2022. április 27.

Prohászka Ottokár

(1858–1927)

Nem hétköznapi látvány tárult 75 évvel ezelőtt, 1947. IV. 27-én a budapesti Károlyi-kerten áthaladó járókelők elé. Az éj folyamán ugyanis évtizedekig az ismeretlenség tógájába burkolózó tettesek ledöntötték Prohászka Ottokár teológus, apostol, szónok és költő monumentális emlékművét.

A még a halála után húsz évvel is ilyen szélsőséges érzelmeket kiváltó székesfehérvári püspök 1858. X. 10-én született a morva felmenőkkel rendelkező Prochaska Domokos hadnagy és a svájci származású Filberger Anna polgárlány gyermekeként. Az apja hivatalából adódóan két–három évente költözött a gyarapodó család, Ottó Losoncon került szorosabb kapcsolatba a magyar nyelvvel, ahol 1866-tól éltek. A tehetséges fiú szülővárosa, Nyitra piaristáinál kezdte el a gimnáziumot, majd egy kalocsai kitérőt követően Esztergomban nyilvánították érettnek – kitűnő eredménnyel vizsgázott le 1875-ben. Hét további évet töltött Rómában, teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatva, az örök városban szentelték pappá 1881. X. 30-án.

1882-től Esztergomban tanított latin és görög nyelvet. Ovidiusi levegőváltozást volt kénytelen elfogadni az ambiciózus ifjú: a Tevere parti várost átható spiritualitást a kőkemény provincializmus váltotta fel környezetében, a szikrázó napfényt a tejfölköd. A szinte egy aszkéta egyszerűségével élő, szociálisan érzékeny papnak komoly kihívást jelentett a beilleszkedés az agresszivitásig előítéletes szellemi igénytelenség miliőjébe. Nevével ugyan nem, de írásaival, gondolataival találkozhattak a Magyar Sion olvasói. Formálódó világnézetére nagy hatást gyakorolt az egyik legnyitottabb, legaktívabb pápa, a modernizálódó világ számos aspektusa iránt érdeklődő, a Rerum Novarum enciklikát (pápai körlevelet) – 84 társa mellett – kibocsájtó XIII. Leó. Prohászka az emberfők kiművelésének labirintusában ugyanazon útvonalon ingázott a gyakorlati lehetőségek és az evangélium bázisa között, mint a legfőbb egyházi tekintély. 1891-től ültette át magyar nyelvre a szentatya több művét is, ennek azonban nem maradt el a negatív hozadéka sem. Saját értekezéseit ugyanis gyakran a példaértékű enciklikákra emlékeztető stílusban fogalmazta meg, eleve eltávolítva eszméinek megfontolásától az értelmiség azon tagjait, akiket zavartak az olykor kinyilatkoztatásszerű, a szerzőt az olvasóinál magasabb polcon lévőnek érzékeltető szövegszövetek.

Értekezéseiben mind a liberalizmust, mind a szociáldemokráciát kritikával szemlélte Prohászka, dacára annak, hogy a századforduló katolikus papsága neki köszönhetően (írásaiból, beszédeiből) ismerte meg a szocializmus szerteágazó folyondárjait. Hiszen bár a mesterségesen generált osztályharctól az anarchiáig egy szökkenésnyinek látta csupán a távolságot, egyszersmind meg volt arról győződve, hogy a nyomor enyhítésére, a szociális feszültségek kezelésére az egyháznak is expeditív módszereket kell kidolgoznia. Kultúra és terror című tanulmányában azon aggodalmának adott hangot, hogy a kommunizmussal kart karba öltve jár együtt a gyűlölködés és a legváratlanabb irányokból érkező megfélemlítés. Ugyanakkor az árucikké degradálódott tömegeket kizsákmányoló kapitálkataklizma látomása sem hagyta nyugodni. Rétori erényeit a helyi és az országos sajtóban, a Katolikus Néppárt képviselőjeként, püspökként a főrendiházban és számtalan alkalmi fórumon kamatoztatta. Tette mindezt úgy, hogy „a régi világ” átalakulásának a szükségszerűségével a legmesszebb menőkig tisztában volt.

