2020. április 19.

Széchényi Viktor

(1871–1945)

A Széchényiek családfájukat addig az 1560-ban született Szabó Mártonig vezetik vissza, aki a szécsényi várőrség tisztjeként változtatta Széchényire a nevét. Az ő fiai voltak: a „bőkezűség és adakozás csodájá”-nak is nevezett György, aki az esztergomi érsekség irányításáig emelkedett, s a nemességet is neki adományozta I. Lipót; valamint tizennyolc évvel fiatalabb öccse, Lőrinc, a számos nagy formátumú családtaggal büszkélkedő Széchényiek felmenője. A grófi rangot az ő fia, György várkapitány és hadvezér nyerte el 1697-ben – a törökök kiűzésére indított hadjáratban tanúsított érdemeit honorálták vele.

E György ükunokája, Széchényi Lajos – Viktor nagyapja, egyben a „legnagyobb magyar” tíz esztendővel idősebb bátyja – főudvarmesteri státuszából adódóan a család rendszeres résztvevője volt a császári udvarban pezsgő társasági életnek. Kisfia, Dénes és a nála két évvel fiatalabb Ferenc József ekkor még játszópajtások voltak. 1849-re viszont egymással szemben lévő oldalra sodorta őket az Élet. A jogot végzett Dénes kardjával szolgálta a szabadságharc eszméjét.

Ifjú unokaöccse erényeit Széchenyi István büszkén méltatta ekkoriban annak szüleihez írt levelében. Dénes szenvedélye egész életében a lovaglás és a fogathajtás maradt. Nem egy újításával járult hozzá e sportágak fejlesztéséhez. 1871-ben megjelent szakkönyvét (Adalékok a lovaglás tanításához) német nyelvre is lefordították, s írása hatott a szintén reformer szellemű Federico Caprillire, az észak-itáliai hadsereg kiképzőtisztjére is, aki az 1890-es évek második felében forradalmasította az ugró- és tereplovaglás módszereit.

Hoyos Marietta grófnővel kötött házasságát négy ízben kísérte fiúáldás, s a legfiatalabb fivért, Viktort – aki a magyar nyelv mellett németül és franciául is már gyerekfejjel megtanult – a katonai pálya felé terelgették. Az 1871. X. 10-én Pozsonyban született fiú a helybeli piarista főgimnázium elvégzését követően a monarchia egyetlen lovassági hadapródiskoláját járta ki, majd a 7. huszárezred kötelékében (az ún. Vilmos-huszároknál) teljesített szolgálatot. 1894-ben a bécsi lovastestőrség tagjaként látjuk, a millenniumi ünnepségsorozat évében pedig már (Szép) Ottó főherceg (Ferenc Ferdinánd öccsének a) kamarásaként látta el feladatait.

Az ifjú főhadnagy ekkor már – nagyapja nyomdokain haladva – jó kapcsolatokat ápolt a bécsi arisztokráciával és a legfelsőbb politikusréteggel. Többek között ekkor ismerkedett meg a későbbi királlyal, az ekkor még főherceg Károllyal, és menyegzőjét is az osztrák földművelésügyi miniszter lányával, Karolina von Ledebur-Wichelnnel ülte 1897. IV. 26-án.

A Nagyváradon, majd Budapesten töltött katonaévek záróakkordjára, a hadsereg állományából történő leszerelésének kérvényezésére 1902 augusztusában került sor, ekkor vonult vissza Sárpentelére a közel két és fél ezer hold területű birtokát igazgatni. A földet a rajta álló, 28 szobás kúriával 1826 óta birtokolták a Széchényiek, a nagyapa, Lajos vásárolta meg a Farádi Vörös családtól. Széchényi Viktor háromgyermekes családapaként hozta meg életmódjukba jelentős változást hozó döntését – Zsigmond, Sarolta és Irma triójához Márta „csak” 1905-ben csatlakozott.

Az 1902-es esztendő meghatározó eseménye volt életében, hogy az Országos Tűzoltó Szövetség elnökévé választották. (Édesapja unokatestvérével, az állami tűzoltóságot itthon és Törökországban egyaránt megszervező Széchényi Ödönnel találkoztunk már a Neves évfordulók Lukáts Gyula kalandos életére emlékező darabjában.) Ezt a pozícióját 1931-ig töltötte be.

