Szarka Géza 125 évvel ezelőtt, 1897. XII. 26-án született a Vas megyei Felsőbükön. A vendéglős édesapja teljes nevét továbbvivő, 15 évesen árvaságra jutó fiúról (és öt testvéréről) anyai nagybátyjuk, Klemm Mihály gondoskodott.
Géza írói tehetsége már diákkorában, a soproni bencés gimnáziumban megmutatkozott, 1915 októberében 95 pályamű közül 13. lett az az írása, melyben a Nagy Háborúra történő mozgósítás élményét öntötte szavakba. Tálentumát későbbi irodalmi pályázatok elbírálása során is megemlítették. Szeretett sportolni, büszke volt rá, hogy őt választották a gimnáziumi futballcsapat kapitányává. Örömmel járt korcsolyázni és kitűnően úszott.
1915-ben Szarka Géza – számos kortársával együtt – az iskolapadból vonult be, s indult a frontra. 1917 februárjában súlyosan megsebesült, egy robbanógolyó fúródott a derekába. El kellett fűrészelni a keresztcsontját, emiatt sokáig csak mankóra támaszkodva tudott közlekedni. A losonci kórházban lábadozva, 1917 őszének elején született az ekkoriban zsurnaliszta babérokra törő ifjú első újságcikke. Beethoven és a takarodó című írása a soproni Új Életben látott napvilágot. Szarka Géza mint tartalékos hadnagy 1918-ban szerelt le a 25. gyalogezredtől.
A Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be magyar–német szakra, az Eötvös Kollégium tanulójaként mélyíthette el tudását. Előfordult, hogy hallucinált az éhségtől, de gyakran lehetett látni valamely színház vagy hangversenyterem karzatán. 1921-ben megszerzett diplomájával a székesfehérvári Árpádházi Boldog Margit Leánygimnázium (többszöri névváltoztatást követően ma: Teleki Blanka Gimnázium) tanáraként helyezkedett el, de óraadóként a Téli Gazdasági Iskola katedrájára is kiállt. Egy évvel később ledoktorált.
Sokra tartotta Ady líráját, részt is vett a rajongásig tisztelt költő temetésén. Az iskolavezetés ennek ismeretében nem engedte, hogy a 7–8. osztályosoknak magyar irodalmat taníthasson, hiszen Ady megítélése a ’20-as évek elején meglehetősen hullámzó volt.
(Forrás: VLKI)
A szintén soproni, 1900-ban született Woditsch Ilonával 1922. VII. 15-én kötött házasságot Sopronban, a bencések templomában. Hat gyermekük született, három fiú, három lány. Piroska 1924-ben, Géza 1926-ban, Mária 1929-ben, László 1935-ben, István 1938-ban, Ildikó 1944-ben örvendeztette meg érkezésével a családot.
Az Anya- és Csecsemővédő Intézetnek, valamint a Fiatalkorúak Felügyelőhatóságának a titkáraként sok tapasztalatot szerzett a város lakóinak szociális hátteréről. A Fejérmegyei Napló hasábjain számolt be olyannyira érzékletesen a fehérvári nyomortanyákról és barakklakásokról, hogy írásának köszönhetően fel is számolták azokat, javítva a perifériára szorultak létminőségén.
1926-ban Horthy Miklós kormányzó avatta tiszti vitézzé háromszázhetvenketted-magával.
Az Elnémult ajkaknak – 1928-ban publikált regényének – hatására (a városi legenda úgy tartja) egy gazda holdanként egy mázsa búzával olcsóbban hirdette a földjét azon bérlőinek, akik gyermeket vállaltak.
Íróként számos műfajban kipróbálta magát. A Szent Imre konviktus fennállásának negyedszázados évfordulóján például Rádió-kalózok című, három felvonásos tréfáját adták elő a növendékei a városi színházban. A Szent Erzsébet életéről szóló, öt felvonásos misztériumjátékáért babérkoszorúval övezték halántékát, s egy éjfekete dísztokba zárt arany lúdtollat kapott, amit nagy becsben tartott. A darabot számos helyen bemutatták Egertől Sopronig, és nyomtatásban is megjelent 1931-ben.
Szarka Gézát roppant egyenes embernek ismerte környezete, s ugyanezt a tartást tételezte fel mindenkiről. Egy darabig. Életében törést okozott ugyanis egy konfliktus, mely egy fiatalkori barátjából történő kiábránduláshoz vezetett. Szarka segítőkészsége nem lanyhult ezután sem, naivitása, illúziói azonban immár a múlt ködébe vesztek. Senki új ismerőst nem fogadott teljesen a bizalmába.