Társadalomtudományi kérdéseket boncolgató műveinek szintéziseként szokták aposztrofálni az 1903-ban publikált A diadalmas világnézet c. kötetét. Az eredetileg a Magyar Sionban publikált cikksorozatot átdolgozta, kompozíciója a „Hogyan lehet a keresztény világnézetet szerves erőként beépíteni a (magyar) kultúrába?” kérdés köré szerveződött. Egy, a szocializmus és a kapitalizmus között húzódó, harmadik út után kutatott, a jézusi, evangéliumi ösvényen szeretett volna többedmagával haladni, melyen meredekebbek ugyan a kaptatók, de ahonnan lélekbalzsam a panoráma.

Vallotta, hogy valós és hasznos tudással kell felvértezni az embereket, a (közösnek álmodott) értékrend pedig a lelkekből fakadjon, ne úgy kelljen másoknak kicsikarni. Ma már tökéletesen utópisztikusnak tetsző gondolat, hogy Prohászka kiemelte a tisztességes sajtó, az objektív tájékoztatás fontosságát.

Püspöki székét Székesfehérváron 1905-ben foglalta el, ez év XII. 21-én szentelte püspökké X. Piusz a Sixtus-kápolnában.

1911 júniusában váratlanul indexre került három írása is. Meglepetéssel konstatálta, hogy Az intellektualizmus túlhajtásai címmel ellátott akadémiai székfoglalóját, az 1907-es keltezésű vízióját az egyház megújulásáról (Modern katolicizmus), valamint az 1910 karácsonya előtt az Egyházi Közlönyben lehozott Több békességet című cikkét az Index-kongregáció a tiltott könyvek jegyzékébe emelte be. Kritizálói nem győzték hangsúlyozni, hogy Prohászka igen nagy tekintélynek örvend még a nem katolikusok körében is, nem engedhető meg tehát, hogy káros nézeteivel követői százait vezesse tévútra. Ma nemhogy károsnak nem tartjuk e szerzeményeit, de a bő fél évszázaddal későbbi II. vatikáni zsinat eszméinek előképét fedezhetik fel bennük az olvasók.

Amit megnyert a réven, azt elveszítette a vámon, gondolta róla például a kortárs, népszerűségének teljében pompázó, ateizmussal még véletlenül sem vádolható Ady Endre. Püspökként nagy számú hallgatóságot tudott ugyan megszólítani, akik odaadó követőivé váltak, ugyanakkor épp egyházi vezető mivoltából adódóan harciassága az elvárt jámborság helyett bökte a bibliai metaforákat előszeretettel használó költőzseni szemét (is).

Megpróbáltatásai felszaporodtak, hiszen 1918 végén érkezett el az őszirózsás forradalom, majd 1919 tavaszán a proletárdiktatúra ideje. 1919. II. 3-án a székesfehérvári megyegyűlés résztvevői bizalmatlanságot szavaztak meg a Károlyi-kormány irányába. A döntés meghozatalában elévülhetetlen szerepe volt Prohászka Ottokárnak és az általa inspirált Fejér megyei Papi Tanácsnak. Ennek ismeretében érdekes, hogy a magyar püspökök közül egyedül Prohászka Ottokár mutatkozott hajlandónak együttműködni – szigorú keretek között – Velinszkyékkel. A támogatásáról szóló körlevelét azonban egy, a cenzúra által javasolt szócsere melletti/elleni kardoskodás miatt (’míg’ helyett az értelem-átalakító ’mert’ kötőszót szerették volna látni egy mondatában) nem nyomtatták ki. Ha már proletárdiktatúra, Székesfehérváron is legyen ópiummentes, gondolta Velinszky László, lapszerkesztő–tanító, a helyi direktórium szócsöve. Betiltott minden egyházi rendezvényt, a kongregációs és legényegyleti összejöveteleket. Közoktatási biztosi hatalmával élve véget vetett az iskolai vallástanóráknak. Sikertelenül ugyan, de megkísérelte a prédikációk beszüntetését is; a kegyúri alkalmazottak fizetését viszont megvonta. Az egyházi ingatlanok – lehetőség szerinti – kisajátítására törekedett. Prohászkát azzal vették rá, hogy ki akarjon költözni a Püspöki palotából, még ha csak egy szobába is, hogy kaszárnyai kantinná lakták le az épületet a beszállásolt vöröskatonák. Egy havi házi őrizetet követően, 1919. IV. 25-én engedélyezték, hogy a püspök úr Streit Ferenc kanonok házába tehesse át a székhelyét. A sajtóban ezzel egy időben fikciókból ácsolt pellengérre állították a püspököt, a ’szűkmarkú’-tól a ’nézetkülönbségeket megtorlandó hajtóvadászatokat indító’-ig felcímkézték mindennek. Hiszen az olyan típusú kijelentései, miszerint az államosítás ladikja képtelen kikerülni a diktatúra örvényét, a plakátokra mázolt utópikus mesevilág csak a demagóg, hataloméhes szónokok nyerészkedési terveit hivatottak a gazdatestet is felzabáló smink mögé rejteni, érthető, mekkora felháborodást keltettek a rezsim gépészeiben.

Fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy a Tanácsköztársaság túlkapásait, terrorját tárgyaló Prohászkát „zsidózása” miatt leantiszemitázni történelmietlen csúsztatás, bármilyen szándékkal minősíti is ekképp a püspököt az utókor tollforgatója, klaviatúraklimpírozója. S nem csupán mert eltagadhatatlan (legfeljebb elhallgatható) tény a kommün irányítói között az izraeliták felülreprezentáltsága, hanem mert Prohászka Ottokár soha nem a zsidó nép hitványságát kárhoztatta, még csak nem is egy, a kereszténységtől (részben) eltérő vallás híveire aggatott démoni attribútumokat, hanem az orosz, ateista, zavarosban halászó zsidók szellemi(etlen)ségét igyekezett örök érvényűen kigyomlálni honfitársai morális mezejéről.

Korának meghatározó hitszónokába csak az agyvérzés fojthatta belé a szót. 1927. IV. 1-jén Budapesten tartott nagyböjti lelkigyakorlatos szentbeszéde közben rosszul lett, összefüggéstelenül kezdett el beszélni, majd az őt a pulpitusról lesegítők karolásában elveszítette eszméletét. A Központi Szeminárium betegszobájában magához tért még ugyan, de már nem lehetett megmenteni. Másnap, IV. 2-án, szombaton 13 óra 44 perckor költözött az Örökkévalóságba. A fővárosban felravatalozott koporsójához IV. 3-tól 5-ig járulhattak a hívei, ekkor Cesare Orsenigo nuncius celebrált gyászmisét a lelke üdvéért. Miután különvonattal Székesfehérvárra szállították porhüvelyét, ismét felravatalozták, s egy napot (reggel 7-től este 7-ig) biztosítottak arra, hogy leróhassák kegyeletüket a helyiek is.

1927. IV. 6-án hantolták el a püspök földi maradványait a Palotai úti Szentháromság (Hosszú) temetőben. Már ezen a napon megjelent egy felvetés a Fejérmegyei Naplóban, hogy a Búrtelep környékén egy katedrálist kellene emelni Prohászka Ottokár emlékének. Az indítványt elképesztő lelkesedés fogadta, s minden – anyagi és telek-kijelölési – nehézség ellenére négy év alatt megvalósult Fábián Gáspár elképzelése az emléktemplomról. Shvoy Lajos püspök 1933. XI. 5-én áldotta meg az épületet.

Budapesten is kiemelten fontosnak tartották Prohászka Ottokár emléke ápolását, Fülöp Elemér dinamikus, Trianon fájdalmának ábrázolását célzó szoborkompozícióját – a püspök lábánál térdeplő hölgy (Hungária allegóriája) nyúl a Prohászka jobbjában tartott kehely felé, miközben másik karjával a magyar címert támasztja meg, melynek hordozója, egy szintén szimbólumként jelen lévő férfi, épp elbukni látszik – 1934. VI. 17-én leplezték le. (Esztergomban három héttel később, VII. 8-án került sor Prohászka-szobor felavatására.) Az ügy pikantériáját az szolgáltatta, hogy mindezt a Károlyi-palota előtti téren helyezték el, ahol a Károlyi család számos tagja, köztük Mihály is az ifjúságát töltötte.

Károlyi Mihály és Prohászka Ottokár a tízes évek végéig valóságosan tisztelték egymást. Olyannyira, hogy Károlyi 1914. XI. 7-én(!) Andrássy Katinkával tartott esküvőjének celebrálására a székesfehérvári püspököt kérte fel. Ám az I. világháború után történtek messze sodorták őket egymástól. Károlyi egyértelmű szociáldemokrata szemléletével Prohászka a legkevésbé sem tudott azonosulni, s hogy ennek hangot adjanak, a gyalázkodásig sem szégyelltek elmenni.

