Radetzky Jenő 1909. VI. 14-én született a szellemi munícióit a tanítás mellett a természettudományok, elsősorban az ornitológia és az oológia területén kamatoztató Radetzky Dezső középső fiaként. A napvilágot először 1879. IV. 6-án meglátó Radetzky Dezső Adáról költözött a változatos terep okán számos madár- és rovarfajnak megfelelő életteret nyújtó, Fejér megyei Tárnokra. Három fia született, Zoltán, Jenő és Ödön. A tárnoki tanító az ornitológiai köztudatba a helyi rózsaseregélyek megfigyelésével robbant be. Herman Ottó a Magyar Ornithologiai Központ rendes megfigyelőjének 1911-ben nevezte ki. Tojásgyűjteményét az első világháború idején Itáliából, majd a cári Oroszországból származó darabokkal gazdagította. A Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt két évre elmeszelte a hatalom, borügynökként járta ez idő alatt az országot, s gyarapította oológiai kollekcióját, melynek híre ekkor már Angliától Jáva szigetéig bejárta a világot.
1926-ban költözött a család Székesfehérvárra, a Sarló utca 1. szám alatti házba. Marosi Arnold hívta a múzeumba a nemzetközi elismertségnek örvendő madártudóst. Radetzky Dezső a Szent István Népiskolában helyezkedett el, ahol 13 esztendőn át (nyugdíjba vonulásáig) tanított. 1928-ban Radetzky Dezsőnek (és Jenőnek) köszönhetően kezdte meg működését Dinnyésen a Klebelsberg Kunó Madárvárta, az első ilyen megfigyelő-állomás az országban. A 16 évig működő létesítmény harci cselekmény áldozata lett abban az évben, amikor Radetzky Dezső is elhunyt, s óvott madártojásainak mintegy fele megsemmisült. Ami megmaradt, azzal a Természettudományi Múzeum gyarapodott 1957-ben.
Radetzky Jenő – apja irányításával – már gyermekként elindult a természet védelmének és megismerésének buja növényzettel benőtt ösvényén. Az iskolapadot a budai Werbőczyben, majd – a család Székesfehérvárra költözése után – a cisztereknél koptatta.
Az 1927-ben megrendezett zoológiai kongresszuson olyan országosan ismert szakemberekkel találkozott az ifjú Jenő, mint az Új-Guinea-kutató Bíró Lajos, az Afrika-vadász Kittenberger Kálmán vagy a madárillusztrátor Csörgey Titusz. Földrajz–természetrajz szakos tanári oklevelét 1932-ben szerezte meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1939 júliusában részt vett a földrajztanárok itáliai peregrinációján, egykori professzorának, Cholnoky Jenőnek a vezetésével Szicíliáig is eljutottak.
A diplomája megszerzését követő öt évben nem tudott elhelyezkedni, grátisz gyakornokoskodott a Szent István Király Múzeumban, elsősorban a téglagyári gödrök, a Sóstó és a Sárrét madárvilágának tanulmányozásában mélyedt el. A ’30-as években elsőként számolt be a balkáni gerle térhódításáról a Dunántúlon. Tapasztalataiból született 1936-ban a madárnépességi viszonyokat taglaló Madárkataszter a Velencei-tóvidéken.
1937-től végre taníthatott. A katedráról azonban, miként Dezsőt az első, Jenőt a második világégés szólította el a frontra. Visszatérve a „rendes hétköznapok” rutinjához saját kezűleg ácsoltak, szegeltek össze padokat, asztalokat, hogy a lehető legzökkenőmentesebben folyhasson az oktatómunka az iskolában. Tanítványai nagy lelkesedéssel fogadták az iskolarádiót. Hogy egy-egy műsorral ki tudjanak bontakozni a nebulók, naponta megdupláztak egy tízperces szünetet; még „pofagyalu-muzsikát”, azaz szájharmonikázást is közvetítettek.
Két esztendőn át igazgatója is volt a Szent István Gimnáziumnak, mielőtt az az Ybl Miklós Reálgimnáziummal egyesült. Diákjai szerették – azt akarta felszínre hozni, mi az, amit ismernek, a valós tudásukat, nem pedig a hiányosságaikat. Biológiai szakfelügyelőnek 1955-ben nevezték ki, ebből adódó feladatait 1970-ig látta el.
