2022. december 29.

Rónay Jácint

(1814–1889)

A székesfehérvári Leitzinger Domonkos szíjgyártó és neje, Farkas Julianna Sas utcai házában 1814. V. 13-án harsant fel első ízben gyermekük, Jácint sírása. A tehetséges ifjú szülővárosának főgimnáziumában, majd – miután egy malőr (egy könnyelműen vállalt kezesség) következtében elszegényedett a család, s édesanyja kívánságára életét s szolgálatait elsőszülöttjük a hangsúlyt a vallási életben is a tanításra helyező bencés rendnek ajánlotta fel – Esztergomban koptatta az iskolapadot.

1831. X. 30-án lépett a Benedek-rend kötelékébe Pannonhalmán. A források úgy tudják, ekkor választotta magának (az egy kisgyermek szemében végeláthatatlannak tetsző földterületen gazdálkodó nagyszüleinél eltöltött nyaraira visszaemlékezve) a Rónay nevet. Vagy szimplán a bátyjuk népszerűségét lovagolták meg testvérei, vagy valahol egészen máshol kell kereskedni a névváltoztatás ügyében, ugyanis öccse, Domonkos és két húga, Julianna és Johanna is Rónayként élte le életét.

Áldozárrá (áldozópappá) Juranits Antal győri püspök szentelte 1839. VII. 20-án, főapáti szertartóvá avanzsált ekkor. Hogy a tudásának átadása, a tanítás foglalkoztatta leginkább, leszűrhető abból, hogy már 1840 elején bölcsészetet oktatott a győri líceumban. Pontosan megnevezve: pszichológiát, logikát, ontológiát, metafizikát, etikát és a filozófia történetét. Czuczor Gergely Pestre távoztával a magyar nyelvet is. Diplomáját a pesti királyi egyetemen szerezte meg 1842-ben.

Első írása Mutatvány a tapasztalati lélektan köréből cím alatt 1846-ban jelent meg. Ez idő tájt kezdett magyar nyelvűvé transzformálódni a győri illetőségű Hazánk, mely lehozta ünnepeltünk Jellemisme című tanulmányát is. Ebben az európai nemzetek (hét ország) polgárainak lélektanát elemzi nemek és életkor szerinti bontásban.

A Magyar Tudományos Akadémia 175 évvel ezelőtt, 1847. XII. 29-én választotta levelező tagjává. 1848 elején tartott – az emberi agyról és a szellemi életre gyakorolt befolyásáról írt – székfoglalója szövegének kinyomtatását azonban a forradalmi idők megakadályozták.

Győrben az a kacsa rebbent fel 1848 tavaszán, hogy a márciusi ifjak követői le akarják foglalni a katolikus templomokat és zárdákat, lángolóra szítva ezzel a polgárok ellenérzésének tüzét a forradalom iránt. Rónay húsvéthétfőn hívta fel magára egy rögtönzött prédikációjával a figyelmet, melyben bizonyította a vádak alaptalanságát. Hogy beszédével kihúzta a kígyó méregfogát (az ellentétes nézeten lévők már épp feszültek volna egymásnak), a győri nemzetőrség tábori papjává választották. Pozsonyba tartott a változásért síkra szállókkal, a Grassalkovich-palota (István nádor lakhelye) előtt csillogtatta meg rétori erényeit. Az első független minisztérium kikiáltása alkalmából pedig buzgó imában egyesítette Győr összes vallási felekezetét. Schwechat alá menetelt társaival, a csata előtt tréfásnak szánt sírfeliratot is szövegezett magának. Ennek kőbe vésésére ugyan nem volt szükség, az ágyútűztől megriadó népfelkelők azonban gyorsabban szaladtak el a Bécs melletti falu határából, mint tervezték. Komárom védői közt is ott láthatjuk Rónayt az erőd meghiúsított ostromának idején. A Győr védelmét irányító Csányi László kormánybiztos futári feladattal bízta meg, Kossuthtal kellett tudatnia, hogy a befagyott folyók miatt nem tartható tovább a város.

A feladat nélkül maradt hírnök Pannonhalmára utazott, ahol – meglepetésére – „zárdafogság” lett a sorsa. A perjel gyakorlatilag (szándékai ellenére) ezzel mentette meg Rónayt, a „bujtogató” így kerülte el a vérbíróságot. A felkelőknek a térségben való megerősödését követően régi barátja, a kormánybiztos Lukács Sándor fenyegetésére elhagyhatta Rónay az apátságot, s kinevezték Győr megyei papi biztosnak. Szervezkedésével a forradalmi kormányt támogatta 1849. VI. 28-ig, amikor az osztrákok bevették Győr városát.