A franciaországi emigrációban közel 27 évig élő Károlyi 1946. V. 8-án tért vissza hazájába, s egy év leforgása alatt három ajánlott levelet írt az illetékes egyházi hatóságokhoz, távolítsák el a szoboregyüttest akkori helyéről, vagy engedjék neki, hogy saját költségén elszállíthassa. Válaszra sem méltatták egyik alkalommal sem, ezért 1947. IV. 26-án este drasztikus lépésre szánta el magát. Faludy Györgyöt és baráti körét kérte meg (derült ki a ’80-as évek végén a költő nyilvános gyónásából), hogy lehetőleg sérülésmentesen válasszák le a püspök alakját a talapzatáról. (A két mellékfigura ekkor már nem díszítette a teret, a háború során találat érte őket, megrongálódtak, és később beolvasztották őket a „Nagy Sztálin” bronzába.) Károlyi állagvédelmi instrukcióit azonban – tekintve, hogy a szobor feje legurult a nyakáról – nem sikerült betartania az éj leple alatt szobortalanítóknak. A vandalizmustól torzóvá tört mementó (virágokkal borítottan) még öt napig hevert a téren, V. 2-án szállították el, hogy kijavítsák a sérüléseit. A következő három évtizedben pedig eltűnt az emberek szeme elől a Kiscelli Múzeum egyik raktárában.

1977-ben kezdeményezték a székesfehérvári hívek a már megsemmisültnek hitt szobor átszállítását a megyeszékhelyre, de a bürokrácia malmai lassan őrölnek, csak 1982-ben sikerült megállapodni a két város vezetésének a műalkotás tartós letétbe helyezéséről. Lényeges kritériuma volt a szerződésnek, hogy kizárólag egyházi ingatlan területén állíthatják fel. Így került a hányatott sorsú emlékmű a Vasútvidéki Plébániatemplom (Prohászka Ottokár emléktemplom) kertjébe a megmintázott férfiú halálának 57. évfordulóján. Szakos Gyula megyéspüspök úgy helyeztette el a plébánia udvarán elődje mementóját, hogy annak lábai előtt kelljen elhaladniuk a megszálló szovjet katonáknak minden egyes alkalommal, amikor az egyház oldalában a számukra nyitott trafikba tartottak rágóért, bagóért. A pásztor idősebb bárányai pontosan értették a kódolt üzenetet.

A szobor 1992 októberében került – Zalka István építész közreműködésével – a mai helyére, a templom mellé, közterületre, hogy ne csak a kiváltságosok élvezzék a látványát. A Keresztény Ifjúsági Összefogás Egyesület amellett tört lándzsát, hogy jelenjen meg korabeli felvételen Fülöp Elemér teljes kompozíciója, esetleg öntsék újra a mellékalakokat, de ezek egyikére sem került sor. Elsősorban financiális okokból, de az sem elhanyagolható aspektus, hogy a pátosszal erősen átitatott kordokumentum kevésbé működne manapság, mint tette azt a múlt század derekán a két tűz (világégés) között.

Források:
Fehér Pál, E.: Prohászkáról és egy módszerről, in: Népszabadság, 1995. IX. 8.
Gergely Jenő: Keresztényszocialisták az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalomban, in: Történelmi Szemle, 1969/1–2.
Juhász Viktor: A proletárdiktatura és előzményei Székesfehérvárott, 2019
Magony Imre: Székesfehérvár szobrai, 2016
Mózessy Gergely: Kultusz és emlékezet 1927–1938 – A Prohászka Ottokár emléktemplom, 2013
Mózessy Gergely: „Tévely volt…” Prohászka Ottokár a tanácsköztársaság rendszeréről, in: Mózessy Gergely (szerk.): Prohászka-tanulmányok, 2018–2022, 2022
Sándor Csilla: Prohászka emléke, in: Magyar Demokrata, 2004/10.
Szabó Ferenc S. J.—Mózessy Gergely (szerk.): Prohászka Ottokár – Magyarország apostola és tanítója, 2002
Szabó Péter, S.: Az evangélium és a munka. Prohászka Ottokár társadalomfilozófiai munkássága, 1998

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?