Sobor Antal

Sobor Antal 1933. I. 16-án született Székesfehérváron. Szüleivel a Budai út és a Deák Ferenc utca kereszteződésében lévő, az építője, Szabó József kőművesmester után Szabó Palotának nevezett bérházban lakott. Tanulmányait szülővárosában, a Magyar Királyi Állami Ybl Miklós Gimnáziumban 1943-tól végezte. Diákként szeretett rajzolgatni, festeni, és bár sokat olvasott, az írás gondolata egyelőre nem foglalkoztatta. Óriási élményt nyújtottak számára Bodor Aladár, Nyíregyházáról Fehérvárra került rajztanár órái. A fiacskámozó, elegánsan és tűnődve bár, de határozott mozdulatokkal alkotó mester nagy szerepet játszott abban, hogy az ifjú Sobor közelebbi barátságot kötött a képzőművészek eszközkészletével, elsősorban az akkoriban nemes egyszerűséggel gombfestéknek titulált vízfestékkel. Leérettségizett, majd 1956-ban az ELTE-n szerzett magyar szakos diplomát. Rövid ideig tanított Enyingen, Pákozdon és az Öreghegyen. Ezt követően kilenc évig igyekezett megszerettetni a magyar grammatikával és az irodalom szépségeivel a székesfehérvári Dolgozók Középiskolájának tanulóit, majd 1971-től 1993-as nyugdíjaztatásáig a Vasvári Pál Gimnáziuméit.

Még 1959-ben megházasodott, Baricza Mártát vette feleségül. Egy lánygyermekük született, Márta. A család Székesfehérváron élt továbbra is, a Lenin út 42–44. szám alá költöztek, ahol 1975-ig laktak.

Életében a festés egyre inkább háttérbe szorult, s mind fontosabb lett az írás. Irodalmi folyóiratok közlik le a munkáit – első novelláját a Jelenkor 1961/I. számában publikálta A fák nem harcolnak címmel. A másodikat a Kortársnak küldte el – az Éjjel hazamentek a katonákban a 2. magyar hadsereg Don-kanyari megpróbáltatásait, felmorzsolódását írta le érzékletesen. Az ellenséges alakulatok mellett az utánpótláshiánnyal és a voronyezsi, dermesztő hideggel is küzdeni kénytelen katonák történetét 1960 forró nyarán vetette papírra egy Duna-kanyar menti falucskában.

1964-ben Ég alatt kanyargó utak címmel jelent meg első novelláskötete a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Ezt követte a Nyulak délutánja 1968-ban, mely egy kisregényt és újabb novellákat tartalmaz. Első regényének megjelenése 1970-re datálódik. Az utolsó napot szintén a Magvető adta ki. 50 évvel ezelőtt, 1970. XI. 6-án jelent meg az első, rövid recenzió a Népszabadság hasábjain e kötetről. Falus Róbert az élményszerűen visszaadott hangulatokat érezte a regény erősségének, a mű szerkezetét viszont gyengének gondolta. A regény atmoszféráját valószínűleg tényleg az önéletrajzi elemek teszik kiválóan átélhetővé (pl. az elbeszélő születésekor esett le azon a télen az első hó), míg a szerkezet arról tanúskodik, hogy Sobor (még mindig) inkább novellista, mint regényíró. Szereplőinek fel-felvillantott sorsfordulói inkább sorakoznak novellafüzérszerűen egymás után; a kohéziót az események között jószerivel csak a helyszín (Székesfehérvár) és az idő – szigorúan véve a város felszabadulásának a napja 1945-ben, de mind a múltba, mind a közeljövőbe kitekint a narrátor, kitörve a látszólagosan felvállalt, 24 órás keretből – teremti meg. A regényírást saját maga gályarabságként aposztrofálta, a hosszas, elmélyült kutatómunkát értve ez alatt, amit elengedhetetlenül szükségesnek tartott a regényhőssé emelendő figurái történetének, környezetének alapos körbejárásához.

Egy tinédzser korú fiú az említett narrátor, aki a II. világégés kavargó zűrzavarában kezd felnőtté válni, ismerkedik a szerelemmel, elszökik egy pofon miatt az iskolából, miközben szinte mindennapossá válik számára a halottak látványa. És nem csak az asztalra boruló nagyapáé, a bombázások után a kalyibáikból előhúzott ismerősöké, a katonaszökevényként kivégzett nagyfiúé vagy a fertőzőosztály magányában, legyengülve távozó édesapáé; az élet minden területét bekormozó háború lelketlenségét a gyilkos erőszak rutinszerűségét a vércsefiókák, a kukacfaló csirke vagy a falánk kandúr megleckéztetésére alkalmazó ifjak alakjaival még élesebben megrajzolta.