A zene iránti lelkesedése a környezetében élőkre is átragadt. A magyar népdalok jelentették számára az etalont, csak Beethoven, Wagner és Kodály, Bartók, Orff és Honegger vehette fel velük a versenyt. Sztentori tenor énekhangját meghallva Berlinben – az ottani Collegium Hungaricumban 1929–30 fordulóján képezhette tovább magát – ösztöndíj-ajánlatot tettek neki, mégsem csatlakozott a helyi operatársulathoz. Székesfehérvár legpatinásabb énekkarában, a Szent Cecília Kórusban élvezhette hangját a szélesebb körű hallgatóság. Zenélt is mellette, hegedűjátékát gyakran kísérte zongorán a hitvese. Kitűnő karikaturistának tartották, bravúrosan skiccelte fel pár vonással ismert embereknek és barátainak – egy-egy jellegzetes vonásukat eltúlozva – a portréját. A Humboldt Egyetem vallásfilozófiai tanszékének vezetője, Romano Guardini sem kerülhette el ironikus ironját. Komolyabb, összetettebb képzőművészeti alkotásokra azonban sosem vállalkozott.
Nagy tisztelője volt Prohászka Ottokárnak, 1932. IV. 5-én emlékbeszédet mondott a karizmatikus püspök halálának ötödik évfordulója alkalmából a Szent István teremben.
Két évvel Kosztolányi Dezső vendégszereplése után, 1935. XII. 2–3-án járt először és utoljára Fehérváron Babits Mihály. A Vörösmarty Társaság abból az apropóból invitálta a koronázóvárosba, hogy névadójuk születésének 135. évfordulója alkalmából felpezsdítse az algásodó irodalmi állóvizet. Négyen sétáltak át a Magyar Király Szállóból a művészeti kör nagytermébe – Babitscsal, Török Sophie-val és címszereplőnkkel, a művészeti kör alapító elnökével György Oszkár alelnök tette meg ballagva az utat. A Vörösmartyról tartott előadás alatt a zseni súlyát pillanatok alatt átérezte a publikum. Miközben Babits átértékelte korábbi portréját a Szózat költőjéről, átcsattant a szomszédos kártyaszobából egy éles „Kontra, ultimo!”. Később, a bankett helyett mindössze ötösben (György Oszkár nejével kiegészülve) elköltött vacsora mellett Babits bevallotta, nem hallotta a dehonesztáló szavakat, ám épp ez a művészet egyik feladata, hogy fölébe kerekedjen a ledér szórakozásnak, szépszerével nyomja el például a kártya szavát. Török Sophie elárulta Szarka Gézának, ritkán látta Mihályt ennyire fesztelennek, mint fehérvári kiruccanásuk idején.
Kirándulva vagy csak a természet ölelésében létezve – gyakran kapcsolódott így ki Szarka Géza. Tetterős férfiként a Kallómalomhoz vezető úton, a Sárréten és az öreghegyi szőlőkben csatangolt előszeretettel; éltesebb korában, megfáradva a Zichy liget lett a törzshelye, írómappával a kezében, fején elmaradhatatlan svájci sapkájával üldögélt a fák alatt – kortársaival beszélgetve, s hol gyönyörködve a fiatalságban, hol aggodalmaskodva elkanászkodott mivoltuk felett. A ’30-as évek nyarait rendszerint a Balatonnál bérelt víkendházban töltötte a mind népesebb Szarka család. Nem annyira az ejtőzés vagy a lubickolás, sokkal inkább a tókörnyék flórájának és faunájának búvárlása végett. Az apa itt könnyebben félrevonulhatott, akár a nádasba is, fogalmazni. Novellát, tárcát, karcolatot.
A tudományos kutatómunka szintén az érdeklődésére tartott számot, elsősorban művészeti, történelmi és földrajzi témákba merült bele szívesen. 1938-ban megállapította, hogy Fehérvárott írták a Bécsi képes krónikát. Egy évvel később pedig egyedülálló albumot jelentetett meg vitéz Láng István szerzőtársával Székesfehérvár ünnepi évéről, a Szent István halálának 900. évfordulója alkalmából lebonyolított rendezvényekről, megmozdulásokról, beszédekről. A részletes leírásokat gazdag képanyaggal tették még színesebbé. Székesfehérvár 1972-es millenniumi ünnepségsorozatát is megérhette, ekkor már csak szerényebb megnyilatkozási lehetőségek jutottak neki, történelmi szemelvényei jelentek meg a médiumokban.
1941-ben megválasztották a gimnázium igazgatójának. Ebbéli minőségében más intézmények (pl. a győri Apponyi Albert gróf Leánygimnázium) érettségi elnökének is felkérték.
A Nagylók határában, Világospusztán lévő, 25 kataszteri hold területű szántóföldjének hasznosítására már nem tudott időt elkülöníteni, kiadta inkább bérlőknek megművelésre a birtokot.