1950-től foglalkozott behatóbban a madártojások morfológiájával és geometriai viszonyaival. Az e témában készített kéziratát a Madártani Intézet kurrens vezetősége nem javasolta publikálásra, Max Schönwetter így előzhette meg hivatalosan Radetzkyt az 1960-tól megjelenő Handbuch der Oologie füzetsorozattal. Az oológiáról azonban csakhamar átnyergelt (tanári tapasztalatainak is köszönhetően) a nevelőmunkára, amikor a drasztikusan megfogyatkozott faj- és egyedszám miatt hatóságilag tiltották be a tojásgyűjtést.
Az ’50-es évek végén gyakran barangolt a Szigetközben vagy a Mosoni-Dunánál Máté Lászlóval, legszívesebben azonban Fejér megye természetes élőhelyeit vizsgálták Soponyától Rétszilasig, fattyúszerkő-telepektől dankasirály-kolóniákig; kikémlelték a vízivilág minden rezdülését a növényzet elváltozásaitól a fészkek alján türelmes tojások számáig és kotlottságáig. Elemző tanulmánya Székesfehérvár madárvilágáról 1956-os keltezésű.
Két cikluson keresztül (1958 és 1966 között) volt a városi tanács tagja, a városszépítés mellett a helyi „zöldügyekkel” foglalkozott. Védelem alá helyezte a sárszentágotai szikes tóvidéket és több, Fejér megyében lévő kastélyparkot. A hazai nemzeti parkok létesítése érdekében minden követ megmozgatott.
1959-ben – széles körű társadalmi összefogás eredményeként – ért be ama törekvése, hogy édesapja nyomdokain haladva létrehozza a Velencei-tó élővilágára fókuszáló Madárvártát, miután védetté nyilváníttatta a Természetvédelmi Tanáccsal a tó délnyugati csücskében elterülő, 420 kat. holdnyi ősnádast, a már akkor is ritka madárfajok: a nagy kócsag, a kanalas gém és a nyári lúd élőhelyét. A fiatalok természettudományos képzése érdekében egyedülálló madárgyűjteményt és szakkönyvtárat létesített Agárd határában, a nádasban megbúvó megfigyelő-bázisán. Nagyon hamar kikristályosodott, hogy a várta környezete, felszereltsége, az itt folyó munka markánsan öregbíti a régió, a külföldiek szemében pedig általában véve a magyarság hírnevét.
A nádfedeles kutatóállomás nyaranta benépesült, június második felétől augusztus végéig egy-egy hétre hét turnusban 7–7 főt fogadott az 1965-től Chernel István ornitológus nevét viselő Madárvárta. A jelentkezők annyian voltak, szelektálni is tudott Jenő bácsi. Elvárt némi jártasságot a természetvédelem témakörében, gyakorlatot a terepen, olvasmánylistát küldött leendő tanítványainak. Megírta nekik, mely eszközök szükségesek feltétlenül a táborozáshoz, miket ajánl még melléjük és miket tilos magukkal hozniuk (dohány, rádió, játékok, ital). E szigorú feltételek ellenére is általában már februárban betelt a teljes vakáció idejére a létszám.
A tábor alapvető célja a madár-meghatározás és -rajzolás volt. A „terepi természettudományos kiserőd” átmeneti lakói 108 fajt vehettek preparátum formájában a kezükbe, ismerhettek meg közvetlen közelről. Radetzky Jenő a rajzolást az önkifejezés egyik kulcsfontosságú módjának tartotta, mely az agárdi megfigyelő-állomáson ismeretrögzítő funkcióval párosult. A madarak latin nevét is be kellett biflázni, estelente versenyben döntötték el az ifjoncok, ki volt aznap a leghatékonyabb e téren. Terepre többnyire csapatban mentek, kirándulásaik tapasztalatait egyvalaki rögtön feljegyezte, mely alapján a többiek is rögzítették élményeiket naplójukban. A túrák során egy távcsővel felszerelt ifjú felderítőként irányította a kis különítményt.
Rendszeresen tettek hajókirándulásokat a pákozdi hősi emlékműhöz és múzeumhoz. Gyakran megfordultak az agárdi Gárdonyi Géza Emlékmúzeumban, ritkábban a kápolnásnyéki Vörösmarty Emlékházban is. Radetzky Jenő a táborba érkezés estéjén rendszerint eljátszotta orgonán a Szózatot, a táborozók pedig felelevenítették a szövegét. Radetzky Jenő hazafias nevelésének komplexitása a gyakran citált „Nem csak nyelvében, de naturájában is él a nemzet!” gondolatban kristályosodott ki legkézzelfoghatóbban.