Az önéletrajzi elemeket ha nem is tudja beazonosítani az olvasó, Sobor prózájának egyik erőssége, hogy nagyfokú empátiával fordul a hősei felé. Mintha csak szerepet játszana, beleéli magát a karakterekbe, a fejükkel gondolkozik, felvállalja, mondhatni, a sorsukat. Az egyéni tragédiákból valami általános érvényűt igyekszik láttatni az olvasóival, hogy azt érezzük, a fókuszba került karakter bőrében nem csak a szerző, de mi, befogadók is benne vagyunk egy kicsit.

Egy, Kalász Mártonnal folytatott beszélgetés ültetett bogarat a fülébe, aki arról beszélt, hogy olyan verseket szeretne írni, mint amilyeneket Wathay a Fekete Toronyban elszenvedett raboskodása idején. Ennek lett az eredménye az 1980-ban publikált Hosszú háború című történelmi regénye, melyben az említett Wathay Ferenc székesfehérvári vicekapitánynak állított emléket. Művével országos ismertségre tett szert, sikerült tehát közelebb hoznia a hős alkapitány alakját kortársaihoz. (A kötet második, javított, és Wathay Énekeskönyvéből származó illusztrációkkal ellátott kiadásának bemutatóját 2018-ban szeptemberében tartották a Városi Levéltár és Kutatóintézetben.) Közben több novelláskötete is napvilágot látott.

Hiszen bár szélesebb körű olvasótábort a XVI–XVII. század fordulóján játszódó cselekményű regényével hódított magának; írói habitusát, tehetségét a lecsupaszított, feszes, puritán, (a szó nemes értelmében) egyszerű megszövegezésű novellásköteteiben tudta legerőteljesebben kamatoztatni. A lelkiismeretes precizitás, a tökéletesre való törekvés igénye nem hunyt ki belőle egy-egy kötet elkészültével, megjelenését követően sem. A nyomdából kikerült könyveit rendre aprólékos műgonddal olvasta újra – tollal vagy ceruzával korrigált, hozzátoldott, kihúzott bekezdéseket, korrektúrázott. (Műveinek legújabb kiadásaihoz ezeket a kevéssel a halála előtt javított példányokat vette kiadójuk alapul.)

1985-ben jelent meg a Móra Kiadó gondozásában a Perelj, Uram! című kisregénye a Haynau statáriális bírósága által elítélt és kivégeztetett két csákberényi pap utolsó napjairól. A kisregény eddig három kiadást ért meg, az 1987-es második után a legújabb szintén 2018 őszén került ki frissen a nyomdából számos érdeklődő örömére. Az író barátja és egykori tanár kollégája, Román Károly pedig időközben színpadra adaptálta a történetet, a színmű ősbemutatóját 2018. október 6-án tartották a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.

1988-ban jelent meg Én, Virág Anna című regénye. Utolsó novelláskötete, a Párizsban szép a nyár pedig 1992-es születésű.

A szigorú erkölcsiséggel és hagyományőrző értékrenddel bíró tanárt a hozzá közel állók mindig segítőkész barátnak ismerték, aki a hullámvölgyek mélyén is megőrizte pajkosságát, derűjét. (Zsörtölődött ugyanakkor a modern zene hallatán, a lépten-nyomon szaporodó giccs, a „közérthetetlen” művészet rettentően zavarta.)

Grafikáit is leközöli ugyan az ÉS, illetve a Vigilia, vallja: „egy fenékkel nem lehet három lovat megülni”. A pedagógus és az irodalmár énje évtizedekig háttérbe szorította képzőművészt, csak 1993-as nyugdíjba vonulása után vette kezébe ismét a krétát, az ecsetet.

Ez évtől lett tagja a három évvel korábban indult, székesfehérvári irodalmi periodika, az Árgus szerkesztőségének is.

A nyugdíjas tanárnak azonban természetesen megváltozott az életritmusa, s a meglelt új irodalmi forma is az impressziók gyűjtésén, a jelenségek mögötti jelentés észlelésén, illetve a jelenség esztétikai értékének leírásán alapult inkább.

Így aztán a ’90-es évektől új „kaland” kezdődött számára – a novelláknál is kurtább, velősebb, ugyanakkor filozofikusabb műfajban próbálta ki magát. Naplójegyzetei csak éves szinten datálódnak (később már ennyire sem tekinti fontosnak az idő megjelölését), eltekintve néhány nagyobb horderejű, kiemelt fontossággal bíró eseménytől, melyeket napra pontosan közöl. 1997-ben az Esztendők (Naplójegyzetek 1991–1995) című kötete látott napvilágot, amit 2001-ben és 2008-ban követtek a folytatások. E kötetekben aztán még nyíltabban, egyértelműen az életből vett, személyes tapasztalataiból építkezik. Írásait – miként fentebb említettük – át- meg átszövi életrajzi elemekkel: meghatározó helyszínekre bukkanhatunk bennük (a nagyapa balatoni nyaralója az akarattyai Paradicsomot idézi); eseményekre (pl. a Párizsban szép a nyár meghiúsult kiutazási lehetősége); de mindenekelőtt a szereplők révén ismerhetünk rá Sobor Antal életének egy-egy fontos mozzanatára, élményére, jellegzetességére. Elénk szökken a papírra vetett sorokból családja (felesége, gyermeke, veje, unokái, öccse, s egy-egy rég elhunyt felmenő), a barátok, a szomszédok, a tisztelők. Az „utca embere” is jelentős teret kap szövegeiben.

