Már Lehoczky András 1798-ban kiadott Stemmatographiájában is említést tett a Széchényi családról, később pedig Bártfai Szabó László igyekezett a kortárs Széchényieket összekapcsolni a XIII–XIV. század fordulóján élt Pállal. Dinasztiaalapítónak ennek ellenére azt az 1560-ban született Szabó Mártont tekinthetjük, aki felnőtt fejjel, a szécsényi várőrség tisztjeként változtatta Széchényire nevét. Az ő fiai voltak: a „bőkezűség és adakozás csodájá”-nak is nevezett György, aki az esztergomi érsekség irányításáig emelkedett, s a nemesség megszerzését is neki szokás tulajdonítani. Tizennyolc évvel fiatalabb öccse, Lőrinc volt a számos nagy formátumú családtaggal büszkélkedő Széchényiek felmenője. A grófi rangot az ő fia, György várkapitány és hadvezér nyerte el 1697-ben I. Lipóttól – a törökök kiűzésére indított hadjáratban tanúsított érdemeit honorálták vele.
Széchényi Lajos, e György ükunokája – Viktor nagyapja, egyben a „legnagyobb magyar” tíz esztendővel idősebb bátyja – főudvarmesteri státuszából adódóan a család rendszeres résztvevője volt a császári udvarban pezsgő társasági életnek. Kisfia, Dénes és a nála két évvel fiatalabb Ferenc József ekkor még játszópajtások voltak. 1849-re viszont egymással szemben lévő oldalra sodorta őket az Élet. A jogot végzett Dénes kardjával szolgálta a szabadságharc eszméjét.
Ifjú unokaöccse erényeit Széchenyi István büszkén méltatta ekkoriban annak szüleihez írt levelében. Dénes szenvedélye egész életében a lovaglás és a fogathajtás maradt. Nem egy újításával járult hozzá e sportágak fejlesztéséhez. 1871-ben megjelent szakkönyvét (Adalékok a lovaglás tanításához) német nyelvre is lefordították, s írása hatott a szintén reformer szellemű Federico Caprillire, az észak-itáliai hadsereg kiképzőtisztjére is, aki az 1890-es évek második felében forradalmasította az ugró- és tereplovaglás módszereit.
Hoyos Marietta grófnővel kötött házasságát négy ízben kísérte gyermekáldás, s a legfiatalabb fivért, Viktort – aki a magyar nyelv mellett németül és franciául is már gyerekfejjel megtanult – a katonai pálya felé terelgették. A 150 évvel ezelőtt, 1871. X. 10-én Pozsonyban született fiú a helybeli piarista főgimnázium elvégzését követően a monarchia egyetlen lovassági hadapródiskoláját járta ki, majd a 7. huszárezred kötelékében (az ún. Vilmos-huszároknál) teljesített szolgálatot. 1894-ben a bécsi lovastestőrség tagjaként látjuk, a millenniumi ünnepségsorozat évében pedig már (Szép) Ottó főherceg (Ferenc Ferdinánd öccsének) kamarásaként látta el feladatait.
Az ifjú főhadnagy – nagyapja nyomdokain haladva – jó kapcsolatokat ápolt a bécsi arisztokráciával és a legfelsőbb politikusréteggel. Ekkor ismerkedett meg a későbbi királlyal, Károly főherceggel, és menyegzőjét is az osztrák földművelésügyi miniszter lányával, Karolina von Ledebur-Wichelnnel ülte 1897. IV. 26-án.
A Nagyváradon, majd Budapesten töltött katonaévek záróakkordjára, a hadsereg állományából történő leszerelésének kérvényezésére 1902 augusztusában került sor, s visszavonult Sárpentelére a közel két és fél ezer hold területű birtokát igazgatni. Háromgyermekes családapaként hozta meg az életmódjukba jelentős változást hozó döntést (Zsigmond, Sarolta és Irma triójához Márta „csak” 1905-ben csatlakozott). A földet a rajta álló, 28 szobás kúriával 1826 óta birtokolták a Széchényiek, a nagyapa, Lajos vásárolta meg a Farádi Vörös családtól. E dinasztia két XVIII. századi sarjáról, Lászlóról és Károlyról mintázta anno Vörösmarty Mihály A két szomszédvár című eposzának figuráit, Sámsont és Káldort. A testvérek az örökölt birtok két kúriájának ablakából lődöztek egymásra pompás gyűlöletükben.
