatalba, én már két órát festettem, aztán indulok az iskolába. Nem rajzórákat tartok, hanem játszom a gyerekekkel, melynek eredménye a vizuális intelligenciájuk fejlődése.”

Mint tanár és mint festő is aktívan formálta Fejér megye művészeti életét. Helyi és országos tárlatokon mutatta be műveit, emléktábla-avatások, kiállítás-megnyitók sora kezdődött elismerő szavakban sohasem fukarkodó szónoklatával. Hétfői napokon tartottak csapatépítő tréninget a Vörösmarty tér 8-ban berendezett, 9-es számú műteremben az Észak-dunántúli Képzőművészek Fejér megyei csoportjának tagjai. Konfliktuskerülő attitűdje nem szenvedhette, hogy nem sokkal az 1977. V. 9-i titkári kinevezését követően egy alkotótársa kifakadt – személy szerint ellene is –, amiért nem oldja meg a szervezetük az ő műtermi gondjait. Olyan rossz szájízzel jött el M. Tóth a találkozóról, hogy felmentését kérte inkább a megbízatás alól. Empátiája látni engedte számára annak a kétségbeesett hölgynek is a „maga igazát”, aki, miután a mester elszállíttatott egy különleges formájú, villámsújtotta fatorzót Hantos határából, hogy műalkotást képezzen belőle, zaklatott hangú nyílt levélben panaszolta el, hogy eddig a fa közkincs volt, a műúton elhaladók sokasága pihentette rajta szemeit.

Szakkört vezetett már az ’50-es évek közepén a Szent István terem fölötti stúdióban, mely az 1960-as olaszországi tanulmányútját követően unikális mediterrán hangulatot árasztott. Kedvenc metaforája volt, hogy rajzolni úgy is lehet, mintha csupán változatosságra törekvő, hétvégi túrázó lenne az ember, de úgy is, mintha felhőmagas bércek meghódítását célzó alpinista. (Ez persze főleg a célkitűzés, az alkotás komolyságára vonatkozott, a szakkör tagjai többnyire lelkes amatőrök voltak, esztergályosok, pékek, orvosok.) Művészettörténettel és bonctannal is szélesítette az érdeklődők látókörét.

Az iskolás korúaknak az Úttörőházban (a későbbi Szabad Művelődés Házában) vezetett szakkört, s hozzá olyan eredményesen, 1956-ban például az ő tanítványai hozták Székesfehérvárra az országos gyermekrajz-kiállítás első díját.

A napfényes Itália élményanyaga meghatározó elemként raktározódott el M. Tóth művészetében. Erről nem csak az a több mint félszáz, 1961. IV. 9-én kiállított akvarell, tusrajz, olajfestmény és gouache tanúskodik, melyek születésüket a tizenkét napos IBUSZ-útnak köszönhették, de későbbi alkotásainak jelentős hányada is. 1964-ben már a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának tagjaként szerepeltette alkotásait Pécsett, egy, a Janus Pannonius Múzeumban megrendezett közös tárlaton.

Hosszú évekig mardosta, hogy nincs kiépített mecenatúra Magyarországon, a rendelkezésre álló szellemi muníciót nem kamatoztatja az állam, nem trenírozzák a művészeket komoly kihívásokat jelentő megbízásokkal. 1978-ban végre szerződést kötöttek vele a FÁÉV (Fejér Megyei Állami Építőipari Vállalat) vezetői. Munkaértekezleteken negyedéves, féléves bontásban tárgyalták meg, milyen gyakorisággal készítsen a művész grafikákat a vállalat műsorfüzeteibe, az üzemi újság részére, mely alkalmakra tervezzen meghívót, hány szocialista brigádot fogadjon a műtermében, mely rendezvényeken jelenjen meg, s melyeken működjön közre. Hűen illusztrálja, mennyire meg voltak elégedve a festőművész munkájával, az, hogy 1984-ben felajánlották az immár ARÉV néven futó vállalat vezetői: nyugdíjasházuk padlásterében állandó kiállítást rendezhet M. Tóth a saját munkáiból. A festő azt tervezte ekkoriban, életművét fogja bemutatni a felajánlott térben.