Amikor a világégést követően a sűrűsödő bizonytalanság elől nyugatra menekültek, disszidáltak sokan, Szarka Géza azok közé tartozott, akik úgy tartották, a hazának szüksége lesz minden alkotó és teherbíró kézre. Iskolája élén ennek ellenére csak három és fél évig maradhatott a békeidőben. 1948 szeptemberében felfüggesztették, egy évre rá pedig elbocsájtották állásából, miután ellenvetését fogalmazta meg az iskolák államosításával kapcsolatban. Egy alkalmi mázsamesterséget is elvállalt volna az ácsi cukorgyárban, hogy megkeresse a betevőt, de nem alkalmazták. (Fiát, Lacit protekcióval sem vették fel egy arzénüzembe segédmunkásnak, pedig ebbe az egészségkárosító pozícióba lasszóval fogdosták az embereket.) Alaghy Dezső (ma: Martinovics) utcai lakásukat 1944 őszén bombatalálat érte, Zircen ismerősöknél, hadi cselekmények idején az apátság pincéjében húzta meg magát a család. Fehérvárra visszatérve előbb a Kégl György utca 15-ben, majd ugyanabban az – időközben Sallai Imre nevére átkeresztelt – utcában, a 19. szám alatt béreltek szobát.
Az egykori igazgatót korrepetitorként foglalkoztatták a gyermekeik tanulmányi eredményeivel elégedetlen szülők, négy órában katalogizálta a háború pusztítását csak részlegesen megúszó püspöki könyvtár állományát. Kántorként gyászszertartásokon énekelt, periodikákban viszont semminemű írása nem jelenhetett meg. Szervezetét a háborús sérülése, a gyenge táplálkozás és a stressz miatt a neuritisz egy súlyosabb változata kezdte vámolni még drasztikusabban. Tolókocsival – később két botra támaszkodva – bírt csak közlekedni. Allergiás eredetű ekcémája miatt ki kellett vetetni a manduláit. Ekkor kialakult asztmájának köszönhetően nem tudott többé (közönség előtt) énekelni.
1956 szeptemberétől két évig ismét taníthatott – egy általános iskolában („ott kisebb kárt okozhat” alapon). A rehabilitációja azonban, bár megindult, nem zajlott le, s 1958 júliusában nyugdíjba vonult. A ’60-as évek elején törhette meg a csendet, írhatott újra novellákat. Pár évvel később már kötetbe rendezve is publikálhatta műveit. A Magyar Nemzet hébe-hóba lehozta egy-egy szövegét, az Új Ember viszont rendszeresen. Írt egynéhány színdarabot is, s az 1970-es évek elejére összegyűlt még egy novellásfüzérre való textusa. Teherbírása, értékrendje és szeretetreméltósága okán példaképpé vált gyermekei szemében.
1970 februárjában (majd két évvel később is) Rőtfalusi Tibor plébános kérte fel Szarka Gézát, fogadja el kinevezését a Nagyboldogasszony plébánia világi elnökévé, hogy meglátásait és elmélkedéseinek konklúzióit továbbíthassa az egyházközséggel kapcsolatban állók felé.
Állhatatosan tanult – gyakorlatilag élete végéig. A német nyelvbe frissen bekerült jövevényszavakkal és lexémákkal éppúgy tisztában volt, mint a legújabb képzőművészeti irányzatokkal. Nemigen nyílt olyan tárlat Székesfehérváron, amit ne látogatott volna meg, melyről ne alkotott volna véleményt. 1973-ban, 76 évesen autodidakta módon kezdett el angolul tanulni, Amerikába készülvén Géza fiát meglátogatni.
1974 nyarának végén kórházba került kivizsgálásra, gyógyulás helyett azonban súlyosbodott állapota, s a IX. 2-án kelt halotti anyakönyv megfelelő rubrikájában a tüdőgyulladást jelölték meg az elhunytát kiváltó okként. Utolsó útjára IX. 7-én délután kísérték a Palotai úti Hosszú temetőbe rokonai, ismerősei, tisztelői.
Források:
8 Órai Ujság, 1932. V. 18.
Budapesti Közlöny, 1927. XII. 16.
Dr. Szarka Géza irathagyatéka, VLK XIV-21.
Kovács Eleonóra: Szarka Géza életútja, munkássága és írói hagyatéka, in: Vár, 2013/1.
Nemzeti Ujság, 1929. V. 5., 1929. VII. 11.
Pécsi Napló, 1938. III. 13.
Pesti Hirlap, 1933. XII. 10.
Sopronvármegye, 1922. VII. 13.
Szarka Géza—Láng István: Székesfehérvár ünnepi éve. 1938, 1939
Új Ember, 1972. VI. 18., 1972. VII. 9.
Zászlónk, 1914. X. 15.
Végh Ákos László