Az 1902-es esztendő meghatározó eseménye volt életében, hogy az 1870-ben alapított Országos Tűzoltó Szövetség elnökévé választották. (Édesapja unokatestvérével, az állami tűzoltóságot itthon és Törökországban egyaránt megszervező Széchényi Ödönnel találkoztunk már a Neves évfordulók Lukáts Gyula kalandos életére emlékező darabjában.) Ezt a pozíciót 1931-ig töltötte be.
Származására mindig büszke volt, de hogy azzal a feladattal bízza meg Bártfai Szabó Lászlót, hogy írja meg családjuk monográfiáját, a Széchényi Pál földművelésügyi miniszter 1901. évi halála alkalmából, valamint a Nemzeti Múzeum alapításának 100. évfordulóján leleplezendő Széchényi Ferenc-szobor avatására összegyűlt rokonsággal való találkozás indította. Három terjedelmes kötet került ki Bártfai Szabó kezei közül több évtizedes kutatómunkájának köszönhetően.
Széchényi Viktor maga sem volt rest tollat ragadni. A Töredékek a sárvár-felsővidéki gróf Széchényi nemzetség történelméből c. kötetét azonban nem publikálásra szánta, csak a családtagoknak „belső használatra”. Nemzetségük arcképkollekcióját, valamint Széchényi Lajos két feleségével folytatott magánlevelezését sajtó alá rendezte.
Az elődök előtti tisztelgést, emlékük ápolását kiemelten fontosnak tartotta: a nagycenki családi sírkert kialakítása (az avatási ceremóniát, melynek keretében gróf Széchényi Miklós nagyváradi megyéspüspök szentelte fel a sírboltot, 1911. IX. 20-án bonyolították le) és a másutt eltemetett rokonok hamvainak ide történő áthelyezése is Széchényi Viktor érdeme. Ekkoriban kezdte el az övéit tréfásan Krumpli családként aposztrofálni, mondván: „a java a földben van!” – felmelegítve egy XIX. század eleji mondást, melynek szerzőjét „tisztelték” győri hetyke uracskától angol arisztokratán és a német császáron át Napóleonig sok mindenkiben.
Széchényinek a közélettől való visszavonultsága nem tartott sokáig. 1904-ben a Szabadelvű Párt színeiben induló grófot országgyűlési képviselővé választották a bodajki kerületben.
Még ez év XI. 18-án került sor a „zsebkendőszavazás” néven elhíresült jelenetre. Mikor is Perczel Dezső házelnök váratlan zsebkendőlengetésének okát nem értve a képviselők döntő többsége felállt, hogy jobban lássa, miről van szó, nem sejtve, hogy talpra szökkenésükkel egy szavazás aktusának résztvevői, amit Perczel rendelt el titokban egy, az ellenzék tagjainak jogköreit megtépázó javaslat elfogadására. Az eljárás felháborodást keltett a jelenlévő kormánypártiak körében is: Széchényi Viktor – többedmagával – kivonult a parlamentből. Öt napra rá pedig a pártból is.
1906. IV. 21-én iktatták be Fejér megye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánjának hivatalába – ekkor már Andrássy Gyula Alkotmánypártjának tagjaként. Köszöntő beszédében Deák Ferencet méltatta, hangsúlyozván, mindig az ő szellemiségét igyekezett, s fog igyekezni tetteiben követni. Három szóval jellemezte politikai hitvallását: „becsületes, liberális, színmagyar”.