Ha nem is ilyen rendszerességgel, de azért kapott megbízásokat egyéb intézményektől is. Az 1969-es Videoton Interjazz Fesztivál díszlettervezési munkálatai is M. Tóth István nevéhez köthetőek; a városi tanács műszaki osztálya pedig a ’80-as években kérte fel épületplasztikák, dekorációk (pl. tűzzománc burkolat) zsűrizésére. Számítottak észrevételeire a Velencei-tavi Intéző Bizottság javaslatainak véleményezésénél éppúgy, mint A közművelődésről szóló törvény tervezetének megtárgyalásakor. Kuriózum, hogy két 14 éves ifjú és egy 7 esztendős gyermek pincetárlatának megnyitását is elvállalta, baráti körben értékelte a József Attila utca alagsorában 1993. II. 20-án kiállított rajzokat, kisplasztikákat.

1982-ben, Pécsen vette át a Székely Bertalan-díjat, mellyel a művészeti és a pedagógiai pályán egyaránt a legmagasabb színvonalon teljesítőket jutalmazzák. 1992. V. 8-án, 70. születésnapja alkalmából életmű-kiállítást rendezett munkáiból a Megyei Művelődési Központ.

Kiemelném a számtalan esemény közül, mely M. Tóth István életét gazdagította, az 1995. X. 14-i kiállítás-megnyitót, melyre az ún. István Galériában, a festő Jókai utcai otthonában berendezett műteremben került sor. Adott időintervallumban bárki élvezhette a tárlatot, de csoportok számára előzetes egyeztetést követően alternatív időpontokban is lehetőség nyílt a műalkotások megtekintésére, megvételére. 2000-ben már a Várfal Galéria és Kiadó invitálta a művész otthonába az aktuális kamarakiállítás iránt érdeklődőket.

1997-ben kapta meg a Fejér Megye Díszpolgára kitüntető címet.

2002-ben határozta el, hogy olyan festményeket is létrehoz, melyeken – a figurális kompozíciók elsődlegességéből kiinduló szemléletét átmenetileg kispadra ültetve – nem lesz más, csak színek. A nonfiguratív képek kevesebb fogódzót kínálnak ugyan a szemlélőnek, ezért is ragaszkodott korábban a formák egyértelmű megjelenítéséhez, melyek üzenete nem dodonai vagy még nehezebben kihámozható; 80 esztendősen viszont – úgy érezte – festhet, kísérletezhet immár önnön mulatságára is.

Hosszú, súlyos betegség következtében 2006. V. 3-án álmában ragadta el a halál, a maroshegyi Szent Kereszt temetőben nyugszik. Emlékkiállítását tanítványa, Fehér László rendezte 2006. VII. 26-án, melyet König Róbert (aki szintén mestereként tekintett rá) nyitott meg.

Születése évfordulóján, 2007. IV. 19-én avatták a Jókai utcai lakóháza falára kitett emléktáblát, amit születésének 100. évfordulóján meg is koszorúznak. Napjainkban – az „M. Tóth 100” programsorozat keretében – grafikái, festményei díszítik a Pelikán Galéria és a Gárdonyi Géza Művelődési Ház kiállítótermeit.

Források:
Bobory Zoltán—Fehér László: M. Tóth István, 2013.
Fejér Megyei Hírlap, 1956. III. 7., 1956. VI. 14., 1957. V. 12., 1979. V. 13.
M. Tóth István hagyatéka, VLK XIV–34.
Tábori Szilvia: Nyolcvanéves vakmerőség, in: Mix Magazin, 2002/7
Zágoni Erzsébet: Komoly beszélgetés egy vidám fickóval, in: Fejér Megyei Hírlap, 1977. III. 29.

Végh Ákos László

Megosztás:

Ezeket látta már?