2020. június 21.

Pados János

(1820–1892)

Pados János 200 évvel ezelőtt, 1820. VI. 21-én látta meg a napvilágot Dunaföldváron. Az id. Pados János gyógyszerész és Arnó Franciska házasságából született gyermek a hidak szentjéről és a gyónási titok vértanújáról, Nepomuki Szent Jánosról kapta a nevét a keresztségben.

Elemi iskolái abszolválását követően Budán folytatta tanulmányait, amiket az Alpokalja mellé költöző családját követve Kőszegen fejezett be kiváló teljesítménnyel. A 16 esztendős, művelt és fogékony ifjú felvételt is nyert a székesfehérvári szemináriumba. A szemináriumba, ahol csak negyedszázaddal a székesfehérvári egyházmegye alapítása után – a jozefinista ideológia háttérbe szorultával –, 1802-ben kezdődhetett meg az önálló papnevelő munka.

Már ekkor négyéves képzésben vettek részt a papnövendékek az 1798-ban feloszlatott sarus karmelita rend egykori kolostorában és templomában, amit I. Ferenc adományozott a székesfehérvári egyházmegyének. Az ifjú Pados szivacsként szívta magába a tudást, dogmatikából és morálteológiából is többször évfolyamelsőséget ünnepelhetett; egyedül a kánonjogból szerzett érdemjegyeit nem tette volna ki szívesen a kirakatba. A szünidőkben, hogy minél kevésbé legyen terhére szüleinek, házitanítónak szegődött el egy tehetős család fia mellé. A Protocollum lycei episcopalis Alba-Regalensis irataiban fennmaradt a szeminaristák jellemzése. Joannes Padost jó megjelenésűnek, erősnek, becsületesnek, szorgalmasnak, találékonynak, nyájasnak és barátságosnak írják le ebben, aki előzékeny a feljebbvalóival és tisztelettudó. A társas tevékenységek állandó résztvevője, a közös fogadalmak betartásában példamutató, a szemináriumi életről kizárólag elismerően, elégedetten nyilatkozó.

A négyévnyi tanulás után – zsenge kora okán – nem szentelték azonnal pappá; Barkóczy László püspök mellé rendelték átmenetileg, a következő három évben a papi szertartókkal szemben támasztott elvárásoknak kellett megfelelnie. Pappá szentelésének szertartását (1843. VI. 23.) követően a dunabogdányi plébániát kapta meg lelkipásztori teendői helyszínéül. Szabadidejében történelmi stúdiumokat folytatott, s a Duna menti flórát, faunát tanulmányozta.

Innen azonban hamarosan visszahívták a püspök közvetlen környezetébe, Székesfehérvárra – szentszéki jegyzővé léptették elő; s mint ilyen, írta meg kérelmét 1848 júliusában a káptalani helynöknek címezve, hogy engedélyezze bezupálását a nemzeti őrseregbe, de hivatalát is fenntartva egyben, amit elfoglalhat, midőn visszatér majdan a csatamezőről. Farkas Ferenc kezdetben ellenezte az ötletet, augusztus végén mégis beadta a derekát, és Padost jelölte ki az önkéntesek lelki üdvéről gondoskodó tábori lelkészi poszt betöltésére. Bár ez idő tájt az említett Farkas Ferenc jelentős pénz- és boradományokkal segítette az összeverbuválódott felkelőket, a káptalani helynök pálfordulása később érzékenyen érintette ünnepeltünket is. Azért, hogy császárhűségéről biztosítsa a győzedelmeskedő osztrákokat, Farkas nem csak segélyt szavaztatott meg Windisch-Grätz seregének támogatására, de minden követ megmozgatott, hogy ellehetetlenítse a rebellió idején a magyar kormányhoz hűnek mutatkozó papokat, elüldözze őket Fehérvárról. De ne szaladjunk ennyire előre!

A 28 esztendős Pados János a Kosztolányi-dandár tábori lelkészeként nem csupán lelki vigaszt nyújtott a rászorulóknak, nem csak az utolsó kenetet adta fel a haldoklóknak; ápolta a sebesülteket, prédikált, a csaták előtt lelkesítő beszédeket tartott, ha lehetőség nyílt rá, misét celebrált, a zászlóalj zászlaját felszentelte. A Kosztolányi-dandár részt vett a pákozdi csatában, majd egy hónapra rá a schwechati ütközetben is, ezután Komárom alatt állomásoztak Görgey Artúr vezénylete alatt.

Az önkéntesek feloszlatása után „szülinaposunk” visszatért Székesfehérvárra, ahol arról értesült, hogy a fentebbi Farkas Ferenc és Gaál Eduárd császári biztos hathatós közreműködésének köszönhetően felmentették szentszéki jegyzői hivatalából, és visszarendelték Dunabogdányba káplánnak. Felháborítónak tartotta az eljárást, elviekben nem is fogadta el a „visszaminősítést”, de nem tehetett mást, visszavonult. Igaz, Bogdány helyett Tést választotta kényszerű remetesége színhelyéül.

