Vannak írások és vallomások, amelyek olyanok, mint a nemes bor: az idő múlásával növek­szik erejük, aromájuk. Mondanivalójuk az aszú töménységével őrzi az időtálló igazságokat.
Ilyen vallomás volt Babits Mihály 1935. évi székesfehérvári előadása a mai Vörösmartyról. Nemcsak azért érdemes ezt felidézni, mert fordulópontot jelent Vörösmarty értékelésében, és ma­gának Babitsnak költői hitvallásában, hanem mert egyes megállapításai – a világ forradalmi ütemű átalakulása ellenére is – időszerűek ma is. A Babits másfélnapos fehérvári tartózkodásáról szóló beszámoló saját élményeimen alapszik: előadását hallottam, és itt tartózkodása alatt mint a Vörösmarty Társaság akkori elnöke órákon át társaságában voltam.
1935. december 2-án és 3-án időzött Székesfehérvárott feleségével. Török Sophie-val, úgy tudom, sem azelőtt, sem azután nem látogatta meg a várost. A kispolgárian konzervatív fehérváriaknak a nyugatos Babits – még az Örökkék ég a felhők mögött hitvallása után is – merésznek, a nyárspolgári álmokat megzavaró költőnek számított. Éppen azért hívta meg a fiatal Vörösmarty Társaság, hogy felrázzon, „megzavarjon”, és az éledni kezdő városnak termékenyítő szellemi indí­tásokat adjon.
Kocsin akartuk az akkori Magyar Király (ma: Velence) szállodából a Vörösmarty-kör nagy­termébe vinni, hiszen már akkor küszködött rossz gégéjével, de a költő kijelentette, hogy ő gyalog megy, mert látni akar és friss levegőt szívni. Bizony lassan, szemlélődve bandukoltunk négyen – a költőn kívül gondos őrangyal-felesége, György Oszkár, társaságunk alelnöke és jómagam – úgyhogy kissé meg is késtünk. Oly zsúfolt volt még a nagyterem előtere is, hogy csak nehezen tudtunk bejutni a pódiumhoz.
És az előadás?
Maga az arc lenyűgözött mindenkit, a sápadt, keskeny arc-háromszög a hatalmas, világító hom­lok boltozatával és a szemek lobogó, fekete fároszával. Előadása teljesen póztalan, komoly, kissé tanáros. Gondolatai a lényegre csontozottak. A zseni súlyát érezte mindenki. Pisszenés sincs a negyvenöt perc alatt a zsúfolt teremben, csak valami hörgő mellékzörej kíséri a hevesebb, hosz- szabb gondolatsorokat: a rossz gége árulkodása.
Drámai vallomással kezdi: az ő huszonöt évvel ezelőtt megrajzolt Vörösmarty-portréja elavult. Vörösmarty azóta megváltozott, mert az élet időgépe mindig egy kicsit túlhamar visz.
(Kissé leforrázott, de fel is ajzott bennünket e váratlan vallomás, ejnye, hát ilyen relatív a zseni-társ ítélete is? Mi még a régi Vörösmarty-portré – az ifjú és a férfi Vörösmarty – mágneses erőterében gondolkodtunk, no de annál kíváncsiabbak voltunk az újra!)
Aztán jött az új Vörösmarty: nem az a lázas, dekadens, fiatal titán, akinek huszonöt évvel ez­előtt Babits nyugatos szeme látta, hanem sokkal több: bár már nyolcvan éve halott, mégis magán viseli az utolsó negyedszázad jegyeit is, a világháborút, az emberiség válságát is. Babits szemében Vörösmarty az utolsó versek (Előszó, Az emberek, A vén cigány, Fogytán van a napod) Vörösmartyjává lett. Költő, aki minden dolog végére jutott, mindennek, ami emberi. Ezt az arcot érzi az igazinak, a legjellegzetesebbnek, minden más, a régebbi, úgy tűnik föl, mintha ennek a legsö­tétebbnek embriója és előkészítője volna.
Babits a vallomás élményszerűségével jelenti ki: – Mi már meg tudjuk érteni a hazáját vesztett költőt, aki csalódott Istenben s emberben.
