Reé István

Az 1846. VII. 24-én született Reé Istvánnak anyai nagyapja, Eischl Ferdinánd az utolsó nemesi felkelés évében kapta meg a polgárjogot Székesfehérváron. Az ausztriai Virtauból származó vendéglős a felsővárosi Csillag, később a Három Szerecsenhez címzett fogadó, majd az egykor a mai színház mögötti területen magasodó Fehér Kereszt szálloda közönségét kínálta szórakozási lehetőségekkel. Bécsben jogot végzett fia, János 1839-től állt Székesfehérvár szolgálatába. Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen – hova mint főjegyző érkezett a város követeként – barátkozott össze Szemere Bertalannal, s e kapcsolatnak is köszönhető, hogy a szabadságharc adminisztratív ügyeinek intézéséből aktívan kivette a részét. A nevét 1849 májusában Lórodi Eduárdra változtató nagybácsi a világosi fegyverletétel után a Szent Korona és a koronázási jelvények elásásában is részt vett, sőt, állítólag ő avatta be Kossuthot az elföldelési aktus részleteibe. Rá árnyazódott ugyan a gyanú, hogy ő árulta el a császáriaknak is, Orsovánál merre keressék az ereklyét; ártatlansága azonban tisztázódott, unokaöccse, Reé István unokája például az ő tiszteletére változtatta családnevét Lórodira.

Reé István édesapja, Réh János András a székesfehérvári földbirtokos, sertéstenyésztő Réh József és Hell Anna frigyéből született 1814. V. 15-én. A szabadságharc forgószele őt is magába szippantotta, a 10. Vilmos huszárezred Kmety hadosztályának hadnagyává 1849. VII. 20-án avatta Vetter Antal altábornagy Réh őrmestert. Forradalmi írások birtoklásáért hathetes, a pesti Újépületben letöltendő kényszerű vendégeskedésre ítélte a hadbíróság 1852-ben. Többször is feljelentették ezután, 1858-ban leszerelték, egyik lánya elhunyt – a sorsüldözött tisztnek nem volt maradása Magyarországon. 1860 végétől 1862 tavaszáig a magyar légió garibaldistái között harcolt huszárszázadosi rangban, melyek során komolyan megsérült, bottal mankózva tért haza. Székesfehérváron hunyt el 1863. I. 10-én.

A szabadságharc leverésének uszályaként szolgáló, zavaros évtizedeket követően, 1857-ben állította vissza a városi rendőrség intézményét a Helytartótanács. A hivatalosan rendfenntartási feladatok ellátásával járásonként megbízott szolgabírókat váltották a kapitányok, Fehérváron Lang István került ilyen címen hivatalba. A kiegyezésig csordogáló tíz évben azonban a közbiztonság fenntartásának megszervezése marginális feladatnak minősült a politikai jellegű elvárások árnyékában (a nép hangulatának szondázása, cenzúra, a társasági élet sztetoszkópos obszervációja stb.), így aztán a kapitányok elég gyors ütemben adták utódaik kezébe a hivatali kilincset.