Komárom felé menekültében találkozott Vörösmarty Mihállyal, ki e szavakkal búcsúzott tőle: „Majd a csávában találkozunk!” Lukács Sándorral az ország keleti régiója felé tartottak, augusztus közepén Radna környékén futottak össze a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Kossuthtal.

Bár Pöltenberg Ernő még ekkor is azt gondolta, nyugodtan visszatérhetnek Győrbe, nem tartotta valószínűnek, hogy a polgárokat is zaklatja majd az újra nyeregbe került hatalom, Rónay nem osztotta véleményét. Neki lett igaza. A császári és királyi III. hadsereg parancsnoksága felségárulás bűnét olvasta a fejére, s elrendelte ellene (is) a hadi törvényszéki vizsgálatot. Előbb (1850 májusának végéig) a hortobágyi tanyákon húzta meg magát, majd egy kacskaringós útvonalon haladva (többek közt Nagyvárad, Hamburg és Brüsszel érintésével) különböző álneveken jutott el a brit fővárosba, ahol végre menedékre talált.

Londonban – a hatodik világrészben, ahogy az idő tájt titulálták a metropoliszt – John Bird, egy vak angol orvos, kivel történetesen egy épületben volt a szálláshelye, tanította meg angolul. Ám mivel szónokolni már hamarabb szükségét érezte, mielőtt stabilan bírta volna a britek nyelvét, a helyi rendezvényeken elhangzott dikcióit latinul adta elő. Ezek ismeretében Westminster érseke bizakodva ajánlott fel egy állást Rónaynak, amennyiben bizonyítványait és korábbi állomáshelyének elbocsájtó okiratát be tudja mutatni. A pannonhalmi főapát azonban elzáratta azokat, még Hollósy Jusztiniánnak, Rónay Kisalföldön maradt barátjának a közbenjárása is kevésnek bizonyult ez ügyben. Így e remek pozíciótól elesett a fehérvári születésű bujdosó.

Hogy ne kelljen az éhkoppot nyelnie, elfogadta Császár Ferencnek, a Pesti Napló szerkesztőjének ajánlatát: hetente három levelet fogalmaz a helyi történésekről, amit 10 forinttal honorál a régi ismerős. Ezeket a kopertákat ma is becses kútfőként kezelik a Világost követő emigráció kutatói. Rónay azonban még egy évnél is hamarabb, 1851 júniusában felmondta a szerződést. Ekkorra ugyanis már annyira birtokában volt az angolnyelv-tudásnak, hogy bátran fogadhatott magántanítványokat. Szinte minden tárgyban vállalta a fiatalok továbbképzését. Oktatott – igény szerint – latin, görög, német és magyar nyelvet, történelmet, számtant, mértant, földrajzot, szépírást és rajzot. Emellett magyar és görög nyelvtant írt angol nyelven.

Ugyanekkor Thaly Zsigmond alezredes tervei is kapóra jöttek Rónay számára. Azé a szintén hontalanná vált főtiszté, aki angol támogatással kívánt létrehozni Londonban egy honvédtanodát. Ideái megvalósításához azonban tankönyvek kellettek, s ezek meg is lettek Rónay fordítói tehetségének, valamint a francia és német nyelvű, eredeti szakmunkáknak köszönhetően.

Értesülvén Vörösmarty Mihály 1855-ben bekövetkezett halálának a híréről, szívet indító, nagy külföldi sajtóvisszhangot keltő nekrológot publikált. Kőrösi Csoma Sándor hátrahagyott iratait is feldolgozta Rónay, az ázsiai utazó kelet-indiai sírjának fotográfiai rajzát is neki köszönhették a kortársai.

1858 decemberében Széchenyi István döblingi remeteségében papírra (egész pontosan 517 lapra) vetett Blickjét vitte a fia, Béla Rónayhoz, segítene-e sajtó alá rendezni a művet. Hősünk nyélbe is ütötte az üzletet George Barcklay nyomdásszal. Érdekesség, hogy az eladásra szánt 1000 példány akkor lett igazán kelendő, amikor a szövegben pellengérre állított Alexander Bach belügyminiszter betiltotta a kiadványt. Rónay szolgálataiért cserébe Széchenyi kinyomtatta 1859-ben A tűzimádó bölcs az ősvilágok emlékeiről című eszmefuttatását 1000 példányban. Ez az írásmű Szemere Bertalannak is elnyerte a tetszését, aki a költői nyelvezetét kritizálta csupán a tanulmánynak.