1849 júniusában azonban visszatért az ősi koronázóvárosba, hogy a Belvárosban és a felsővárosi Szent Sebestyén templom szószékéről is a májusban a Habsburg-ház megsegítésére országunkba betörő oroszok ellen prédikáljon. Gyakorlatilag keresztes hadjáratra buzdította ellenük a hallgatóságát, s az osztrák kormányt gyalázta. S hogy megmutassa, nem iszik bort, ha előzőleg vizet prédikált – besoroztatta magát Kmety György Csornáról Fehérváron átvonuló hadosztályába.

Közkatonaként kezdte meg szolgálatát, Világosnál azonban már őrmesterként tette le a fegyvert. Tudta, hogy gyújtó hangú beszédeivel szálka a hatalom szemében, menekült is volna, de kalandregénybe illő fordulatok után feladta ebbéli szándékát, és magát is – a lipótvárosi erődítményben, a Neugebädéban várta a haditörvényszék ítéletét. Bírái nem voltak vele kíméletesek: hat év vasban letöltendő várfogságot róttak ki rá büntetésképp 1850 elején.

Másfél év munkácsi börtönéletet követően átszállították Olmützbe. Itt egy cellába került Szlávy József ex-koronaőrrel, de velük raboskodott Barsi József bicskei plébános is, akinek egy, a Pesti Hírlapban leközölt cikke miatt hozott halálos ítéletét enyhítették 20 év börtöncellában sínylődésre. Komótosan morzsolgatott, bilincsben töltött napjaik egyhangúságát csak a reggeli és esti mosdás és öltözködés idejére törhette meg némi (csukló- és boka)vashiány. Leveleiket felbontották és elolvasták, mi sem természetesebb ennél; ám amennyiben nem németül (vagyis: leellenőrizhetően) írtak benne akár csak egy szót is, mindössze annyit közöltek a bentlakóval, hogy levelet kapott (volna), de „szabálytalanság” miatt nem veheti kézhez. S amíg a fogvatartottak zöme asztalosi vagy kertészeti munkákkal ütötték agyon az időt, ő magyarul tanította érdeklődő rabtársait, és fordítói erényeit csiszolgatta. (Később nyomtatásban is megjelent Montesquieu és Machiavelli egy-egy értekezésének az ünnepeltünk tollából származó magyarítása.) Miután büntetését – Scitovszky János hercegprímás közbenjárására – megfelezték, 1856 helyett 1853-ban szabadult.

A Vas megyei Bőben lévő apai házba költözött, s döbbenten konstatálta, hogy nevét törölték a schematismusból, a rendtartomány névtárából. Kapóra jött korábbi tanítói tapasztalata, mely Farkas Imre püspök segítőszándékával kombinálva nevelői álláshoz juttatta gróf Károlyi György fehérvárcsurgói rezidenciáján. (A reformkor egyik legnagyobb formátumú alakja az ősi, Szatmár megyei „fészek” és pesti palotája helyett Fejér megyei birtokára vonult vissza gazdálkodni a szabadságharc leveretése után.) A nobilitás oly mértékben meg volt elégedve Pados munkájával, hogy csakhamar felajánlotta neki az udvari káplánságot. E gesztus értékű ajánlatnak köszönhetően újra gyakorolhatta a papi hivatását, visszatérhetett az egyházi szertartások mindennapos levezényléséhez.

Fehérvárcsurgón, az ifjú grófok tanítása közben fogant meg fejében a gondolat, hogy hiánypótló művel, egy olyan hittankönyvvel rukkol elő, melyben a Szentírás történeteit a gyermekek nyelvezetén, az ő szellemi képességük figyelembe vételével fogalmazná át. Ennek folyományaként látott napvilágot – a székesfehérvári püspöki hatóság engedélyével – a Bibliai történeteim.

Egy nagyhantosi intermezzo következett Pados János életében – a szintén Fejér megyei település plébániáját azonban, mire vágyott, igaztalan vádak miatt hamar ott kellett hagynia. 1855 tavaszán visszatért Fehérvárcsurgóra, ahol 1862 nyaráig, a legifjabb Károlyi csemete, István sikeres érettségi egzámenjéig pallérozta a nemesi elméket. Három Károlyi-tanítványa (Gábor, Tibor és István) közül a fent említett volt az is, akinek Úti jegyzetek. Levelekben című írását ajánlotta. Közös emlékeket vetett ebben papírra – az úrfik triójával (s a később hozzájuk csatlakozó édesanyjukkal, Zichy Karolával) egy itáliai (főként észak-itáliai) körutat tett meg Pados, melynek végére – miután Svájcon és német földön áthaladtak – egy párizsi vizitációval tettek pontot.

