(Valentiny János festménye)
Az 1814. VIII. 1-jén Ráckevén született Pauer János korán árvaságra jutott. Az őt felkaroló Simonyi Pál nagyprépostnak köszönhetően kezdhette meg tanulmányait Székesfehérváron. Iskoláit a pesti Piarista Gimnáziumban folytatta, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban, hova Horváth János székesfehérvári püspök ajánlásával jutott be.
1838. VIII. 19-én szentelték pappá.
Íróként az 1840-es keltezésű, Falusi oskolákról című tanulmánya révén mutatkozott be a Társalkodó hasábjai olvasói előtt. 1841. X. 6-án csatlakozott a kor egyik népszerű közéleti, egyházi és irodalmi lapjához – a Religio és Nevelés segédszerkesztője lett.
A székesfehérvári papnevelő intézetben a lelki igazgatást és a hittudományok oktatását az egyháztörténet és az egyházjog rendes tanáraként – báró Barkóczy László megyéspüspök hívásának engedelmeskedve – 175 évvel ezelőtt, 1844. IX. 12-én kezdte meg. Később is, egész életében a papnevelést tartotta egyik legfontosabb feladatának. Ösztönözni a növendékeket, felszítani bennük a hivatástudat lángját, hogy elkötelezetten adhassák majd tovább híveiknek, s az esetlegesen a kezük alá kerülő papnövendékeknek egyaránt az egyház tanításait.
Cikkeiben is leggyakoribb téma az oktatásügy. A felekezeti iskolákban folyó tanítás színvonalának emeléséért szállt síkra, a nemzetiségi tanintézmények esetében pedig a magyar nyelvű oktatást szorgalmazta – ezekben látva a lehetőséget az ifjúság megtartására a tanodákra árnyként boruló államosítási törekvésekkel szemben.
Huszonkét hosszabb lélegzetvételű írása közül tíz történelmi tárgyú – latinul és magyar nyelven íródtak vegyesen. Az egyházi rend érdeme Magyarország történetében. Árpádok időszakától korunkig cím alatt 1847-ben kiadott munkáját tartják a legjelentősebbnek. Tüzetesen beszámol benne az Árpád-kori Fehérvár földrajzi fekvéséről, történetéről, az országban betöltött szerepéről. Művéhez aprólékos gonddal gyűjtött össze minden fellelhető adatot.
A Székesfehérvárott felfedezett királyi sírboltról egyike a 18 publikált tanulmányának. Érdekessége az 1849-ben kiadott munkának, hogy az 1848-ban megkezdett és sajnálatosan derékba tört székesfehérvári ásatásnál Pauer János azonosította először III. Béla és Châtillon (vagy Antiókhiai) Anna csontjait, elsősorban a mellettük talált királyi jelvényekre alapozva elméletét, melynek valóságtartalmában majd’ százhatvan évig nem is kételkedett senki. 2006-ig, amikor Tóth Endre Könyves Kálmán tulajdonjogának lehetőségét vetette fel a szóban forgó csontokra. Bár nagy visszhangja volt a régészeti bizonyítékokra építő teóriának, eddig nem sokan tartották meggyőzőnek az archeológus állításait.
1851-ben, Karner Antal győri távozását követően a nagy műveltségű Farkas Imre lett az új, kilencedik püspöke a székesfehérvári egyházmegyének. Ő – ahogy annak idején Horváth János is – maga mellé vette titkárnak az ekkor 37 esztendős Pauert, akit tiszteletbeli káplánjává 1854-ben nevezett ki Isten leghosszabb ideig regnáló földi helytartója, IX. Piusz.
Gyorsan emelkedett a ranglétrán, bár nem emésztette címkórság, hataloméhség. 1858-tól kanonok, budai főesperes, majd az egyházmegyei iroda igazgatója. 1866. XI. 19-én választották meg budai püspöknek.
Közben Székesfehérvárt sem hanyagolta el. Barkóczy püspök ösztönzésére még 1838. IV. 7-én megalakult a helyi kulturális élet otthona, a Casino Társaság – mindössze két évvel a Nemzeti Kaszinó elindulását követően. Ekkoriban azonban a politikai, nemzeti eszmék háttérbe szorították, pangásra ítélték a művészi önkifejezésre irányuló törekvéseket. A megváltozott körülmények nyitottabbá tették a fehérváriakat az esztétikum befogadására, remélte báró Splényi Henrik, Say József, Say Rudolf és még páran 1861-ben, akik új életet próbáltak lehelni a fehérvári Casinóba. S miután ez az összefonódás sem érte el kitűzött célját, 1867 tavaszán megalakult a Vörösmarty Irodalmi és Társaskör. A közműveltség fejlesztéséért küzdők három szakosztályt hoztak benne létre. Egy szépirodalmit, egy természettudományokkal és filozófiával foglalkozót, valamint egy jog- és államtudományit. Ez utóbbi elnöke Pauer János volt.
1869-ben a betegeskedő Jekelfalussy Vince – kinek munkásságát a Vatikánban is megkülönböztetett figyelemmel kísérték – püspöki helynökké nevezte ki minden szempontból megbízhatónak tartott kanonokját, így az egyházmegye ügyei döntő többségben az ő vállaira nehezedtek. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy a Jekelfalussyt övező figyelemből a jámbor, visszahúzódó életet élő Pauerre is vetüljön nem csekély mértékben. Megyéspüspöki kinevezését is csak elodáznia sikerült mentora halála után – 1878. XII. 25-ig.
