Mayer Károly

A székesfehérvári Felsővárosban az egykori nemes, ekkor már a kenyerét szabóként kereső Mayer Sándornak és nejének, Tóth Borbálának gyermeke született 1837. IX. 15-én. A kisfiú a keresztségben a Károly és a Sándor neveket kapta.

Az eszes ifjú (kinek Rader Alajosnál beszerezhető gyakorlófüzetei megőrződtek az utókor számára az 1847 és 50 közötti évekből) a helyi gimnázium elvégzése után a bécsi Pázmáneum hittudományi karán szerzett diplomát. 1860. IX. 19-én pappá szentelték, és két nappal később már neki is foghatott kápláni teendői elvégzésének. Előbb Budafokon, majd öt év elteltével Isztiméren.

Itt nem vert gyökeret, alig több mint egy évvel később (rövid időre) visszatért szülővárosába. A szigetcsépi plébánia adminisztrátoraként 1868. V. 23-tól tevékenykedett. Méghozzá olyan hatékonyan, hogy három hónappal később a plébánia vezetését is a gondjaira bízták.

Az 1868. X. 26-án Ráckevén lebonyolított tanítói tanácskozmányon felolvasta egy beszédét, melyben a szabadelvű politikusok ama törekvését kárhoztatta, mely szerint az iskolákat külön igyekeztek választani az egyháztól, megfosztva ez utóbbit a népnevelés ügyére gyakorolt (erős) befolyásától.

Az akusztika tudománya a legapróbb részletekig foglalkoztatta. Az épületek akusztikája Zamüninen utánra keresztelt kéziratában arról értekezett, hogy a művészi előadások megfelelő térhangzását milyen módon kell megteremteni. A rétor vagy szavaló hova álljon például egy kupolás teremben, hogy a „hangsugarak” a hallgatóság minden tagjához kiválóan eljussanak. A kortárs tudósok (többnyire franciák) idevágó kísérleteit, eredményeit is felhozza esetenként – hol saját érvei alátámasztására, hol kritikával illetve azokat. Kitér ugyanakkor Samuel Morland 1670-ben bemutatott, trombitaalakú szócsövének jelentőségére is.

Tanulmányában elemezte, miért nem vagyunk képesek határtalan számú „discret-hangot” felfogni. Hiszen ha egy másodperc alatt 8 izochron hullámlökésnél több nem érkezik a hallójáratainkba, nem sok esélyünk marad hanggá kapcsolni össze a jeleket. A hanghullámok erősségét a visszaverődést létrehozó felület anyaga szerint is vizsgálta. Összehasonlította a levegőben terjedő hangok útját a vízfelületről, fenyőről, üvegről, ólomról, acélról visszapattanó hangokéval. Simonella márkinő milánói nyaralójánál történt esetet hozza fel példaként: az épület és egy másik, tőle 195 láb távolságra lévő ház között – a tereptárgyak speciális elrendeződésének köszönhetően – 50-szer ismétlődött meg egy pisztolylövés visszhangja. Mayer taglalja a felhők és hegyfalak generálta visszhang erősödésének okait is.

Az ötöd párhuzamos menetéről megfogalmazott, 1872-es írásában egy meg nem nevezett cikkíróval vitatkozott, aki az kvinttilalom megszüntetése mellett tört lándzsát. Ezen hangköz célszerű (tehát mérsékelt gyakoriságú) alkalmazását javasolta az illető a zenetanításban. Igazát Bach, Beethoven, Mozart és Wagner példáin keresztül érezte célszerűnek bizonyítani, akiknek „elégszer” található kvint a műveikben. Mayer az ötödtilalmat továbbra is fent kívánta tartani, cáfolva az ismeretlen szerző érveit.

Hét és fél, Szigetcsépen töltött év után úgy érezte, váltania kell. 1876 nyarán a székesfehérvári belvárosi plébános pozíciójára pályázott, de végül elállt e szándékától. Grensperger István és Károly János küzdött meg egymással a hivatalért. Mayer Vértesboglárra költözött, az ottani plébániát igazgatta a következő négy évben. Amikor a mintegy hat és fél kilométerre lévő, szomszéd településre, Csákvárra irányították át feljebbvalói, Keifler János karkáplánt jelölték ki utódjául Bogláron.

1880. II. 28-án kezdte meg plébánosi működését Csákváron. A rábízott bárányoknak azonban nem csak lelki gondozója volt, fellendítette a közösségi életet is. Érdekvédelmi szövetségbe tömörítette a helyi fazekasokat, majd modern gépeket szerzett munkájukat megkönnyítendő. Megszervezte azt is, hogy minél gördülékenyebben jussanak el a termékeik a vásárlókhoz. Kórust és fúvószenekart verbuvált a település muzikális lakosai közül. Legkiemelkedőbb világi tevékenysége azonban, ezt kockázat nélkül kijelenthetjük, a méhészkedés volt.