Elveit következetesen ültette át a gyakorlatba; s ami nem sikerült erélytelenebb elődjének, Fiáth Pálnak, ő megcselekedte. Megszüntette a hivatalában uralkodó, kaotikus állapotokat, s elsősorban a székvárosra fókuszálva az ipari fejlesztések mellett kardoskodott. Az egészségügy előmozdítása érdekében szanatóriumot létesített 1913-ban, hol elsősorban tuberkulózisos betegeket kezeltek. A tüdőgümőkórnak, tbc-nek is nevezett, baktérium általi megfertőződése ekkoriban népbetegségnek számított. Tagadhatatlan, nem volt közgazdasági szakember, de az aktuális problémákat katonásan (precízen és hatékonyan) megoldva harmonikus közéletet teremtett meg Fejérben.
1914-ben, a Nagy Háború kitörése után Széchényi Viktor is harctéri szolgálatra vonult be ordonánctisztként, dacára annak, hogy Sándor János belügyminiszter a főrendiház tagjait felmentette a katonáskodás terhe alól. Távollétében Hunkár Dénes helyettesítette, aki Veszprém megyében látta el mellette a főispáni feladatokat. Viktor-napon (amit VII. 28-án ünnepelt, nem szeptember elején) szállt fel egy túlzsúfolt vonatra. Pesti átszállással Temesvárra tartott, hogy csatlakozzon a 7. lovasdandárhoz. Ukrán, lengyel földön masíroztak, a Dnyeszter vidékén, majd a Cisnán. A zord időjárás ellenére a szabad ég alatt vagy szalmán aludtak, s bár nem egyszer falra hányt borsóként pattogtak körülöttük a muszkák sortüzéből származó töltények, halottat először X. 15-én látott Stary Sambornál, ahol hatodik napja folyt már a lövészárokharc a magaslat birtoklásáért. De nem csak csatában elesettekhez „volt szerencséje” – felakasztott spiont, részeg gyilkos és katonaszökevény agyonlövetését sem tudta kikerülni. Ha épp nem menetelt vagy parancsokat juttatott el a dandár kisebb egységeihez, bridzsezéssel, teázással, „kialvással” és levélírással ütötte agyon az időt. A frontról 1915. IV. 6-án, csapatkereszttel kidekorálva indult haza az uralkodó engedélyével, főispáni székét IV. 21-én foglalta újra el.
IV. Károly koronázási szertartásán (1916. XII. 30-án) ő tartotta, vitte Magyarország zászlaját.
Tisza István kormányának 1917-es bukásából egyenesen következett, hogy VII. 7-én lemondott főispáni hivataláról (még 1910-ben nyergelt át Tisza Munkapártjának „istállójába”). Megkapta IV. Károlytól a Lipót-rend lovagkeresztjét, s ismét a háború örvényébe vetette magát. Ekkor már tinédzser fia, a később vadászíróként nevet szerző Zsigmond is hadiszolgálatot teljesített. A világégés színpadán legördülő függöny mögül hazatérve pentelei birtokát vezette. A Tanácsköztársaság azonban az ő tevékenységét is támadandónak ítélte meg, így még „örülhetett”, hogy megtűrték a saját kertészetében – itt dolgozott a rezsim bukásáig.
1922-ben újabb pártfordulás következett az életében, ezúttal az épp csak megszületett Egységes Párt kisgazda-programja mellett tette le a voksát. A nemzetgyűlésben elhangzott hozzászólásai alapján elmondhatjuk, hogy a tűzrendészet és a mezőgazdasági szakoktatás mellett a földbirtokreformmal és a hadifoglyokat érintő ügyekkel foglalkozott behatóbban.
1926. XI. 27-én iktatták be másodízben – ezúttal a gyengesége teljében lévő Nagy Pált menesztő Bethlen István miniszterelnöknek köszönhetően – főispáni hivatalába. Nem titkolt feladatai közé tartozott a Trianon utáni harcos legitizmus kordában tartása, amit példaértékű diplomáciai érzékének köszönhetően abszolvált. Puritán életvitelére jellemző, hogy gyalogszerrel járt be pentelei birtokáról hivatalába, s az elhárítható luxuskedvezményeket, mint például a főispáni szolgálati lakás használata, nem vette igénybe.