Kissé szokatlan, hogy az elmélkedéseken és a hétköznapi történéseken túl gyakran idézetekkel, sőt rádió- vagy újsághírekkel találkozunk e szemelvényszerű szövegekben. Nem egyszer kommentár nélkül. Az utcán, az intézményekben elkapott szavakból, naplójegyzeteiből többször szójátékaival oldja az olykor komor, borongós hangvételű bejegyzéseit: „A jó paptól holtig tanul az ember.” „Szegény ember vízzel föst.” „Figyelem, figyelem! Kérem az elvtársakat, álljanak fel, és énekeljük el együtt az Irracionálét!”

Szikár stílusát kritikusai Móriczéval, Illyésével rokonítják, gondolatisága azonban inkább (a talán általa is legszívesebben idézett) Kosztolányiéval és Máraiéval közös. „A nem csak negatív, de hamis mítoszaink máig érnek. Sőt, már a fejük tetején állnak: nemzeti értékek állnak szemben az európai értékekkel. Mintha bizony ezek az értékek egymást kizárva is értékek lennének!”

Naplószerű feljegyzéseit, ha nem is napi rendszerességgel, de haláláig folytatta. Naplójegyzeteinek és visszaemlékezéseinek gyűjteményes kiadása (a korábban kiadott három kötet javított verziója és az addig csak kéziratban fennmaradt záró darab egy kötetben) halálának harmadik évfordulóján jelent meg az Alba Civitas Történeti Alapítvány gondozásában.

A megnövekedett szabadidőnek és a tanári pálya lezárásának köszönhetően ismét előkerült a festőállvány, a paletta és az ecsetek. A „három fenékből” váratlanul az ifjúkori szerelem lett ismét a libling. „Rengeteg tájkép él bennem. Ha lenne egy műhelyem, szakadatlanul tájképet festenék. Van napom, hogy „képek” nyugtalanságában élek, szenvedek attól, hogy nem festhetek. De néha éjszaka is „képre” ébredek.” – írta 1991-ben. Ekkoriban csak az akarattyai menedék, a „himnusztól himnuszig” (tanévzárótól tanévnyitóig) nyaralás nyújtott lehetőséget piktori kibontakozásának. Tér, idő és fény hiányában télen meg kellett elégednie azzal, hogy krétát kenjen a keze ügyébe kerülő papírokra.

Megfestette Veránkát, s ha a frankfurti könyvvásártól a betegség távol is tartotta, Niklát, Berzsenyi búvóhelyét feltérképezte – beteljesítve ezzel régi álmát.

Miután a Szent István Művelődési Házban kapott egy szobát, ahol kedvére gyakorolhatta a 2000-re már napi szükségletté váló festést. Az új évezred hajnalától aztán nem is telt el év önálló vagy közös kiállítása, tárlata nélkül. Ahogy prózájában, úgy festéskor is a – napjainkban talán kevésbé népszerű – reális ábrázolás mellett tört lándzsát. Kerülte az avantgárd, a non-figuratív irányzatokat. Kedvenc témái között a portrékat, a tájképeket, s a tájban sétáló alakokat látjuk.

Művészetét számos kitüntetéssel: Németh László-díjjal, József Attila-díjjal, Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel, Székesfehérvár Díszpolgára címmel, Fejér Megye Díszpolgára címmel, Szent István-díjjal ismerték el. Vitalitásának fő forrását egyértelműen a család és a barátok jelenlétét, megbecsülését, szeretetét tartotta.

Lelke mélyén mindvégig megmaradt tanárnak, aki magán- és közösségi életében, prózájában és festészetében – csakúgy, mint a tanári pályáján – olyan követendő életminőségre és értékrendszerre hívta fel a figyelmet, mellyel mind ritkábban találkozunk ebben az egyre szürkülő világban.

2010. IV. 15-én hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után otthonában érte a halál.

„Veres Péter azt mondta, ő csak annak az embernek hisz, aki fát ültet. Mert a faültető bízik a holnapban. Némileg átfogalmazva: annak a társadalomnak hiszek, abban bízom, amely jó és jobb iskolát csinál. Jaj annak a világnak, amelyik nem tud mit kezdeni a gyerekeivel. Amelyik képtelen megkínálni őket egyaránt erkölccsel és tudással. Amelyik kallódni hagyja őket.” – írta egy naplójegyzetében.

Végh Ákos László