Az 1861-ben kiadott költeményfüzérét, mely Myrtuslombok címmel jelent meg, a korabeli ítészek mind zamatában, mind tartalmasságában a Vörösmarty és Kisfaludy nevével fémjelzett korszak műveihez hasonlították, de inkább csak amiatt, mert munkái már megjelenésükkor is archaizálóaknak hatottak, nem a szerzőnek az előbbiekére hajazó, bravúros stílusa végett. Érdeklődésre így is számot tartott a kötet, hiszen 1880-ban a második kiadását üdvözölhették Pados lírájának a hívei. Lefitymáló kritikával is illették ugyanakkor zsurnaliszták, akik megengedték, hogy a művek többsége bölcseleti, tartalmi értékkel bír, így aztán ellenpontozza a kortársak gyakran üres, léha zengeményeit; azonban ezt szem előtt tartva is darabosnak, nehézkesnek, elavultnak bélyegezték polihisztorunk költői formanyelvét.

Pados érdeklődése időközben az orvostudomány felé gravitált, ezért felmentését kérte mindennemű egyházi feladat további végzése alól. Felvételt nyert a Magyar Királyi Tudományegyetemre, s 1867-ben sikeresen le is diplomázott. Tudása külföldön történő elmélyítéséről Jekelfalusy Vince, székesfehérvári püspök hatására letett, és újra az egyház szolgálatába lépett.

Előbb a zsámbéki plébános helyetteseként tevékenykedett, majd annak áthelyezése után – még mindig 1867-ben – a plébánia élére is kinevezték. Hogy ezt elérje, szintén szüksége volt Jekelfalusy támogatására; aki egyébként maga is aktív résztvevője volt az 1848–49-es megmozdulásoknak.

Pados terhelhetőségét jól prezentálja, hogy ez idő tájt a bicskei egyházkerület esperesi feladatait is magára vállalta, ráadásul biológiai ismereteit is szinten tartotta, illetve tovább fejlesztette – részt vett például az 1869 szeptemberében Fiumében megrendezett orvos- és természettudományi kongresszuson.

Rendkívüli mértékben elkeserítette azonban, hogy a katolikus autonómia-mozgalom 1870–71-ben tető alá hozott, első kongresszusán – ahelyett, hogy a célul kitűzött konszenzusra törekedtek volna a résztvevők – a széthúzás uralkodott el, a jelenlévők minden, a sajátjuktól eltérő nézetet (azok képviselőivel egyetemben) hevesen támadtak. Így aztán látványosan kudarcba fulladt a kezdeményezés. Akkora törést okoztak a zsámbéki plébános lelkében ezek az események, hogy lemondott egyházi hivatalairól.

Még egy hosszú tanulmányutat tett 1872-ben: Törökországot, majd Németországot és Észak-Európát barangolta be – elsősorban az orvosi műintézetek eljárásrendjére, forrásaira és technikai felszereltségére fókuszálva –, tapasztalatait pedig a nyomdából 1890-ben kikerült Utazási naplójában osztotta meg olvasóival. Bár választott pátriájában, a Szigliget és Badacsony között meghúzódó Nemes Tördemiczen (ma: Badacsonytördemic) orvosként praktizált, máskülönben teljes visszavonultságban élt. Sok mindent elért mozgalmas élete során, de ifjúkori vágya, hogy Ázsiába utazzék, s ott kinyomozza, milyen emlékekre bukkanhat a magyarok őshazájában, sosem teljesülhetett. (Már az orvoslási ismeretek elsajátítását is azon eszme mentén tűzte ki maga elé célul, hogy azok birtokában – orosz protektorátus alatt – felkeresi a Don-vidék azon területeit, ahonnan nomád őseink elindultak, hogy meg se álljanak Pannóniáig. Ebbéli törekvéseiben azonban felettesei rendre meggátolták.)

1892 májusában fél szemére immár megvakulva diktálta segélykérő levelét, melyben leromlott egészségi állapotát ecsetelte egyházmegyéje püspökének. Szavai meghallgatásra találtak, egy hét múlva már a megérkezett segítség feletti örömében mondott tollba köszönőlevelet. Ez is kevésnek bizonyult azonban, Pados János egy nappal az után, hogy betöltötte 72. életévét, 1892. VI. 22-én este 10 órakor, a halotti szentségek ájtatos felvételét követően elhalálozott. Hűlt tetemeit VI. 25-én hantolták el a tördemici sírkertben.

A sajátosan Ferenc József Rendnek nevezett béklyóit koporsójába is magával óhajtotta vinni, miket Olmütz óta büszkén őrzött. Pénz- és régiséggyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak adományozta, birtokát és házát a tördemici szegények oltalmául szánta, amit idővel – tervei szerint – kórházzá fejlesztenek. Bár kórház sosem állt a háza helyén, de iskola, majd bérlakás igen. Pados végakaratát évtizedekkel később is tiszteletben tartották – napjainkban is egy óvoda és egy orvosi rendelő osztozik az „orvos és áldozár” egykori otthonának a telkén.

Végh Ákos László

Dr. Pados János síremléke Badacsonytördemicen

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?