Nem sokkal előtte, 1877-ben díszítette fel Ferenc József Pauer Jánost a II. osztályú Vaskorona-renddel. A kitüntetéssel nemesi rang is járt. Érdekessége a jelvény odaítélésének, hogy az esetek döntő többségében tábornokok és politikusok érdemeit díjazták vele. (Akadt azért kivétel Paueren kívül is: Jedlik Ányos vagy Munkácsy Mihály az ismertebbek közül.)
Liszt Ferenc 1883 februárjának második felében unokahúgának látogatására leutazott Székesfehérvárra, egy Saar nevű, itt állomásozó dzsidás őrnagy feleségéhez. Liszt Verebi Végh Jánost kérte fel útitársául, akivel jó barátságot ápolt. Értesülvén a tervről Pauer János megyéspüspök meghívta a Püspöki palotába őket. Az érkező zongoraművészt a Saar házaspár már a vasútállomáson lefoglalta magának, míg Verebi Végh a püspök vendégszeretetét élvezhette annak rezidenciáján. Másnap Pauer János Liszt Ferenc tiszteletére pezsgős ebédet adott, melyen az említetteken kívül Boné Géza alispán, Havranek József polgármester, dr. Say József orvos és egy veszprémi illetőségű kanonok vett részt. Bár sólyomszárnyon terjedt a hír, hogy Liszt koncertet ad Fehérváron, a zeneszerző és Végh János az ebédet követően visszautaztak Budapestre.
1884. III. 31-én 1000 forintos alapítványt hozott létre Pauer, amit évente két káplánnak oszthattak ki, akik a legkiemelkedőbb teológiai dolgozatot publikálták.
Évei számának terhét érezvén 1887-ben az ekkor már elismert Havranek céghez fordult, mert kápolnát szándékozott emeltetni a sóstói Szent Kereszt temetőben a saját költségén. Az imaházat a 13 gyermek közül a legidősebb, a nagyatyja után Ferencnek keresztelt fiú tervezte és építette fel, az édesapa, Havranek Antal pedig az épület szobordíszítéseit faragta ki. A bejárat feletti ikerablakot vigyázó nőalakok az Ó- és az Újszövetség megszemélyesítői (Zsinagóga és Egyház), tágabb értelemben a földi lét kettősségének allegóriái. A neogótikus, vöröstéglás Szent Kereszt temetőkápolna kiugró támpilléreivel és kerek harangtornyával ma is magára vonzza az arra járók figyelmét.
Környezete szerénynek, szelídnek ismerte Pauer Jánost. A megyéspüspök lényegében olyan életvitelt folytatott, mint titkár korában. Legszívesebben szeretett könyvtárában tartózkodott, de ajtaja mindig nyitva állt, bárki fordult hozzá segítségért. Becses magánbibliotékáját, melyben egyaránt helyet kaptak vallásos tárgyú, tudományos és szépirodalmi művek, haláláig nagy lelkesedéssel és jelentős anyagi ráfordítással gyarapította. (Ha szükségesnek bizonyult, akár érmegyűjteménye darabjainak kiárusításával is.) Kincsként óvta kollekcióját, nem szeretett kölcsönözni – szívesebben ajándékozott. Országos könyvkiállításokon (Székesfehérváron, Budapesten) viszont nem habozott kiadványaival emelni a rendezvény nívóját. Halála után könyvtára a püspökség tulajdonába ment át, a polcsorok társaságában elhelyezett, gipszből formázott mellszobra Szász Gyulát dicséri.
Aggasztó betegségéről már napokkal halála előtt írtak a lapok. Arról, hogy gróf Zichy Jenő látogatást tett nála, s hogy dr. Révy Ferenc szaktudása mellett az egyházmegye papjainak imáiban töretlen a bizodalmuk.
1889. V. 12-én vette fel az utolsó kenetet, majd három nappal később csendben lemondva a további küzdelemről, végelgyengülésben hunyt el. Tisztelőinek a tömege nagy pompával kísérte végső nyughelyére, az általa építtetett kápolnába VIII. 18-án délelőtt. A gyászmisét Hornig Károly veszprémi püspök celebrálta.
Források:
Czobor Béla: Emlékbeszéd Pauer János, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja felett, 1890
Demeter Zsófia: III. Béla és felesége sírjának megtalálása a székesfehérvári királyi bazilika területén, in: Honismeret 1999/4.
Dormuth Árpád: Liszt Ferenc és Székesfehérvár, in: Székesfehérvári Szemle 1937/I–II.
Dormuth Árpád: Székesfehérvár kulturális élete a XIX. században, in: Székesfehérvári Szemle 1936/I–II.
Egyetemes Magyar Encyclopaedia – Pachydermák–Smyrna, 1874
Hölvényi György: Pauer János püspök emlékezete, in: Új Ember 1989/6.
Székesfehérvár és Vidéke, 1889. V. 11.; 1889. V. 14.; 1889. V. 16.; 1889. V. 18.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái – Ótócska–Popea, 1905
Végh Ákos László