Szemerével még az 1851. évi londoni világkiállításon ismerkedett meg Rónay. Az egykori magyar miniszterelnöktől kapott ekkor egy csomagnyit Magyar László Afrika-kutató leveleiből, hogy fordítsa le őket angol nyelvre, s ismertesse meg a tudományos élet képviselőivel a tartalmukat. A londoni Királyi Geográfiai Társulat tagjai nem győztek lelkesedni a felfedező beszámolóiért. Rónay is látogatni kezdte a társaság hetente tartott üléseit, Magyar azonban eltűnt a legforróbb kontinensen (évekkel később derült ki, hogy el is hunyt), így eredményei publikálásában megelőzte David Livingstone, akit Rónay személyesen kért meg, amennyiben a nyomára bukkanna Magyarnak, adjon hírt felőle.

Amikor 1851. X. 23-án partra szállt Kossuth Lajos Southamptonban, a magyar küldöttség üdvözlőlevelét Rónay fogalmazta meg, ekkor azonban még nem találkoztak személyesen. Ankétjukra 1859 októberének második feléig kellett várni, az egykori kormányzó ekkor járt közben, hogy a bencés szerzetes útmutatásai révén ismerjék meg fiai a latin nyelv rejtelmeit. Az ifjak mintegy másfél évvel később egy aranytollal hálálták meg mesterük fáradozásait.

Az 1860. évi, autonómiát belebegtető októberi diploma új reményeket ébresztett a magyar hazafiakban. Székesfehérvár nobilitása képviselőjének választotta meg Rónay Jácintot, nem törődve a földrajzi akadályokkal, a mintegy 1800 kilométerrel, mely elválasztotta tőlük a férfiút; Győr megye pedig bizottmányi tagjának. A bencés áldozár–tanító ekkor jelentette meg a Magyarország és a Magyar Sajtó hasábjain azt a 27 cikket, melyekben a számkivetésben elhunyt barátairól, ismerőseiről emlékezett meg.

Rónay Jácint fiatal kori portréja
(forrás: Vasárnapi Újság, 1862. január 26.)

Ahogy az októberi diploma keltette reményhullámok semmivé csitultak, Rónay is azt gondolta, végleg búcsút intett fentebbi sorozatával a politikának. A geológia került érdeklődése homlokterébe. De mert polihisztori gyíkbőrét levedleni nem tudta, Egressy Gábor kérésére karcolatokat kezdett írni az angol színházi életről. A Magyar Színházi Lapban szórványosan megjelent tanulmányainak gyűjteményét Tóth Józsefnek küldte el, amit – nem rögtön (csak 1865-ben) – Jellemrajzok az angol színvilágból címmel nyomtattak ki Pesten.

Rónay Jácint az 1862. évi londoni világtárlaton állapodott meg Csengery Antallal, a Budapesti Szemle szerkesztőjével, hogy Thomas Huxley-nak, „Darwin buldogjának” friss, nyomdaérett munkáját a szerző beleegyezésével ismerteti a Szemlében, így e lap lesz az első, mely beszámolhat e nevezetes műről. A Rónay tollából származó Az ember helye a természetbent azonban váratlan fordulattal Greguss Ágost neve alatt közölték le a periodikában.

Louis-Lucien Bonaparte, Napóleon egyik, Bayswaterben élő unokaöccse a baszk nyelv sajátosságait, történetét kutatta, és hasonlóságot sejdítvén az Ibériai-félszigeten egykor szebb napokat látott baszk és a magyar nyelv szerkezete között, arra ösztönözte Rónayt, ültesse át angol nyelvre a Reguly Antal összegyűjtötte finnugor mondaanyagot, azok elemzéseit és a mai nyelvekről írt összehasonlító tanulmányait.