Származására mindig büszke volt, de hogy azzal a feladattal bízza meg Bártfai Szabó Lászlót, hogy írja meg családjuk monográfiáját, a Széchényi Pál földművelésügyi miniszter 1901. évi halála alkalmából, valamint a Nemzeti Múzeum alapításának 100. évfordulóján leleplezendő Széchényi Ferenc-szobor avatására összegyűlt rokonság élménye indította. Három terjedelmes kötet került ki Bártfai Szabó kezei közül alapos, több évtizedes kutatómunkájának köszönhetően.

Széchényi Viktor maga sem volt rest tollat ragadni. A Töredékek a sárvár-felsővidéki gróf Széchényi nemzetség történelméből c. kötetét azonban nem publikálásra szánta, csak a családtagoknak „belső használatra”. Ő volt az is, aki nemzetségük arcképkollekcióját, valamint Széchényi Lajos két feleségével folytatott magánlevelezését sajtó alá rendezte.

Az elődök előtti tisztelgést, emlékük ápolását kiemelten fontosnak tartotta: a nagycenki családi sírkert kialakítása (az avatási ceremóniát 1911. IX. 20-án bonyolították le) és a másutt eltemetett rokonok hamvainak ide történő áthelyezése is Széchényi Viktor érdeme. Ekkoriban kezdte el az övéit tréfásan Krumpli családként aposztrofálni, mondván: „a java a földben van!”

A közélettől való visszavonultsága nem tartott sokáig. 1904-ben a Szabadelvű Párt színeiben induló grófot országgyűlési képviselővé választották a bodajki kerületben.

Még ez év novemberében került sor a „zsebkendőszavazás” néven elhíresült jelenetre. Mikor is Perczel Dezső házelnök váratlan zsebkendőlengetésének okát nem értve a képviselők döntő többsége felállt, hogy jobban lássa, miről van szó, nem is sejtették, hogy talpra szökkenésükkel egy szavazás aktusának résztvevői, amit Perczel rendelt el titokban a Dániel Gábor benyújtotta, az ellenzék tagjainak jogköreit megtépázó javaslat elfogadására. Az eljárás felháborodást keltett a jelenlévő kormánypártiak körében is: Széchényi Viktor – többedmagával – kivonult a parlamentből.

1906. IV. 21-én iktatták be Fejér megye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánjának hivatalába – ekkor már Andrássy Gyula Alkotmánypártjának tagjaként. Köszöntő beszédében Deák Ferencet méltatta, mindig az ő szellemiségét igyekezett, s fog igyekezni tetteiben követni. Három szóval jellemezte politikai hitvallását: „becsületes, liberális, színmagyar”.

Elveit következetesen ültette át a gyakorlatba; s ami nem sikerült erélytelenebb elődjének, Fiáth Pálnak, ő megcselekedte. Megszüntette a hivatalában uralkodó, kaotikus állapotokat, s elsősorban a székvárosra fókuszálva az ipari fejlesztések mellett kardoskodott. Az egészségügy előmozdítása érdekében szanatóriumot létesített 1913-ban, hol elsősorban tuberkulózisos betegeket kezeltek. A tüdő gümőkórnak, tbc-nek is nevezett, baktérium általi megfertőződése ekkoriban népbetegségnek számított. Tagadhatatlan, nem volt közgazdasági szakember, de az aktuális problémákat katonásan (precízen és hatékonyan) megoldva harmonikus közéletet teremtett meg Fejérben.

1914-ben, a Nagy Háború kitörése után a főispán harctéri szolgálatra vonult be, dacára annak, hogy a belügyminiszter a főrendiház tagjait felmentette a katonáskodás terhe alól. A frontról 1915. IV. 6-án, csapatkereszttel kidekorálva indult haza az uralkodó engedélyével, főispáni székét IV. 21-én foglalta újra el.