Az 1870-es évekre a városi rendőrségek kikerültek az állami felügyelet alól, munkájukat (a fővárosié kivételével) még a belügyminiszter is csak az önkormányzatokon keresztül véleményezhette. Alacsonyabb költségvetéssel gazdálkodó községekben, falvakban legfeljebb egy-egy őrszoba működött, vagy a csendőrség lépett fel hatóságként. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagyobb városok nem tarthattak igényt a szolgálataikra.) Bár a hierarchia nem egyformán épült ki az összes testületben, a legmagasabb létrafokon általában a főkapitány állt. Ő a kapitányi hivatalon keresztül ellenőrizte, mi zajlik a városban, a fogdában, a számvevőségen, illetve a hivatal alá rendelt osztályokon. (Ekkor már kevésbé mostoha körülmények között kellett ténykedniük, mint Drucker József polgármestersége idején, aki arra panaszkodott 1867-ben, hogy a rendőrség egész tiszti személyzete három főt tesz ki, s az éjjel-nappali őrállásra nem akad tizennégy poroszlónál több hadra fogható. Három évtizeddel később Reé több alkalmazottat foglalkoztathatott ugyan rendőrkapitányként, a létszámgondok azonban nem oldódtak meg. A város vámházainak mindegyikéhez például – nyolc sorompó valamelyikén keresztül lehetett Székesfehérvárra bejutni – nem tudott rendőrt állítani, ahogyan azt elvárták tőle. Az erőszakos kolduláson és krónikus csavargáson kapott idegeneket úgyis elzárják és kitoloncolják, nyugtatta meg a kedélyeket Reé.) A főkapitány irányította a mező- és éjjeliőröket, hiszen nem csekély részét tette ki napi rutinnak a csendháborítások, éjszakai zavargások kezelése, megszüntetése. Esetenként – s ezzel a gyakorlattal találkozunk Fehérváron is – szoros összefonódás volt tapasztalható a városvezetés és a helyi tűzoltóegylet között is.

Az 1878 májusában lezajlott képviselőválasztást követően a rendőrkapitányi posztot Seidel Lajos nyerte el, a polgármesteri széket – ki gondolta volna ekkor, hogy még zsinórban négy alkalommal ugyanígy fog tenni – Havranek József, Reé István pedig árvaszéki előadóként helyezkedett el a városi tanácsnál.

Alig akadt Fehérváron olyan egylet, társaság vagy bizottság, melynek ne bukkant volna fel a soraiban. A színházi részvénytársulatnak éppúgy volt igazgatósági póttagja, mint a Korcsolyázó Egyesület alelnöke, a színházi bizottság, a polgári lövésztársulat (melynek Deák Ferencet is kinevezték tiszteletbeli tagjává), a közvilágítási bizottság, a központi hitelintézet felügyelő bizottságának oszlopa stb. 1899-ben választották meg a tűzoltóegylet főparancsnokává, 1910-től töltötte be az egyesület elnöki tisztét.

Feljegyezték becsületességéről, hogy egyszer fülbevalót talált az utcán, amit átvehetett a tulajdonosa a rendőrkapitányi hivatalban.

Ki milyen tempóban boldogul hivatali teendőivel, a XIX. század végén nem volt titok, a lehető legtermészetesebb módon publikálták Reé Istvánról is, hogy 1889 I. félévében 872 ügyet oldott meg, s mindössze 39-cel volt elmaradva. A hagyatéki ügyek elintézési tempóját kritizálókkal szemben Havranek József is megvédte alkalmazottját, szerinte nem az ő hibája a sok csúszás, a közjegyzői hivatal munkatársai nem álltak a helyzet magaslatán.

Nagyobb figyelem fókuszába 1897 márciusában került Reé István. Seidel Lajos rendőrfőkapitány stiklijeit már nem lehetett tovább takargatni, s átfogó vizsgálat indult ellene, melyet Keresztes Ignác tanácsos irányított. Elsősorban sikkasztott a hatalmával visszaélő tisztviselő, számos bérkocsisnak megígért engedélyt éveken át nem vagy csak hébe-hóba adta ki. (Mozgásukban nem korlátozta ugyan őket, de a hivatalos papírok költségeivel a saját zsebeit bélelte ki.) A városi hajdúk kinevezését baksisért közvetítette, tarifája a beosztástól függően változott. A bordélyház-tulajdonosokra üzletük megnyitása fejében háromszor 250 forint sarcot vetett ki. A bankókat a mit sem sejtő dr. Bierbauer Viktor tisztifőorvos-helyettesre és a tűzoltóegyletre hivatkozva vette át. Az egész kapitányságot demoralizálta a fejétől büdösödő hal.