1865 szeptemberében tudós társaságnak szervezett kiránduláson vett részt. Úti céljuk a Shakespeare születésének tricentenáriumát egy évvel korábban ünneplő Stratford-upon-Avon volt. (Rónay már az ünnepi év tavaszán elküldte a Fővárosi Lapok és az Ország Tükre azon számait, melyek a költőzseni emlékezetét ápoló magyarországi rendezvényekről számoltak be. Ezen periodikák a stratfordi múzeumba kerültek.) A turistatempót diktáló csapat villámlátogatást tett Warwick várában is, mielőtt az „avoni hattyú” nevét viselő vonat begördült velük „Britannia Mekkájába”. Innentől elvált Rónay a csoporttól, magányosan nézte végig a Shakespeare-rel kapcsolatos nevezetességeket.  

1864. XII. 20-án kelt levelében a székesfehérvári Schwarcz Gyula próbált Rónayra hatni, jöjjön haza, bizonyítsa be a rosszmájú ellenségeinek, tévednek abban, hogy nem is akar. Az Angliában rekedt pedagógus azonban hallgatott. Tudta, mindhiába a legjobb szándék, míg az iránta antagonisztikus ellenszenvvel viseltető Rimely Mihály a főapát Pannonhalmán. S így is lőn, az 1865 őszén az említett megüresedett helyére kinevezett Kruesz Krizosztom egyik első feladatának tekintette, hogy kijárja őfelsége Ferenc Józsefnél, hazatérhessen Rónay anélkül, hogy korábbi tevékenysége miatt bármilyen retorziótól tartania kelljen. De mivel nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogyan főzik, Rónay Jácint a következő hónapokban letudta angliai kötelezettségeit, és 1866. IX. 16-án hajóra szállt, hogy tizenhat év után hazatérjen Magyarországra.

A Királyi Magyar Természettudományi Társulat még a távollétében, az 1866. I. 3-i közgyűlésén rendes taggá választotta; Győr megye pusztai kerületének képviselőjeként pedig részt vett Ferenc József 1867. VI. 8-i megkoronázásának a szertartásán. A Magyar Tudományos Akadémia is a rendes tagjai közé sorozta be, 1867. XI. 24-i szakülésén olvasta fel Rónay Az ősembereknek a kőkorszakban haladásáról a székfoglalóját. Az akadémián a II. osztály titkárává választották, s ebbéli minőségében szerkesztette a Magyar Tudományos Akadémia Értesítőjének 1867 és 1871 közötti évfolyamait.

Hazatérte után lélegzetvételnyi szabadidejét legszívesebben a Balatonnál, Bakonybélben, valamint a Székesfehérváron élő húgainál töltötte.

Hároméves mandátuma leteltekor, bár szakítani kívánt a megcsömörléshez vezető, aktív politizálással, Eötvös József lámpást tartott elé: „Barátom, e téren nem járja az érzékenység.” Így aztán A karthausi szerzőjének köszönhetően továbbra is a Deák-párt matadorai között láthatjuk Rónayt. Ott sem a sakktábla gyalogjai között, maga Deák Ferenc emelte fel osztálytanácsossá, erről 1871. V. 4-én érkezett meg a kinevezése.

Amikor Ferenc József egy olyan tudóst keresett, aki fiát, Rudolf trónörököst bevezetné a magyar történelem „rejtelmeibe”, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök Rónay Jácintot ajánlotta őfelségének. 1871. X. 21-től hetente háromszor kerítettek sort egy-egy egyórás előadásra, melyek kisebb-nagyobb megszakításokkal 1872. XII. 23-ig folytak, mikor is Rudolf Gödöllőn adott számot tudásáról egy záróvizsga keretein belül.

A főherceg oktatásával oly mértékben elégedett volt a császári pár, hogy Erzsébet legfiatalabb gyermeke, Mária Valéria hercegkisasszony átfogó, vallásos nevelését Rónay kezébe tervezte letenni, Ferenc József pedig a pozsonyi prépostság élére ajánlotta fia tanítóját. Méhes Péter, a pozsonyi káptalan doyenje 1872. VII. 10-én celebrálta Rónay préposti beiktatását.

Az időközben mind az akadémiai osztálytitkárságról, mind a minisztériumi osztálytanácsosságról lemondó prépost csak 1873. IV. 1-jével foglalhatta el székházát új állomáshelyén, így a Rudolf vizsgáját követő három hónapra ismét húgai székesfehérvári lakának udvarra néző szobájába vonult vissza. Még egy hónapja sem élt Pozsonyban, amikor az uralkodó a Szent István-rend lovagkeresztjével díszítette fel.

