1897 július 18.

Székesfehérvár és a filoxéravész

(1875–1897)

Már az Árpád-korból maradtak fenn adatok az egykori koronázóváros közvetlen környezetében folyó szőlőművelésről. A Gesta Hungarorum szerzője, Kézai Simon is említést tesz a Székesfehérvár szomszédságában, a Noé-hegyen elterülő szőlőkről. (Noéról pedig – a legenda szerint – a feddhetetlenség bibliai metaforájára utalva nevezte el a [tengerszint feletti magasságát tekintve] dombot Marcus Aurelius császár. Noéról, aki a vízözön után telepített szőlejéből erjesztett italt igen gyorsan megkedvelte.) Mintegy másfél évtizeddel későbbi, 1298-ra datált az a határjárási per, mely az akkori Villa Nova területén, a mai Őrhalmi szőlők környékén lévő tőkékről is említést tesz.

Evliyā Çelebi török útirajzíró vetette papírra a mai Felsőváros területén a XVII. század közepén jártakor: „E külváros keleti részén egy ágyúlövés távolságra levő helyeknek összes dombjain és hegyein mintegy kétezer szőlőskert van. Ezek mindegyikében van egy-egy nyári lakás… Székesfejérvár népe három hónapig ezekben mulatozik.”

Egy 1485-ben keletkezett és 1693-ban I. Lipót által megerősített oklevél megengedte, hogy „… a sz. Miklós egyháza melletti bold. szűz Máriáról nevezett zárda sz. szűzei saját vagy vett boraikat mindenütt, az év minden részében beszállíthatják s eladhatják”. (A privilégiumot kapó rendház szintén az akkor még Budai külvárosként nevezett Felsővárosban állt.) Az I. Lipót kézjegyével ellátott kiváltságlevél ugyanakkor megtiltotta – illetve a városi tanács engedélyétől tette függővé – Székesfehérváron a máshonnan származó boritalok mérését. Zöld utat jellemzően abban az esetben kaphattak az idegen földekről érkező nedűk, ha a saját termés elfogyott. (1722-ben például karácsonyig volt tilos a borbehozatal, 1723-ban azonban csak XI. 11-ig. 1724-ben, amikor hamar elfogyott a lokálisan megtermelt szőlőlé, feloldotta a tanács a tilalmat, míg két évvel később ugyanazon gazdák követelésére újból életbe léptette, oly lassacskán ürültek a fehérvári boroshordók. 1726. IX. 27-én Vörös Pált (Vörösmarty Mihály dédapját) a város tanácsa – miután tilos időben árult városon kívül termelt bort – csempészés vádjával illette és megvonta bormérési engedélyét.

Fehérvár az illetményei fedezésére évente négyszer mérhetett bort 14–14 napig, a polgárok ezen idő alatt tartózkodni voltak kénytelenek ilyen irányú ambícióik érvényesítésétől. Az 1746. évi kamarási számadás például arról tanúskodik, hogy a városnak 2493 forint 67 dénár bevétele származott boreladásból, míg a személyzeti kiadások 2298 forint 85 dénárban állapodtak meg. Látható, mennyire volt fontos a tilalom betartása. A vendégfogadók is csupán szállóvendégeiket szolgálhatták ki ezen időszakban a hegy levével.

Fennmaradt az az 1707. IX. 9-én kelt oltalomlevél, melyben az abai jobbágycsaládból származó Szekeres István, a labancok megszállta város köré vont blokád kuruc parancsnoka 100 tallér fejében szavatolta, hogy a kijelölt tíz napon a szőlőszedőket sem szüret közben, sem kifelé vagy hazafelé vezető útjukon nem háborgatják az emberei. A szüret idejének meghatározásával, ahogy egyéb termények betakarítását illetően is amúgy rendszeresen, békeidőben is élt a városvezetés. 1830-ban például elrendelték, hogy a felsővárosi Fűzfás- és Szárazrétekről a termett javakat szeptember 16-ig be kell takarítani, hogy utána lehessen legeltetni az állatokat. De még a XX. század elején is közzé tette a Székesfehérvár és Vidéke, mely napra jelölte ki a városi közgyűlés a szüret megkezdését, amit nyilvánosan ki is fognak dobolni a szőlőtulajdonosok számára. Aztán ha éppen eleredt aznap az eső – így jártak.