Egy nyilvános botrányokozás miatt dőlt ki végül a liszt, mely betemette Seidelt. A rendfenntartók főnökének önmagát kellett volna áristomba kísérnie, amikor a tóvárosi Tremkó-féle vendéglőben a Függetlenségi Párt-i Tóth Artúrt inzultálta; aki természetesen nem volt rest felfricskázni a kapatos rendőrkapitány orrát. Az egész városházára jégesőként záporozó korrupciós botrány hatósugara alól a polgármester sem vonhatta ki teljesen magát. A városvezető jóhiszeműségét, beavatatlanságát senki sem kérdőjelezte meg; ám az, hogy egy közvetlen munkatársa ily mélyre lábalt az ingoványban, s ő nem észlelte, arra sarkallta, hogy benyújtsa lemondását. (Cselekedhette ezt bátran, tegyük hozzá, a sajtó már előre lehozta, hogy a testület egyhangúlag vissza fogja hívni. S így is történt.)

Seidel Lajos posztjára Reét nevezték ki átmenetileg. Helyettesi kinevezését a belügyminiszter 1897. III. 31-én kelt leiratával jóváhagyólag tudomásul vette. Herkules vállalkozása Augeiasz istállójának kitakarítására tűnt ekkoriban ekvivalensnek azzal a tervvel, hogy Reé és az alkapitányi posztot még majdnem egy évig megtartó Polczer Péter rendet teremtsen Seidel után. Polczer mellé 1898 tavaszán Simon Sándort is kinevezték alkapitánynak. Működésének sikerességét mi sem bizonyítja érzékletesebben annál, hogy 1908 tavaszán – még Reé szolgálati ideje alatt – tiszteletbeli rendőrkapitánnyá nevezték ki.

Az árvaszéki ülnökként is tovább működő Reé vezetésével megfelelő ösvényen indultak el, már április elején pontot tettek egy nyolc hónapja húzódó ügy végére. 681 liter, Armuth Lajos nagykereskedő hordóiból származó hamisított bort (egyesek szerint vizezett spirituszt) vertek csapra az árokparton gyomdúsítóként. Armuth a fogház- és pénzbüntetés ellen fellebbezett, teleszórva a dokumentumot éktelen vádaskodással, mire Reé (és Polczer) fegyelmi vizsgálatot kértek maguk ellen az ügyet tisztázandó. Valamint rágalmazási pert indítottak a borpancsoló ellen.

Ezek után minden eredményt az új rendőrfőkapitánytól vártak egyesek. Újságírók egy csoportja – a közbiztonságra leselkedő veszélyt jelölve meg aggodalmuk eredőjének – a malomcsatorna partján korhadozó évszázados fűzfák eltávolítására buzdították Reét. Retorikájuk hátterében elévülhetetlen szerepet játszott, hogy a városházán uralgó zűrzavaros állapotok miatt esetenként kibogozhatatlannak tűnt, mely tisztviselőnek meddig terjed a hatásköre.

Hogy mennyire változatosak volt Reé István főkapitány teendői? Rendőri és orvosi asszisztenciával közegészségügyi szemlét tartani sertéshizlaldák, gyógyszertárak, vendéglők, kávéházak és pöcegödrök fölött – ezt mindenesetre belefoglalták a fehérvári rendőrkapitány munkaköri leírásába. Egy-egy alapítvány kamatait is gyakran ő osztotta ki a célközönség számára. Az ebmarások elharapózásával is fel kellett vennie a harcot. Kanyaró- vagy vörhenyjárvány dühöngvén valamely városrészben, felhívást bocsátott közre, hogy a gyermekek gyógykezeltetése gondviselőik kötelessége. Az ő szignójával látott nyomdafestéket a századforduló kivándorlási hullámának a megszelídítésére szánt felhívás, mely azt taglalja, hogy New York kikötőjéből több napi várakoztatást követően is rengeteg embert visszafordítanak, ha okmányaikat nem találják tökéletesen rendben lévőnek. A malomcsatornának a kallómalom és a városi közfürdő közötti szakaszán szemérmetlenül fürdőzők botrányos magatartásáért büntetést helyezett kilátásba. Jobb belátásra kellett térítenie Tögl Gyulát is, aki fűszerkereskedését a belvárosi elemi népiskola földszinti helyiségeiben rendezte be, ahol a nebulók veszélyeztetésével mit sem törődve lőport is raktározott zsákszám. A felújításra szoruló belvárosi iskola épületében a polgármesterrel, Alaghy Dezső iskolaszéki elnökkel és Winkler Vilmos főmérnökkel Reé főkapitány vizsgálta meg, mennyire súlyos a helyzet. Mint kiderült, a szemle a résztvevőket a hőn dédelgetett prekoncepciójukban erősítette meg.

