2022. január 16.

Reseta János

(1776–1862)

Reseta János 1776. VI. 8-án polgári szülők gyermekeként született a székesfehérvári Bébicz utca 1. sz. alatt álló lakóházban, melynek udvari kapuja a Vásártérre nyílt. Középiskolai tanulmányait II. József szerzetesrendeket feloszlató rendeletét követően a Magyar Királyi Gimnázium néven működő intézetben (a mai Ciszterci Szent István Gimnáziumban) végezte. A poézist Virág Benedektől tanulta, aki olyan erős hatást gyakorolt rá, hogy 77 évesen is hálatelt szívvel emlékezett mesterére: „még most emlegeti azon buzgóságot és tüzet, mellyel tanított, s a deák költészet mellett a nemzetit is igyekezett megkedveltetni az ifjú nemzedékkel” – írja Toldy Ferenc 1853-ban. Reseta szűkölködő tanárát életében is támogatta, halála után pedig egy, a saját tanítványa által tervezett vörösmárvány keresztet emeltetett sírhelye fölé.
Virág Benedek is jó szívvel emlékezett meg a tanítás, népnevelés ügye mellett már nagyon fiatalon elköteleződött Resetáról, a Pesten, 1799-ben kiadott, 98, rímekbe szedett állatmesét tartalmazó Mesék Phaedrusként „Reseta Jánosnak, wartenbergi gróf Waldstein urfiak nevelőjének, egykori tanítványomnak” ajánlással került ki a nyomdából.
1821-ben látott napvilágot az Egész esztendőbeli evangéliomok és azoknak magyarázattyaik Leonhard apát úr után, magyarúl Reseta János által Budán a’ Királyi Magyar Universitas betűivel, melyben a krisztusi tanításokat szövegmagyarázatokkal hozza közelebb kortársaihoz, az evangéliumokban látva a keresztényi erkölcs gerincéhez szükséges kalciumot.
A gimnázium elvégzése után bölcseletet tanult, mellette pedig nevelőként dolgozott Waldstein-Wartenberg Emánuel fiainál. A fiatalabb, János tervezte fent említett keresztet a krisztinavárosi temetőbe Virág Benedek sírjához.
Széchenyi István közeli jó barátjaként és eszmetársaként is ismerték Resetát az 1830-as évek elején, ő kísérte el a legnagyobb magyart az Al-Dunához, annak szabályozási lehetőségeit felmérendő. Némi árnyékot vethetett azonban kapcsolatukra 1833. XI. 8-án az, hogy Wigand Ottó Váci utcai könyvkereskedésében 24 darabot foglalt le az ekkor már könyvvizsgálóként is tevékenykedő Reseta a nyomdafriss Stádiumból. Frankenburg Adolftól tudjuk, Reseta rendszerint előre megüzente a könyvkereskedőknek, mikor razziázik náluk; a Lipcsében titokban kinyomott programadó reformmunka példányait azonban felső utasításra mindenképp le kellett foglalnia. A Stádium után országszerte nyomozás indult ezt követően, s elkobozták, ahol érték..
Reseta János 1830 augusztusában Pestre került, heti két órában egyetemi tanárként oktatta a német nyelvet és irodalmat nyugdíjba vonulásáig, 1849 őszéig. (Előbb csak latinul, 1844-től viszont már magyar nyelven.) Pedagógiából is tartott szemináriumokat 1833 és 1848 között – igaz, nem „nyilvános rendes tanárként”, heti 4 helyett 2 órában tartott neveléstani előadásokat. (Bár már ezzel is övé – és Hevánszky Lipóté – a Krobot János apátkanonok utáni évtizedek legelismerendőbb teljesítménye a neveléstudomány terén.)
A honi sajtóorgánumok rendszeresen számoltak be alapítványairól, adakozásairól (legény- és óvodaegyletektől kezdve a tűzkárt elszenvedőkig bárki rászoruló számíthatott Reseta támogatására, aki a látóterébe került), valamint nyelvtörténeti pályázatok győzteseinek felajánlott exkluzív honoráriumairól.
Mint láttuk is, cenzúra nélkül a publikálásra szánt anyagokat nem lehetett leközölni hazánkban. Ilyen hivatal azonban csupán Budán (és néhány vidéki nagyvárosban) működött az 1830-as években, és ha télidőben felvonták a zord körülmények miatt a testvérvárosokat összekötő hajóhidat, akár napokig szünetelhetett közöttük a közlekedés, ami miatt egy-egy (vagy több) lapszám kiadása is csúszhatott. Ezért fordult Helmeczy Mihály, a Jelenkor kiadója 1834-ben azzal a kéréssel a Helytartótanácshoz, hogy Pesten is működhessen egy ellenőrző és nyomdaengedélyt kibocsájtó intézmény; a Collegium Censorumot azonban, melynek tagjait a magyar tudományos élet elismert koponyái közül szemelték ki, csak 1840-ben állították fel. Resetáról hírlett: a „puha” cenzor Széchenyi röplapjait, Petőfi verseit rendre átengedi a nyomdába. A merészebb eszméket is jóakarattal kezelte, azokat a kifejezéseket, gondolatokat, amiket már semmiképp sem tartott publikusnak, nem egyszerűen törölte, hanem visszaadta a szerzőnek, rámutatva, mely helyeken látja szükségesnek változtatni a textuson.