A mai Berényi úttól északra található Pénzverővölgyben is szőlőindák kacskaringóztak a levert karók körül, ez az 1780-as évekből adatolható, de tudjuk, hogy már a feudális kori városi polgárok is nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy rendelkezzenek szőlőbirtokkal. Egy, az 1800-as évek elejére datált forrás 448 felsővárosi lakost regisztrált, aki eredeti tevékenysége mellett szőlőműveléssel is foglalkozott. Egy-egy mesterség képviselői aztán – ennek (is) köszönhetően – teljesen felhagytak korábbi szakmájukkal. Ilyenek voltak a csutorások (esztergályozó technikával dolgozó kulacs- és csobolyókészítők). Egykori jelenlétüknek – ha egy utca s egy temető nem őrizné emléküket a nevében – mára nyoma sem maradt volna. Az 1882 májusában Fiumébe látogató fehérváriak azonban még fontos attribútumukként tekintettek a csobolyóra. Egy óriási, díszesen kiképzett csikóbőr csutorát vittek Giovanni Ciotta polgármesternek emlékbe, amit a legnemesebb magyar borral töltöttek meg.

A Székesfehérvárra Amerikából Franciaországon és Pancsován keresztül behurcolt filoxéra pusztítása teljesen átrajzolta a magyarországi, szőlőművelésre épülő termőterületek sziluettjét. (Bár itthon sem szenvedtek hiányt venyigében, de sok gazda presztízskérdést kreált abból, hogy külföldről hozassa a vesszőket.) Még a vészharangokat kongatták csupán, a veszedelem előszele csapta csak meg az országot, amikor már így keseregtek atyáink: „Hazánk sokféle nyomorai közül még csak az hiányzik, hogy miután pénzünk régen nincs, kenyerünk hol van, hol nincs… borunk se legyen, s búnkban vesszünk el, nem lévén mivel ezt megöljük, úgy, mint eddig tettük.”

A filoxéra életciklusát és fertőzését bemutató illusztráció 1894-ből

A félrevert harangok érces hangja 1868-tól zengte be Európát, legelőször Dél-Franciaországot, ahova Amerikából hajózott be az eladdig ismeretlen kártevő. (A filoxéra leveleket betegítő, szárnyas alakját ugyan már 1867-ben meghatározták, gyökérlakó változatát azonban csak 1870-ben sikerült.) Nem csoda, hogy magatehetetlenül álltak a falánk és rendkívül szapora állattal szemben a gazdák. Megismervén aztán a nevezett féreg szokásait: miként rokona a levelekből, e faj a szőlő gyökereiből szív ki minden nedvességet, hogy a teljesen elszáradt tőkéről átvándoroljon a még élők valamelyikére; Európa-szerte tiltani kezdték a gyökeres szőlővesszőknek az adott országba történő behozatalát. (Magyarországon erre 1873 októberében került sor.) A filoxéra jelenlétét általában későn észlelték – pont mert a talajszint alatt fejtik ki tevékenységüket –, amikor a levelek felülről lefelé haladva sárgulni kezdtek, a fürtök összezsugorodtak. Olyan, a bibliai léptékű sáskajárást idéző tarolást végeztek az újvilág gyökereken élősködő hírnökei, hogy a francia kormány 1871 őszén pályázatot írt ki, melyben 20 000 frank jutalommal kecsegteti azokat, akik hatékony védekezési módszerrel rukkolnak elő a károkozóval szemben.