Az irodalom-ismerő hallgatók közül talán tudtuk néhányan, hogy ez a szemlélet nem egészen új, hiszen Schöpflin Aladár az idősebb esztéta ítéletével már régen ezt vallotta a Nyugatban („A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnként görcsösen föllob­banó lelkünkre.” Nyugat, 1908), de új volt Babitsnál. Éreztük, hogy itt nemcsak Vörösmarty átértékelését halljuk, hanem Babits ön-átértékelését is: a szenvedés, a világháború, a kollektív emberi nyomorúság s a jövőtől való rettegés poklában megmártózott Babits újjászületését. Egy költőét, aki egyénné gubózott, l’art pour l’art művészből teljes emberré lett. Régi folyamat ez nála, de most vallja meg a nagy nyilvánosság előtt is, éppen Vörösmarty városában. Nyíltan be­szél a civilizáció felbomlásáról, az erkölcsbe és a kultúrába vetett hit megrendüléséről, és megálla­pítja, hogy a nyolcvan évvel ezelőtt elhalt költő minden magyar költőnél jobban kifejezi a mai problémákat, pedig akkor még nem volt szó a kultúra válságáról. A költő azt hitte, hogy az em­beriség, a tudomány s a művészet karjain az igazság és a szeretet uralma felé halad… s az ember fia majd a műveltség bábeli tornyáról egyszerűen csak benézhet a menny kapuján…
De a lángész belső ellenőre, az örök kétely (ami talán az igazság kettős arcának egyike) felveti az optimista Vörösmartyban a kérdést: ment-e a könyvek által a világ elébb?
És Babits hangja megacélosodik, a benne is meglevő ellenőr szinte prófétai hangra vált át, amikor a ma kultúra-válságával bizonyítja a Gondolatok a könyvtárban és más keserű Vörösmarty-versek igazát.
Talán mutassuk be ennek a jelent és a jövőt divinációsan megérző Vörösmartynak igazát problémánkint.
A kultúra válságának hátterében a szociális probléma áll. A kultúra csak kevesek kincse, illúzió és hazudság, hogy míg nyomorra milliók születnek, néhány ezernek jut üdv a földön… És mi értelme a haladásnak, ha a tömegek számon kívül maradnak, örvény nyomorban vég nélkül kerengők…, ha az embert baromnak tartják, s színe szerint ítélik meg?.
Nem kell 1847-be vagy 1935-be visszamennünk, ez a sötét diagnózis még ma is találó a gyar­mati, félgyarmati és a valóban antidemokratikus országokban.
Vörösmarty második problémája: a nemzeti elv kínjai Babits a nemzeti létforma költőjének nevezte Vörösmartyt, de nem a nemzeti udvarlás és pálma-legyezés költőjének, hanem olyannak, aki minden nemzet-szerelme, önzetlen magyarsága mellett sem szépített semmit.
Lehet-e bezárkózni egy nemzet életében és nem gondolni az emberiség bajaival (mint az akkor fenyegető hitleri hatalom cselekedte)? Vörösmarty a leghatározottabb nemmel felel. Ő – Babits szerint – látta a világ félelmetes egységét… látta a magyarságot Európában és az emberiséghez való viszonyában. Érezte gyengeségét és testvértelenségét… a nemzetek rideg önzését (a galíciai lázadás leverése, krimi háború). Tudta, hogy a nemzet nem szigetelődhetik el, egyszerre magyarnak és emberinek kell lennie. Mennyire honfiköltő volt ez a Vörösmarty és mennyire Európa költője egyszerre…! És mennyire mai…!
A nagyszerű halál gondolata most (1935-ben) közel jött hozzánk, hiszen a nemzetek is képe­sek bűnökre. Vörösmarty előre látta a modern nacionalizmus kinövéseit, amelynél a szent eszme mögött gazdasági érdekek húzódnak meg. A nemzet mitológiai szörnnyé válhat, mely a saját fiait falja föl. Költői jóslelkével látta ennek a nemzet-Molochnak végső kinövéseit is. Persze nem ne­vezte totális államnak, – ma tudjuk, hogy az –, de könyörtelenül jellemezte a szegény polgárhoz – a jobbágyhoz – való viszonyában: „Neve: szolgálj, és ne láss bért./Neve: adj pénzt, és ne tudd, miért./Neve: halj meg más javáért./Neve: szégyen, neve átok…
És ide torkollik az örök Vörösmarty harmadik aktualitása: a zsarnokság elítélése. A nacionaliz­mus túlburjánzása, a totális állam, olyan létforma, amelyben a törvény is öl, és csak a dicsők, a zsarnokok vannak a törvény fölött…
Most már tudjuk, hogy mennyire igazolta a történelem Babitsnak ezt a Vörösmarty-magyarázatát. Akkor a magyar nacionalizmus erősödő légkörében, a hitleri árnyék növekvő fenyegetésében bátorság kellett ahhoz, hogy valaki Vörösmartynak ezt az arcát világítsa elénk, úgy, ahogy azt Babits tette. Amilyen időszerű, bátor tett volt ez eszmei szempontból, annyira időszerűtlennek tűnt fel az akkori beidegzések és szemellenzős aspirációk számára… (Jellemző, hogy a két fehérvári lap Babitsot méltán magasztaló beszámolójában az előadásnak ezen a részén átsiklik, sőt, az egyik nem is foglalkozik vele.)