A XIX. század közepéig használt szalmakasokból és tönkkaptárakból a lépet csak késsel lehetett eltávolítani, e tevékenységhez viszont tanácsos volt lekénezni a méheket. A kasban beálló rendellenességeket nem lehetett megfigyelni, így reagálni sem reájuk. Ráadásul a mézelés volumenét is lett volna hova fejleszteni. Európa-szerte próbálkoztak a méhészet megreformálásával, igazi áttörésre azonban 1845-ig kellett várakozni: ekkor állt elő egy felső-sziléziai plébános, Jan Dzierzon a kivehető, keresztlécekkel felszerelt kaptár ötletével. A vívmányt számos szakember tovább gondolta, igyekezett tökéletesíteni. Közéjük tartozott Mayer Károly is.

Bár már 1874-ben papírra vetette, mit gondol A szaporításnak, sokasításnak legegyszerűbb és legczélszerűbb módjáról, tanulmánya a fiókban maradt. Csákvári lehetőségei azonban új lendületet adtak neki, a Vál-vidéki Gazdakör 1884-es méhészeti kiállításán már a bírák közt találkozunk a nevével. E kisebb megmérettetésen méhészeti eszközeivel ő maga, valamint „mecénása”, Esterházy Miklós Móric majki méhészete bizonyult a legjobbnak. Mayerre ekkor aggatták rá az eposzi jelzőt: „Fehérmegye legszakavatottabb méhésze”-ként emlegették. A méhek természetrajza címet viselő, becses és tanulságos munkájából a királyi tanfelügyelőség 116 példányt küldött a megyei tanítóegyesület elnökségéhez, hogy osszák szét a tagjaik között.

1886-ban a troppaui vándorgyűlésen mutatta be a Mayer-féle kaptárt, amiért díszoklevéllel jutalmazták. Kühne Ferenc, a Méhészeti Lapok egyik szerkesztője ismertette periodikájában az innováció előnyös voltát. A következő évben maga Mayer is bemutatta a dzierzoni mintán végzett újításainak pozitívumait A szabadban álló méhdúcok előnyei a méhházakkal szemben című cikkében. Ebből derül ki, hogy 1872 óta készített kaptárakat.

Székesfehérváron is bemutatta fejlesztéseit. A IV. vándorgyűlést, melyen ő elnökölt a bíráló bizottság élén, a polgári lövölde területén: a klubhelyiségekben és a parkban látogathatták az érdeklődők. Mayer 4 db nyolcas dúccal szerepelt a kiállításon és ámulatba ejtette a közönséget az általa prezentált roppant méztömeg is. Bár az aranyérmes gróf Esterházy Miklós lett, a Magyar Méh tollforgatója nem volt rest megjegyezni: Mayer érdemelte volna meg az első díjat.

Még 1886-ban Csákváron tette tiszteletét a Magyar Országos Méhészeti Egyesület. Alelnökük, Kriesch János a szakmai kirándulást követően minden, e téma iránt érdeklődőt arra buzdított, vizitáljon bátran Mayernél és az uradalmi kertésznél, Endersch úrnál – érdemes.

A Mayer-kaptárak 1890-ben is folytatták hódító útjukat: ezúttal a Praterben megrendezésre került gazdasági és erdészeti kiállításon termett számukra babér. Csak Csákváron 600-nál több Mayer-kaptár készült el rövid idő alatt ekkoriban.

Bár többen is készítettek praktikusabb méhészeti eszközöket, dolgoztak ki eredményesebb módszereket (itthon vitathatatlanul Boczonádi Szabó Imre gyakorolta az apiculturára a legnagyobb hatást), a Mayer-kaptár az 1910-es évekig keresett termék maradt. Erről tanúskodik a Meister Testvérek Faáru- és Méhkaptárgyárának 1912. évi katalógusa is. 

Mayer Károly 1888. VII. 31-én azzal a kéréssel folyamodott Pauer János megyéspüspökhöz, hogy síkra szállna a felsővárosi plébánia megüresedett székéért, s amennyiben megkapja rá az engedélyt, számít arra, hogy a püspök továbbítja pályázatát a képviselőtestülethez, mint kegyúri joghatósághoz.

24 éven át (1890 júniusától 1914 márciusáig) a zsinati vizsgálói pozíciót is betöltötte Fejérben. Érdekesség, hogy a három évre szóló megbízatás megújításai alkalmával nem mindig ugyanabban a tematikában ruházták rá e tisztséget. Hol erkölcs- és lelkipásztorság-tanból, hol dogmatikából kellett a hétköznapokon megszokottnál is felkészültebbnek lennie. 1898. V. 31-én iktatták be a székesfehérvári főesperességbe.

Szívén viselte a fehérvári születésű, jó előmenetelű növendékek sorsát. Olyannyira, hogy 1897-től egyik alapítványt hozta létre a másik után. Évente egy jó tanuló számíthatott a támogatására a papnevelő intézet, az ipariskola, a római katolikus főgimnázium, a felső kereskedelmi iskola, a Germano-Hungaricum és a főreáliskola diákjai közül.