Reseta János szignója egy cenzori engedély alján, 1843-ból

1847. I. 12-én ily módon tagadta meg gróf Széchenyi István Politikai programtöredékek című röpiratának nyomdába kerülését – dacára annak, hogy Majláth György országbírón keresztül Széchenyi kifejezetten Resetát kérte kézirata elbírálójául – néhány, Kossuthot kipellengérező, személyeskedésbe átcsapó mondat miatt. Széchenyi Kossuthot kiáltotta ki bűnbaknak amiatt, mert a saját nézetei nem találtak megfelelő táptalajt a kortárs gondolkodók táborában, őt tette felelőssé az ellenzék politikájáért. 175 évvel ezelőtt, 1847. I. 16-án született az a híres levél a nekikeseredett legnagyobb magyar tollából, amit szövegítészünknek címzett: „magamra vállalom a felelősséget az… imprimatúrájáért”. Műve ugyanis – remélte – „megmenthetné az országot”. Reseta János e garancia birtokában átengedte a rostán a kéziratot, mely 1847. II. 23-án jelent meg nyomtatásban. Nem rajta múlt tehát, hogy Széchenyi figyelmeztetőlövései kevés értő fül botját mozgatták csak meg. Az 1848-as forradalom kitörése után mégis céltábla lett Resetából (is). Még ha nem is a kedélyes öregúrnak, sokkal inkább az általa betöltött hivatalnak tulajdoníthatjuk a támadásokat, melyek elé épp Petőfi állt pajzsul, erélyesen védelmezve a tanárembert. Ami kevésbé meglepő lépés az elnyomás minden szimbólumát szenvedélyesen gyűlölő poétától annak ismeretében, hogy míg a Disznótorban című versétől 1842-ben a kecskeméti cenzor, Sembera Kal. József lúdbőrzött: „Az eget gömböchöz hasonlítani? Horrendum! […] Csak nem gondolja, amice, hogy én ennek a rettentőségnek a kiadását megengedem?”, addig Pesten Reseta jóvoltából javítás nélkül megjelenhetett a költemény. Négy évre rá pedig, amikor A hóhér kötelét véleményezte Reseta, 150 pengőforintot ajánlott fel Petőfinek (amennyit a kiadótól kapna alkotásáért), ha nem viszi nyomdába a kéziratot. 10 éves futamidőre bocsájtotta volna a szövegőr a mondott összeget Petőfi rendelkezésére, mert nívótlannak ítélte a költősztár tollából származó regényt. Az ajánlatot Petőfi elutasította, Reseta meglátását viszont az olvasóközönség igazolta.
Természetesen, mint általában, a vélemények Reseta megítélésében is megoszlottak. Bertha Sándor például azt firkantotta plajbásszal Országgyűlési tárca 1830-ról című könyve Pompéry Jánoshoz eljuttatott tiszteletpéldányának kiadási dátuma – 1843 – mellé: „mert ez ártatlan munka 12 évig volt censurán, t. i. Resetánál”.
Tévedés lenne azonban a könyvvizsgálókra úgy tekintenünk, mint élet-halál uraira. Ha egy cenzor zöld utat adott egy megkérdőjelezhető tartalmú írásnak, s feljelentették a lapot/kötetet, neki kellett olyan kontextusba helyezni a művet, amivel bizonyíthatta, nem lázító, a hatalmat gúnyoló stb. a szóban forgó szöveg. Magyarázhatta a bizonyítványát Reseta nem egyszer (pl. Székács Józsefnek a Pesti Divatlapban 1847-ben kinyomtatott szatírája kapcsán), a kormány felől nem egyszer érte elmarasztalás az elégtelen szigora miatt. A Könyvbíráló Főhivatal alkalmazottjának közel két évtizedes ténykedését górcső alá véve megállapíthatjuk tehát, hogy Reseta a gyerekcipőben járó magyar nyelvű irodalom előtt inkább egyengette az utat, mintsem akadályokat gördített volna elé. Őrá is érvényesnek gondolom azt, amit Gustav Zerffi vetett egykor papírra: „Magyarországon a márciusi mozgalom előtt […] a cenzúrahivatalnokok mindenkinek kedvében jártak, aki az ellenzékhez számított, súlyt helyezvén rá, hogy ne a kormány hű szolgáinak, hanem inkább álcázott liberálisoknak tartassanak.”
Két nappal a 12 pont Pilvax-beli felolvasása után gróf Zichy Ferenc mentette fel végül az ekkor már 72 esztendős Reseta bácsit könyvvizsgálói feladatai alól.
1851-ben egy könyvkiadó társulatnak, melynek alapító és választmányi tagja is volt, 100 példányt ajándékozott a három évtizeddel korábban kiadott evangéliummagyarázat-fordításaiból.
83 évesen, 1859. VI. 15-én végrendelkezett. 10 000 pengőforintot adott a székesfehérvári káptalan kezelésébe abból a célból, hogy a kamatait ő, halála után pedig unokahúga, Hajkő Terézia élvezhesse. A hölgyrokon 1894. IV. 3-án bekövetkezett halála után öt, Fejér megyében született katolikus diák számára rendelt el ösztöndíjat Reseta János, melynek összegét évi 100-100 forintban határozta meg. 1862. III. 5-én este 10 órakor érte utol a csapás, melyről így tudósít egy gyásztávirat: „Hajkő János, József és Terézia jelentik forrón szeretett nagybátyjuk, Reseta János, nyugalmazott m. k. egyetemi tanár, ss. mm. és bölcseleti tudor és a bölcseleti kar volt dékánjának 86-ik évében aggkorból történt gyászos kimúltát.” A kihűlt testet két nappal később, III. 7-én helyezték örök nyugalomra a Kerepesi úti temetőben.
A közel három évvel korábban írt végrendeletet 1862. IV. 23-án hirdették ki. 27 részvényt hagyományozott az MTA, A Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum javára, melyeket tőkésíteni kívánt, míg a kamatok el nem érik a 60–70 000 pengőforintot; amit egyenlő arányban óhajtott szétosztani a három intézmény között. Szülővárosáról sem feledkezett meg Reseta János. 18 000 pengőforintos alapot tett le a fehérvári káptalannál, mintegy méhkasként, ahogy fogalmazott. A tőkésített kamatok pedig – amint elérték esetenként a 10 500 forintot – méhrajként repültek ki: 1872-ben a városi kórházba, 1878-ban a helyi szemináriumba, 1881-ben a reáliskolába, 1890-ben az aggastyánok, 1895-ben pedig a szegények intézetébe. Az alap és az ezután gyűlő pénzmag kezelését, kiosztását a káptalan szabad akaratára bízta az örökhagyó. Így részesült támogatásban az alapítványnak köszönhetően az épülő Szent Sebestyén templom, valamint a felsővárosi, Szent Józsefről címzett óvoda is.
1895. III. 28-án a törvényhatósági közgyűlés egyöntetűen megszavazta Havranek József polgármester javaslatát, miszerint az Öreg utcából a Királykúthoz vezető kis utcát, melyben Reseta János szülőháza még akkor is állt, a város jótevőjéről nevezzék el. A Reseta János utca 1949-ig állított emléket az aszkéta tanárnak, ki vagyonát a köz javára bocsájtotta, a közterületet ekkor keresztelték át Rozgonyi Piroska utcára.
A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fennállásának centenáriuma alkalmából 1941 októberében megrendezett emlékkiállításon Reseta János – mint a pénzintézet egyik első részvényesének – képmását is kifüggesztették József nádoré, Ürményi Józsefé, Széchenyié mellett. Alma materében a XX. század első felében tartottak Reseta-emlékezetet, ünnepélyes keretek közt idézték fel az öregdiák-szövetséget is inspiráló tanár–diák viszonyt Virág Benedek, azaz „Bence bátya” és az ő „Jánoská”-ja között.