Széchényi Viktort 1935. XII. 9-én avatták Székesfehérvár díszpolgárává. Az oklevél átnyújtásával egyidejűleg ünnepelték főispáni működésének 20. évfordulóját. Az esemény rangját jelzi, hogy a jubileumi rendezvényen Kozma Miklós belügyminiszter és Hóman Bálint kultuszminiszter is megjelent.
A Gömbös-éra politikai attakjai őt sem kímélték, s bár embereivel sziklaszilárdan tartotta magát, amikor kiderült, hogy a becsületét, nevét kikezdő furkálódásokat a pártközpontból Marton Béláék irányítják, megingott kissé, s a lemondását fontolgatta. Kapott hideget-meleget, „rozsdás, csáklyás főispánnak” gúnyolták konzervatív nézeteiért; s amikor 1938-ban a megye öt országgyűlési képviselőjéből három is a kormány szélsőjobb szárnyához tartozónak vallotta már magát, együttműködni velük nem tudván, a lemondását szorgalmazta. Ebben az évben még hivatalában tartották a Szent István emlékév rendezvényeivel együtt járó feladatok, 1939 tavaszára azonban nem akadt, ami tovább marasztalhatta volna, Teleki Pál kénytelen volt elfogadni távozását. Addigi munkáját a magyar királyi titkos tanácsosi cím adományozásával ismerték el.
1941-ben Budára, a Völgy utcai villába költözött nejével, itt véglegesítette élettörténetének 70 év emlékei című összefoglalását. A legépelt kéziratot az Országos Levéltárban tette le megőrzésre. Ám a nyilas hatalomátvételt követő letartóztatása, valamint a háború borzalmai, Budapest ostroma, amit otthonától távol, a Várban rekedve szenvedett el – saját megfogalmazásában „barlanglakóként” –, arra késztették, hogy folytassa lezártnak elkönyvelt, önéletrajzi munkáját. Beírókönyvébe, majd kósza papírlapokra vetett soraiban az 1941. X. 1. és 1945. II. 12. közötti események elevenednek meg olvasóik előtt. Buda elestével(!) szakadnak meg feljegyzései.
Ő maga orosz fogságba esett, ahonnan sebekkel telten kilökték az Erzsébet-híd budai hídfőjéhez. A megtört, 74 esztendős férfiú szervezete, hiába szállították kórházba a rátaláló ismerősei, már nem bírta tovább elviselni a megpróbáltatásokat. 1945. IV. 19-én örökre lehunyta szemét.
Források:
Bellaagh Aladár: I. Ferencz József Magyarországon (Itt tartózkodásai a koronázás előtt), in: Budapesti Szemle 169., 1917
Bödő István (szerk.): Széchényiek Sárpentelén, 2019
Budapesti Hírlap, 1912. III. 3., 1916. XII. 31., 1917. VII. 14., 1935. XII. 10.
Budapesti Napló, 1904. XI. 24.
Fejér Megyei Hírlap, 2005. III. 9.
Horváth Sándor: A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi család története. Írta: Bártfai Szabó László, in: Századok, 1912
Kas Géza (szerk.): Széchényi Viktor: Hadi napló (1914–1915, 1917–1918), 2016
Kováts Ágoston: A nemzetségalapító Széchényi György, in: Korunk, 1939/11.
Lengyel Beatrix, Cs.: Budapest ostroma. Széchényi Viktor gróf feljegyzései, 1944. december 24. – 1945. február 12., in: Tanulmányok Budapest múltjából XXIV, 1991
Magyarország, 1911. IX. 24.
Sipkei Balás Ervin: Az olasz ugróstílus magyar alapjai, in: Szent György, 1940. II. 15.
Székesfehérvár és Vidéke, 1906. IV. 24., 1906. IV. 28.
Tolnai Vilmos: A „Két szomszédvár” eredetéről, in: Napkelet, 1924. III. 1.
Végh Ákos László