Emellett gimnazista fiúkat invitált saját gregorián iskolájába – a Wiener Sängerknaben mintájára. A kurrens modern hittudományi, filozófiai és zenetudományi kiadványok éppúgy érdeklődése homlokterében foglaltak helyet, mint a nyelvkönyvek. Elmúlt 60 éves, amikor elkezdett angolul tanulni gramofonlemezről – hogy eredetiben olvashassa a klasszikus irodalmi műveket. (Német tudása lényegesen korábbra eredeztethető: az Esterházy-uradalom főkertészével, Gottfried Endersch-sel rendszeresen búvárolták a német nyelven írt méhészeti szakkönyveket, periodikákat.)

Személyes anyagi támogatása és kapcsolatai nélkül a lelkes szervezők szavai pusztába kiáltottak maradtak volna, nem valósulhatott volna meg a II. nemzeti sakkverseny. (A versengést 1907. VIII. 4. és 23. között bonyolították le Székesfehérvárott, egy évvel a hagyományteremtő győri rendezvény után.) Régi szenvedély volt Mayer életében a sakkozás – Szigetcsépről 1873. IV. 6. és 1876. III. 26. között (később Csákvárról is) rendszeresen fejtette meg a Vasárnapi Ujság sakkfeladványait, de a Képes Kiállítási Lapokba is el-elküldte a megoldásait. Sakkversenyeken ő maga nem indult, de otthonában gyakran vendégeskedtek nemzetközileg elismert játékosok.

Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter 1916. VII. 22-én kelt levelében értesítette Prohászka Ottokár püspököt, hogy Ferenc József kilenc nappal korábban a drivesti címzetes püspöki ranggal ruházta fel Mayer Károly apostoli protonótáriust, tissibóthi címzetes apátot és nagyprépostot.

Ez utóbbi rangra 1916. V. 14-én emelkedett, a Károly János halálával keletkezett űrt töltötte be közel egy évtizeden keresztül – élete végéig.

A Tanácsköztársaság túlburjánzása idején Prohászka Ottokár püspökkel egymás hangját erősítve tiltakoztak az egyházi birtokok 1919. VI. 10-i likvidálása ellen.

A 88 esztendős polihisztor 100 évvel ezelőtt, 1925. VIII. 12-én hunyta le örökre szemét. Az a hír kapott szárnyra, hogy a halálos ágya mellett, az éjjeli szekrényén breviáriuma társaságában csupa sakk-könyv pihent, és épp egy, a stratégiai játékkal kapcsolatos feladványon töprengett, amikor utolérte a halál.

Mayer Károly Sándor nagyprépost hagyatékát Kepes János közjegyző kezelte, az ezzel kapcsolatos árverést is ő szervezte. Az ekkor kitöltött bizonylatokból kiderül, hogy Mayert Juhász Jenő borbély borotválta, Bogár Erzsi gondoskodott az idős egyházfiról. Szabady József káptalani ügyészt bízta meg a jogi ügyeinek lebonyolításával. A gyászszertartást pedig Pfinn József temetési vállalata intézte. Szegényes, egyszerű temetést óhajtott magának Mayer – a székesegyház sírboltjában.

Általános örökösének a Székesfehérvári Püspöki Papnevelő Intézetet jelölte meg; az ingóságai mellett a káptalani javadalmi részesedés is az intézményre szállt. Könyvtárát is a papnevelde vezetői vehették át. A teológiai kötetek a szeminárium tulajdonába kerültek, a sakkal és a zenével foglalkozó kiadványok pedig a belvárosi katolikus körébe. A német nyelvű Kirchen Lexikon korábbi példányát a ferences atyákra hagyományozta. Végrendeletét 1925. VII. 11-én (egy hónappal a halála előtt) hitelesítette. Érdekesség, hogy az általa készített Mayer-kaptárakat még az 1970-es, 80-as években is használták egy-két háznál, Csákváron. Ma az itteni Vértes Múzeum udvarán három ilyen méhlakást: egy kis és egy nagy méretűt, valamint egy anyanevelőt tekinthetünk meg.

Források:

Alkotmány, 1898. VI. 4.
Bottlik István: A sakkjáték és a római katolikus egyház, in: Magyar Sakkvilág, 2011/7.
Forintos Attila: A székesfehérvári székeskáptalan (Adattár • 1777–2004), 2005
Havi Közlöny, 1891/11., 1897/10.
Lukács László: Mayer Károly méhészeti újításai Csákváron, in: Fejér Megyei Hírlap, 1995. I. 28.
Magyar Kurír, 2002. IV. 4.
Mayer Károly, in: A püspöki levéltár törzsanyaga, SzfvPL–I.–No. 5550.
Mayer Károly és Klaucz György kéziratai, in: A püspöki levéltárban elhelyezett iratok, SzfvPL–IV.–No. 1532.
Nemzeti Ujság, 1925. VIII. 22.
Székesfehérvár és Vidéke, 1876. VIII. 30., 1880. IV. 17., 1885. X. 27.
Vajda Árpád: Székesfehérvár jubilál, in: Magyar Sakkélet, 1957/8–9.

Végh Ákos László