IV. Károly koronázási szertartásán (1916. XII. 30-án) ő tartotta, vitte Magyarország zászlaját.

Tisza István kormányának 1917-es bukásából egyenesen következett, hogy VII. 7-én lemondott főispáni hivataláról (még 1910-ben nyergelt át Tisza Munkapártjának „istállójába”). Megkapta IV. Károlytól a Lipót-rend lovagkeresztjét, s ismét a háború örvényébe vetette magát. Ekkor már a később vadászíróként nevet szerző, ekkor még tinédzser fia, Zsigmond is hadiszolgálatot teljesített. A világégés színpadán legördülő függöny mögül hazatérve pentelei birtokát vezette. A Tanácsköztársaság azonban az ő tevékenységét is homlokegyenest támadhatónak ítélte meg, így még „örülhetett”, hogy megtűrték a saját kertészetében – itt dolgozott a rezsim bukásáig.

1922-ben újabb pártfordulás következett az életében, ezúttal az épp csak megszületett Egységes Párt kisgazda-programja mellett tette le a voksát. A nemzetgyűlésben elhangzott hozzászólásai alapján elmondhatjuk, hogy a tűzrendészet és a mezőgazdasági szakoktatás mellett főként a földbirtokreformmal és a hadifoglyokat érintő ügyekkel foglalkozott behatóbban.

1926. XI. 27-én iktatták be másodízben – ezúttal a gyengesége teljében lévő Nagy Pált menesztő Bethlen István miniszterelnöknek köszönhetően – főispáni hivatalába. Nem titkolt feladatai közé tartozott a Trianon utáni harcos legitizmus kordában tartása, amit példaértékű diplomáciai érzékének köszönhetően abszolvált. Puritán életvitelének ékes reprezentánsa, hogy gyalogszerrel járt be pentelei birtokáról hivatalába, s az elhárítható luxuskedvezményeket, mint például a főispáni szolgálati lakás használata, nem vette igénybe.

Széchényi Viktort 1935. XII. 9-én avatták Székesfehérvár díszpolgárává. Az oklevél átnyújtásával egyidejűleg ünnepelték főispáni működésének 20. évfordulóját. Az esemény rangját jelzi, hogy a jubileumi rendezvényen Kozma Miklós belügyminiszter és Hóman Bálint kultuszminiszter is megjelent.

A Gömbös-éra politikai attakjai őt sem kímélték, s bár embereivel sziklaszilárdan tartotta magát, amikor kiderült, hogy a becsületét, nevét kikezdő furkálódásokat a pártközpontból Marton Béláék irányítják, megingott kissé, s a lemondását fontolgatta. Kapott hideget-meleget, „rozsdás, csáklyás főispánnak” gúnyolták konzervatív nézeteiért; s amikor 1938-ban a megye öt országgyűlési képviselőjéből három is a kormány szélsőjobb szárnyához tartozónak vallotta már magát, együttműködni velük nem tudván, a lemondását szorgalmazta. Ebben az évben még hivatalában tartották a Szent István emlékév rendezvényeivel együtt járó feladatok, de 1939 tavaszán már nem volt, ami főispáni hivatalában marasztalhatta volna, Teleki Pál kénytelen volt elfogadni távozását.

Munkája elismeréséül 1939-ben a magyar királyi titkos tanácsosi címet adományozta neki Horthy Miklós.

Széchényi Viktor nejével Budára, a Völgy utcai villájukba 1941-ben költözött, itt véglegesítette élettörténetétnek 70 év emlékei című összefoglalását; amit legépelt kéziratban az Országos Levéltárban tett le megőrzésre. Ám a nyilas hatalomátvételt követő letartóztatása, valamint a háború borzalmai, Budapest ostroma, amit otthonától távol, a Várban benn szorulva szenvedett el – saját megfogalmazásában „barlanglakóként” –, arra késztették, hogy folytassa lezártnak elkönyvelt, önéletrajzi munkáját. Beírókönyvébe, majd kósza papírlapokra vetett soraiban az 1941. X. 1. és 1945. II. 12. közötti események elevenednek meg olvasóik előtt. Buda elestével(!) szakadnak meg feljegyzései.

Ő maga orosz fogságba esett, ahonnan sebekkel telten kilökték az Erzsébet-híd budai hídfőjéhez. A megtört, 74 esztendős férfiú szervezete, hiába szállították kórházba a rátaláló ismerősei, már nem bírta tovább elviselni a megpróbáltatásokat. 75 évvel ezelőtt, 1945. IV. 19-én örökre lehunyta szemét.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?