Babits kétségbeesett pesszimistának nevezi a Vén cigány költőjét, de ünnepélyes kinyilatkozta­tássá nemesedik a hangja, mikor a Vén cigány végső optimizmusának váratlan győzelmét magya­rázza: Lesz még egyszer ünnep a világon… A költő utolsó szava a béke dicsőítése volt. Nemzetünk – mondta Babits – büszke lehet arra, hogy a magyar hazafiság nagy költője nem a háború Tyrtaiosa, hanem a béke elragadtatott s önkívületben égő sámánja.
Az előadás végén hangzott el Babits költői fejlődése szempontjából a legérdekesebb, vallomás­szerű megállapítás: Mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint a sötét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt és mindig így lesz! Talán ez a meg­nyugvás teszi lehetővé a világ új katasztrófáját, talán ez a legnagyobb bűn az emberiség ellen.
Lehetetlen itt nem gondolni a Jónás könyve vezérmotívumára: … mert vétkesek közt cinkos, aki néma… A Jónás, melyet csak három évvel később, 1938-ban írt meg, érzésben és gondolati elemekben már ott kavarog lelkében, mikor Fehérvárott ezeket a kasszandrai szavakat mondja. Tudjuk, már rég elhagyta az elefántcsonttornyot, inkább őrtoronynak látja posztját. Talán lélekben már Ninive oszlopáról nézi a tülekedő, istentelen világot, a korcs fajt s gonosz nemzedéket. Jónás nagy, döntő vallomásához Székesfehérvárott hangzott fel az első motívum. Kínoknak eleven, süket és forró sötétjében kellett még szenvednie, amíg a nagy prófétai szózat, a Jónás és Jónás-Babits imája formába született.
Szűnni nem akaró taps – mily szürke és sablonos a mondat! –, de valóban azzal fogadták a fehérváriak a nagy költő vallomását.
Saját versei közül a Csillag után, Az elbocsátott vad, Intelem vezeklésre és a Magyarok Iste­néhez című verseket adta elő, megannyi remeket remekei közül. Nem volt teátrálisan hatásos, nagy előadó, de gégebántalmai miatt kissé magas, érdekes hangján átsütött az egyszeri, teremtő expresszió vulkáni tüze, a kínban-gyönyörben alkotás most végbemenő misztériuma.
Meg kell emlékeznem egy kínos epizódról, amely egyik versének, talán a Csillag után felejthe­tetlen sorainak mondása közben történt. Egy pillanatnyi lélegzet-szünetben (… arany nélkül, töm­jén nélkül érnek hozzád, Jézusom) élesen behallatszott a szomszédos kaszinói kártyaszobából: „Kontra ultimo!”
A költő talán nem hallotta meg. Mi ott a pódium körül lesújtva hallottuk. Este vacsora közben ügyetlenül előhoztam Babitsnak ezt a kontrát, és restellkedve mosakodtam a kártyabajnokok miatt. A költő mosolyogva legyintett: A kártya – kártya – mondta –, s az irodalom –irodalom. (Íme, a fogarasi évek leszűrt bölcsessége!) Arra törekedjünk – folytatta –, hogy az irodalom hangja erő­sebb legyen, mint a kártyáé…
Nem tartottunk bankettot, ez is az ő kívánsága volt. György Oszkárékkal együtt ötösben vacso­ráztunk. A vele szinte a közös vérkeringésig együtt érző Török Sophie halkan megjegyezte: ritkán láttam ily fesztelenül derűsnek, mint ma.
Persze, lehengerítette magáról a vallomás terhét előadásában, hogy aztán sarjasztva és súlyo­sítva tovább hordozza lelkében az új terhet: Jónás könyvét.