A kákán is csomót kereső újságírónak persze az előkelő polgári családból származó Reé hierarchia-tisztelete is piszkálta a csőrét, és nem tudott elmenni szó nélkül amellett, hogy míg a kapitány a hivatalába rendelte a kereskedőket, hogy leellenőrizze, beiratták-e legényeiket a tanoncképzőbe, addig a Martonvásáron karambolozó Szapáry Pálnál maga vizitált a Magyar Királyban felvenni az eset jegyzőkönyvét, mert a gróf nem ért rá, az út porának lemosását követően át kellett öltöznie, Reének pedig amúgy is a szálló előtt vezetett el a hivatali útja. És mert „tudja, mi illik”. Ahogyan ő fogalmazott.

1901 augusztusában azért ült össze a városi tanács, hogy meghányják-vessék a rendőrség új szolgálati beosztásának a szabályrendeletét, melynek megszerkesztéséhez a csendőrségét és a fővárosi rendőrségét vették mintául. Fontos napirendi pont volt a köztisztasággal kapcsolatos teendők irányelveinek írásban történő rögzítése is; különös tekintettel a szemétszállításra, illetve a szemét és a házi ürülék felhasználására. Ezek megszervezésére Magyarország területén csak Budapesten és Losoncon lehetett ekkoriban látni, ezért Reé harmadmagával Pestre utazott, hogy ifj. Cséry Lajos Európa-hírű telepét, főleg a szemét feldolgozására szolgáló berendezéseket tanulmányozza.

Egy városi rendőrfőkapitánynak egyéb teendői mellett reprezentálnia is kellett. A vasúti pályaudvaron a főispánnal és a polgármesterrel együtt fogadták József főherceget, a Vöröskereszt helyi elnöknőjével Blaha Lujzát, de minden kétséget kizáróan Ferenc József 1908. szeptemberi Székesfehérvárra látogatása igényelte tőle a legalaposabb felkészülést. Valóságos népáradat hömpölygött a pályaudvar irányába, „mindenki” látni kívánta a Fehérváron közel fél évszázad után vizitáló királyt. Reé csak nagyszámú segédlettel tudta tartani a rendet. A névre szóló tikettekkel rendelkezőknek csaknem egy órába telt, mire elhelyezkedtek az uralkodó fogadásához a kijelölt peronon, míg a külső vágányoknál feketéllett a reggel óta várakozó tömeg. A 14:46-kor befutó szerelvényről lelépő királyt Széchényi Viktor főispán üdvözölte.

A rendőrfőkapitánynak olykor be is kellett ugrania Havranek József helyett, ha a polgármester úr lebetegedett, vagy nem tudott egyszerre két helyen jelen lenni. Reé osztotta ki például pátriája kiállítói számára a városnak az ezredéves országos expón való képviseletéért megítélt érmeket és okleveleket 1897 karácsonyának vasárnapján.