A borászattal foglalkozó szaklapok szerzői is javasoltak mindenféle eljárást (már előre). Volt, aki a tőkék tönkremenetelének okait elsősorban a lusta és/vagy hozzá nem értő gazdákban látta. Kifejtette, hogy a terméskorlátozás hiánya, a maximális szőlőmennyiség érdekében erőből történő gazdálkodás, a mohóság eredményezte a francia és osztrák szőlészetek vesztét, nem pedig egy apró állatka, ami – csakúgy, mint a rüh a beteg állatok testén – mindössze jelzi a kórt, nem a kiváltó oka annak. A terméshozam korlátozásában, a talaj rendszeres forgatásában és a gyomtalanításban látta e publicista-szakértő az általános megoldást a problémára, valamint abban, hogy gyümölcsfáktól, veteményektől mentes legyen minden szőlőterület.

Aztán mire 1875 szeptemberében Deininger Imre akadémikus tanár Pancsován is konstatálta, hogy a Phylloxera vastatrix, népszerűbb nevén a szőlőgyökértetű Magyarországon is elkezdte pusztító hadjáratát; már olyan módszereket népszerűsítettek a szaklapok, mint a termőterület ideiglenes elárasztása (ami egyrészt a tőkéknek sem tett jót, másrészt a meredekebb és magasabban fekvő szőlők esetében fikciónál előrébb nem is léphetett a teória), vagy olyan vízzel való locsolás, melyben egy hétig áztattak dohányt, szivarcsutkát. Ezek egyike sem bizonyult hatékonynak, s nem látván más kiutat, a filoxérás szőlőket nemes egyszerűséggel kivágták. Fontos lépés volt ez is, a birtokosok például, amennyiben megvizsgáltatták hivatalos szervekkel a kiirtandó tőkéik állapotát, kárpótlásért folyamodhattak az állam felé. A kártérítés 20–40 koronára rúgott négyszögölenként – a szőlőfajtától és a terület minőségétől függően.

Valamivel eredményesebb eszköznek tűnt a szénkénegezés, ha a birtokos még időben elkezdte az injektálást tőkéről tőkére haladva, de döntőnek az a megfigyelés bizonyult, hogy az amerikai direkttermőknek – vastagabb kérgű, Babits Mihály-ibb gyökérzetük lévén – csak a levélzetében tudtak kárt okozni a tetvek. Így bizonyult a helyi fajoknak a tengerentúli alanyokra történő nemes ráoltása, más néven oltványkészítése a legexpeditívebb megoldásnak.

Megfigyelték továbbá azt is, hogy a kártevő a kötöttebb talajt részesíti előnyben a lazább összetételű termőföldekkel szemben. Ahol lehetett, 75%-nál magasabb kvarctartalmú, „immunis” homokra telepítettek szőlőt, ami meggátolta a gyökértetű lárvájának és magának a rovarnak is a mozgását – az általa vájt járatok ugyanis ilyen közegben beomlottak. Homokra, amit Mathiász János (később pedig Kocsis Pál) kis túlzással arannyá változtatott: az általuk nemesített, a homokos talajon is kiváló minőségű csemege- és borszőlőt adó fajták világszerte ismertté tették a magyar szőlőtermesztést. A Mathiász által nemesített, egészséges vesszők sokaságát ültették el – az Antarktisz kivételével – minden kontinensen.

Ennek ellenére Miklós Gyulát tartják sokan „a filoxéra legyőzőjének”. Miklós borászati szaktudására a Székesfehérváron 1879-ben rendezett országos kiállításon vetült reflektorfény, olyannyira, hogy még ez évben a Földmívelési Minisztérium borászati kormánybiztosává avatta. A fentebb jelzett, filoxéra elleni megoldásokat mind támogatta. Az oltványokhoz amerikaivessző-szaporító telepeket hozott létre, melyek közül a legfigyelemreméltóbb eredményeket a róla elnevezett Miklós-telep produkálta, ahol a Tokajt megmentő Mathiász, a szőlészet Petőfije – mondá róla Arany János – is dolgozott.

Visszatérve Székesfehérvárhoz: csak az Öreghegyen, hol az országban az elsők között szárított el mindent a szőlőgyökértetű, 970 kat. hold 1554 négyszögöl területen 17 hold kivételével, hol a szénkénegezés jelentett tartós megoldást a filoxéra ellen, az összes szőlő kipusztult. 1897 tavaszára azonban már 659 kat. holdnál is nagyobb területe volt szőlővel beültetve a dombnak, ebből 102-vel 1896 során, 372-vel pedig az azt megelőző három év alatt gazdagodott.