A szintén Agárdon működő madárklinikán nem csak karitatív feladatokat láttak el, minden élet, minden élőlény tiszteletét gyökereztették meg a sérült állatok lehetőség szerinti meggyógyításában résztvevő diákokban.
Radetzky Jenő a tavat járva meghatározott egy addig nem ismert halparazitafajt; elsőként figyelte meg a kék fút és a fehérfarkú lilebíbicet. Mindkettő bekerült a Nomenclator Avium Hungariae-be. A kosborfélék családjába tartozó hagymaburok egyetlen hazai lelőhelyét is ő tárta fel, a ma fokozottan védett növényt egy vártás diák fedezte fel egy lápszigeten. A Chernel-kultusz ápolásának mindig kiemelt szerepet tulajdonító Radetzkynek köszönhetően a kőszegi ornitológusról nevezték el a Madárvártához vezető utat. Az épület előtt mellszobor, a falán tábla őrzi Chernel emlékét.
A Fejér Megyei Madárbarátok Körét 1964-ben hívta életre, mely társaságnak a legfontosabb célkitűzése a télvíz idején történő madáretetés volt a megalapításától fogva. Radetzky Jenőnek köszönhetően térítésmentesen kapták meg a szárnyasok ellátásához szükséges felszerelést és ellátmányt. Évente átlagosan 250(!) ötkilós csomagot postázott a tagtársaknak.
Életműve elismeréséül 50 évvel ezelőtt, 1972. VIII. 19-én vehette át a Székesfehérvár díszpolgára kitüntetést.
Legfontosabb alkotásának az 1984-ben kiadott Madarakról, tájakról Fejér megyében című, összefoglaló igényű könyvét tartotta. A nyomdából ugyanebben az évben kikerült Magyar madártani bibliográfiában mintegy 150 írását gereblyézték össze. Munkáinak recenzióit, cikkgyűjteményét, leveleit, díjait és okleveleit székesfehérvári otthonában, a Mancz János utca 4/b II/7. lakásban őrizte, míg szakkönyveit, folyóiratait, jegyzeteit a Madárvárta lakói nyugodtan forgathatták. Egy kikötése volt csak az ornitológus-tanárnak, hogy ugyanoda kerüljön vissza minden kiadvány, ahonnan levette az érdeklődő.
Tárnokon 1991. IX. 22-én ünnepelték a község fennállásának 750. évfordulóját. Egyebek közt helytörténeti kiállítást is szerveztek Radetzky Jenő segítségével. Az egyik vitrin édesapjának, Dezsőnek az életművét, a másik tárló a saját munkásságát volt hivatva bemutatni.
1991 nyarán már említette erejének megfogyatkozását, ismerősei, tisztelői fülében sci-fiként csengtek ezek a szavak, hiszen ugyanolyan tetterősnek, energikusnak látszott, mint régen. Éppen ezért nem kis döbbenetet váltott ki halálának híre, hogy 82 esztendős szervezete 1991. XI. 26-án feladta a küzdelmet a fehérvári Szent György kórházban. Hamvaitól XII. 2-án a fecskeparti Kálvária temetőben vettek búcsút, de nem csak az emberek – a gyászszertartás közben egy vadlúdcsapat repült át a sírkert felett.
Források:
Kálmán Gyula: A természet ismerője és védelmezője, in: Köznevelés, 1981. V. 8.
Kálmán Gyula: Radetzky Jenő emlékezete (1909–1991), in: Honismeret, 1992/3.
Radetzky Jenő: Fattyúszerkő fészkelése Fejér megyében, in: Aquila, 1960–1961
Radetzky Jenő: Ismeretterjesztési és nevelési módszerek az agárdi Madárvártán, in: Közművelődés Fejér Megyében, 1982/1–2.
Radetzky Jenő ornitológus irathagyatéka, VLKI.XIV.48
Sáfrán Lívia—Cser Beatrix: Radetzky Jenő élete és természettudományos tevékenysége, in: Természet Világa, 1995/8.
Végh Ákos László