Ezt azonban már nem helyettes rendőrfőkapitányként cselekedte, hiszen 125 évvel ezelőtt, 1897. X. 28-án báró Fiáth Pál főispán bejelentette a városi közgyűlésen, hogy Reé Istvánt kapitányi pozíciójában hat nappal korábban véglegesítette. Döntését azzal indokolta, Reé helyettesként rengeteget tett azért az elmúlt hónapokban, hogy a Seidel-botrány kavarta örvényből zajtalanul kievezzen a város. Ugyanakkor hosszú még az út a kikötőig, a kapitányság személyi és tárgyi újjászervezésén felül prioritást élvez minden tett, ami hozzájárul ahhoz, hogy a múlt visszaéléseit (pl. nem tartóztathatnak le bárkit kényük-kedvük szerint a rendőrök) elfeledjék a lakosok. Az újdonsült rendőrfőnök azon melegében le is tette az esküt a képviselők előtt.

Bűnügyek felgöngyölítését is rendre napirendre kellett tűznie. 1902 márciusában éppen egy postasikkasztás hűtötte meg a vért fehérváriakban, pestiekben egyaránt. Csak a fővárosban fedezték fel a felszállított, pénzeslevelekkel tömött zsákok egyikének zsinegén és pecsétjén az illetéktelen beavatkozás jeleit. Két, összesen közel 38 000 korona értéket képviselő levélnek lába is kélt. A gyanú az egyik fehérvári postaszolgára vetődött, aki a vasútállomáson több mint tíz percig őrizte egymaga a leplombált puttonyokat.

A ráchegyi F. F-nek 1903 telén, miután együtt pálinkázott egy kisgazda társasággal, hazamenet bogarat ültetett a fülébe egy Jago-imitátor, miszerint nejét az iddogáló brancs egyik tagja elcsábította korábban. Elborult agyú Ferencünk visszatért a kifőzdéhez, s belőtt lovassági revolverével annak ablakán. Egy ember holtan rogyott össze golyóitól, egy másikat pedig megsebesített a lövöldöző Othello, akit Reé István tartóztatott le.

Felelősségteljes embernek ismerték Székesfehérváron, épp ezért álltak értetlenkedve a kortársak némely döntése előtt. I. fokú iparhatóságként a helybeli szakemberek támogatása kellett, hogy legyen az elsődleges célja. Ezzel szemben amikor egy fővárosi vigéc jelentkezett nála, boldogan rendelt mind a tűzoltókról, mind a mentőkről, mind a rendőri alkalmazottakról csoportképet tőle.

A kőművesek és ácsok sztrájkjába is bele kellett folynia a fenti pozíciójából adódóan. A munkások memorandumára ugyanis a munkáltatók nem voltak hajlandók válaszolni. A békéltető tárgyaláson Reé elnökölt, az azonban eredménytelen maradt. A bizottság tagjai, különösen Say Ferenc ugyanis nem rejtették véka alá, kikkel szemben elfogultak. Kizárólag a munkaadók óhajait hallgatták meg, követeléseket csak a munkavállalókkal szemben támasztottak. A főkapitány például szemrebbenés nélkül betiltotta a munkások meghirdetett tüntető körmeneteit. Ez persze csak olaj volt a tűzre. Ahogy Say Ferenc áldatlan agitálása is, aki a tárgyaláson nagy nehezen kialkudott napi 10 munkaóra be nem tartásáról győzte meg az építésvezetőket. Nem sokkal később a sztrájktörők és a tüntetők között heves kődobálás bontakozott ki. Reé Istvánnak tizenhatodmagával kellett kiszállnia a helyszínre, hogy lehűtse a forrongó indulatokat. A másfél évvel későbbi nyomdászsztrájk alkalmával sem sikerült Reének a békéltetőülés keretein belül egymáshoz közelítenie a nyomdászok és a tulajdonosok jövőbeli elképzeléseit. Állítólag ez utóbbiak maguk álltak be a nyomdagépek mögé, hogy a sajtótermékek kijöhessenek – a sztrájk szervezői ugyanis még az inasokat is Budapestre utaztatták, véletlenül se csábuljanak sztrájktörésre az ifjoncok.