1875 februárjában érkezett el az idő, hogy a hetedik életéve betöltése felé közelítő Mária Valéria nevelését „hősünk” megkezdje, ezért a bécsi udvarba utazott. Az ezt követő nyolc évet és három hónapot gyakorlatilag – legfeljebb egy-két napra rúgó megszakítással – a főhercegkisasszony mellett töltötte.

Ez idő alatt újra írni kezdett. Újra, hiszen a Magyarországra való visszatérte után az aktív politizálással járó feladatok kiragadták a tollat a kezéből. Kilenc kötetbe rendezve papírra vetette memoárjait. Az első öt kötetet, melyek 1873-ig kalauzolják el Rónayval történtek szövevényes históriájában az olvasót, tíz példányban kinyomtatta barátai számára, akik Rónay halála után juthattak csak a kötetekhez, míg a másik négy, frissebb élményeit tartalmazó irodalmi anyag sorsát uralkodója akaratára bízta.

1876. I. 26-án értesítette egy futár arról, hogy Deák Ferenc halálos ágyához kéreti. Neki óhajtott meggyónni, általa vette fel az utolsó kenetet.

Rónay Jácint főapáti szertartó
(forrás: Vasárnapi Újság, 1889. április 28.)

A Szent Mihály-rend komturkeresztjét 1877. X. 20-án nyerte el a bajor királytól.

1883. V. 29. után, befejezvén nevelői munkáját a császári családnál, visszatért Pozsonyba. Korához képest tetterős, agilis férfiúnak tartották még ekkor is a kortársai, a köszvény nyaggatta ugyan, de annak negatív hatásait gyógyfürdőkben igyekezett semlegesíteni.

Már a Burgban is híres volt aszkéta életvitelével párhuzamos adakozó kedvéről, és prépostsága javadalmából is bőkezűen osztott alamizsnát a rászorulóknak. Húgairól sem feledkezett meg, magához vette őket az egykori koronázóvárosból a kurrens koronázóvárosba.

A 75. életévét taposó, gyengélkedő öregúr végóráját siettette a mayerlingi tragédia. Rudolf trónörökös öngyilkossága ráadásul alaptalan huhogásra késztetett egyes zsurnalisztákat, Rudolfot a modern nevelés áldozataként, Rónayt pedig mefisztofeleszi démonként tüntetve fel, aki férges magvakat ültetett el ifjú tanítványa szívébe.

Megfejthetetlen, hány szeget vertek koporsójába a bértollnokok támadásai, az mindenesetre tény, hogy 1889. IV. 17-én reggel fél 6-kor szívszélhűdés végzett a koros szerzetessel. Halála Johanna húgát oly mértékben meggyötörte, hogy egy héttel élte csak túl bátyját. Hamvaikat Pozsonyban a Szent András temető családi sírboltja őrzi.

Születésének 150. évfordulója alkalmából, 1964. V. 10-én emléktáblát avattak Székesfehérváron a már nem létező szülőháza tőszomszédságában. Az Ady Endre utcai mementó egyik állandó színhelye a március 15-i rendezvényeknek, koszorúzásoknak.

Források:
Akadémiai Almanach, 1868
Budapesti Hirlap, 1889. IV. 25.
Csorba László: Tudós és hazafi, in: Honismeret, 2014/4.
Dávidházi Péter: Magyarok Shakespeare sírjánál, in: Békési Imre—Jankovics József—Kósa László—Nyerges Judit (szerk.): Régi és új peregrináció II., 1993
Fővárosi Lapok, 1889. IV. 23.
Hazánk s a Külföld, 1865. I. 8.
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III–IV., 1998
Magyar Nemzet, 1939. IV. 9.
Magyarország és a Nagyvilág, 1867. XI. 30.
Pál Lajos: Rónay Jácint, in: Századok, 1971/3–4.
Pesti Napló, 1851. IX. 24., 1864. V. 18., 1866. I. 14., 1871. VI. 8.
Pór Antal: Rónay Jácint és a trónörökös, in: Magyar Sion, 1889
Pór Antal: Rónay Jácint pozsonyi prépost, in: Kőhalmi-Klimstein József (szerk.): A Magyar Sion őrei, 1886
Vasárnapi Ujság, 1862. I. 26.

Végh Ákos László

Megosztás:

Ezeket látta már?