Források:
A ciszterci rend kat. főgimnáziumának értesítője 1895–96. iskolai évről, 1896
A ciszterci rend székesfehérvári Szent István Reálgimnáziumának CXIX. értesítője az 1931–32. iskolai évről, 1932
Bártfai Szabó László: Adatok a Magyar Tudományos Akadémia történetéhez 1825–1849-ig, in: Adatok a Magyar Tudományos Akadémia és a XIX. század első felének történetéhez, 1926
Bródy Sándor—Jókai Mór—Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáznegyvennyolcz – Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben, 1898
Frank Tibor: Liberális cenzor Metternich Magyarországán: Reseta János, in: Századok, 2003/5.
Hasznos Mulatságok, 1832. XII. 29.
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III., 1998
Magyar Kurir, 1819. II. 26.
Mészáros István: Az ELTE Neveléstudományi Tanszékének története 1814–1900 között, in: Magyar Pedagógia, 1980/1.
Móra Ferenc: Petőfi oltárára, 1924
Nemzeti Ujság, 1941. X. 15.
Pesti Napló, 1865. VIII. 25.
Politikai Ujdonságok, 1862. III. 12.
Pompéry Aurél: Kossuth Lajos 1837/39-iki hűtlenségi perének története, 1913
Széchenyi István: Napló, 2002
Székesfehérvár és Vidéke, 1895. III. 28.
Székesfehérvár szab. kir. város törvényhatósági bizottságának közgyűlési jegyzőkönyvei, VLK 1402-a, 94/4450., 1895
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Popeszku–Rybay, 1906
Thaisz András (szerk.): Tudományos Gyűjtemény, V. évf., 1821
Ujság, 1934. IV. 1.
Viszota Gyula: A Stadium megjelenésének története, in: Szily Kálmán (szerk.): Gróf Széchenyi István munkái II., 1905
Viszota Gyula: Néhány cenzurai eset 1846–47-ben, in: Budapesti Szemle, 1924

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?