Problémát jelentett, hogy ha megőrült valaki, nem akadt hely a számára a közkórházban, s a városházán is csak a fogdában, a bajkeverők, csavargók és gonosztevők közé zárva. Csak miután egy kertész elméje is megzápult, aki korábban a csendőrség sorait erősítette, kezdett el azon gondolkodni Reé rendőrkapitány, hogy külön zárkát kellene berendezni a betegek számára, akiket adott esetben ápolhatnának is.

Akadtak azért kényelmesebb, kellemesebb napok is Reé István életében. Magyarországon a székesfehérvári közönség „buszozhatott” először társaskocsin. Az 1899. VII. 18-án a vasútállomástól a Magyar Király szállóig, majd az Öreghegyre és vissza vonuló városi elit Reé Istvánt is a soraiban tudhatta. Szigeti Nándor szerezte be és üzemeltette a német gyártmányú, 24 fő szállítására alkalmas Daimler-kocsikat. A résztvevők elismerőleg nyilatkoztak a próbaútról, s a járműről, mely, amerre elhaladt, mindenhol szenzációt keltett a városban.

Harmincnyolc év szolgálat után, 1910. IV. 21-én adta be Reé István a nyugdíjaztatása iránti kérelmét, VI. 1-jét jelölve meg hivatala letételének dátumaként. Kérését a közgyűlés el is fogadta. Kuriózum, hogy a millennium évében teljesített feszített tempójú, többletfeladatokkal járó szolgálatért (minden állami tisztviselőnek) négyévnyi ledolgozott időt számoltak, ezért a 40+ esztendei, hivatalban eltöltött idő után járó (emelt) jutalommal nyugdíjazták Reé Istvánt.

Reé családjával Székesfehérvár belvárosában élt. A Nádor utca 19. alól költözött nejével ugyanezen utca 2. száma alá. Felesége, Námessy Katalin – mintegy hat együtt töltött évtized után – 81 évesen halálozott el 1929. XII. 17-én. A magára maradt öregúr, Reé István Viktor György még majdnem két évig morzsolgatta Fehérváron napjait, mígnem szívgyengesége miatt 1931. X. 11-én ő is az árnyékvilágba költözött. Szüleivel és nejével közös sírboltja ma is áll a Palotai úti Szentháromság (vagy Hosszú) temetőben.

Források:
Budapesti Hirlap, 1908. IX. 16.
Csurgai Horváth József: Székesfehérvár urbanizációja – A városfejlődés a kiegyezés korában, 2014
Független Magyarország, 1905. I. 5.
Hazánk, 1898. XII. 15.
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története, III. kötet, 1998
Lengyel Beatrix, Cs.: Réh János kalandos élete, in: Élet és Tudomány, 2002. III. 15.
Magony Imre: A bűn nyomában – Bűnök és bűnüldözők a dualizmus kori Székesfehérváron, 2018
Magyar Közigazgatás, 1889. X. 3.
Parádi József: A polgári magyar állam rendőrsége, 1867–1918, in: Rubicon, 2010/3.
Pesti Hirlap, 1899. VII. 19., 1902. III. 11.
Pesti Napló, 1903. III. 1., 1904. I. 6.
Székesfehérvár és Vidéke, 1876. IV. 12., 1890. X. 9., 1897. III. 20., 1897. IV. 10., 1897. V. 20., 1897. V. 26., 1897. V. 29., 1897. VI. 24., 1897. XII. 28., 1897. XII. 31., 1901. VIII. 10., 1901. VIII. 17., 1901. X. 10., 1902. I. 18., 1902. III. 29., 1902. VI. 10., 1902. IX. 11., 1902. IX. 13., 1902. IX. 25., 1902. XII. 4., 1905. V. 13., 1910. IV. 26., 1910. IV. 28.
Székesfehérvári Hirlap, 1897. IV. 11., 1897. V. 12., 1897. V. 23., 1897. X. 29.
Uj Magyarság, 1939. XI. 5.
Városi Levéltár és Kutatóintézet, IV-B 1107/b, Székesfehérvár város tanácsának iratai 744/1869

Végh Ákos László