A filoxéra megtépázta ültetvények helyreállítása érdekében 20 kat. holdnyi, amerikai vesszőkből álló telepet hoztak létre a város határában, ezt az állam 1892 végén a Fehérvár közönségének, vagyis egy 18 tagot számláló társulatnak adta át. 1894 augusztusában Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye gazdasági egyesülete Fejér és Komárom megyei társegyesületeinek közreműködésével tanulmányi kirándulást szervezett hazánk azon vidékeire, hol a filoxéra elleni defenzió már szárba szökkent, s a tapasztalatok átadása sem mutatkozott terhesnek egyik fél számára sem. Legelsőként Szent István városában vizitáltak. A különböző fajok oltási módszereinek bemutatója után a helyi nobilitás szőleit vették górcső alá, melyek közül különösen Havranek József polgármester és Szigl József hegymester birtoka nyerte el a résztvevők tetszését. Dieballa György városi tanácsos látta ezután vendégül a küldöttséget otthonában, ahol felszolgálták – többek között – Felmayer Károly unikumnak számító ribizliborát is. Ekkor számolt be a vendéglátó arról is, hogy az Öreghegy és a Pestispincék szőlőbirtokosai megalakították az érdekvédelemül szolgáló hegyközséget. A város vezetői előleggel segítik a társulást, hiszen bevételük csak több mint fél év múlva, szüret után várható. Jelzés értékűnek is felfoghatták a lokálpatrióták, hogy csak ezután (másnap) folytatta a témánk szempontjából kiemelt fontosságú Kecskeméten a delegáció a vizitálást.

A fent említett gazdaság irányításába beletört ugyan a társulat bicskája, így 1895. XI. 1-től Szalatkay István nagybirtokos kezelésébe került a terület. Szalatkay, miután a Riparia (Parti, illetve Illatos szőlőnek is elkeresztelt, tengerentúlról származó szőlőfaj) nem produkálta a remélt terméshozamot, helyette a szénkénegezést jobban viselő Riparia Portalis és Vitis Solonis fajtákat részesítette előnyben. Havranek József ötlete sem lelt táptalajra, hogy a Sóstó homokos területét ültessék be frissen oltott vesszőkkel.

Egyesek amiatt sopánkodtak, hogy a túltermelés miatt az asztalibor-szőlőket képtelenség értékesíteni, holott – a mindentudó újságírók szerint – akik időben léptek kapcsolatba a nagykereskedőkkel, azoknak nem maradt a pincéjében elfekvő bor, nem kornyadozott a tőkéin szüreteletlen fürt. Hiszen Székesfehérvár vasúti összeköttetése ekkor már átlagon felüli lehetőségeket biztosított az itt termelőknek.

Az országosan 667 ezer kataszteri holdon művelt szőlőből 391 ezer vált a szőlőgyökértetvek martalékává. (S itthon még azzal sem rukkolhattak elő, mint a spanyolok, akik az ott pusztító filoxérapusztítás hatására négyféle narancsbort kezdtek készíteni Valenciában, köztük egy habzóbort is.) Ahogy láttuk, a homokos talajon élő növények élvezték a leghatékonyabb védettséget, lokálisan tehát a demkóhegyi ültetvények sérültek a legkevésbé.

Az országos szőlőtelepítő szövetkezet 1897. II. 20-án Budapesten tartotta meg alakuló közgyűlését.  A több évtizedes, járványszerűen terjedő probléma mellett azzal is szembe kellett nézniük, hogy a millenniumi év mezőgazdasági szempontból finoman fogalmazva is silánynak bizonyult. A júliusi áprilisságot (hideg és forró napok szeszélyes váltakozását) egy kifejezetten felöltő-összehúzó augusztus követte. 18 és 23 között nem egyszer mindössze 8˚-ot mértek. Pusztítási versenyt rendeztek a jégesők VII. 25-én és VIII. 7-én, egyből megötödölve a termést, s még csak ez után (VIII. 13-án) lépett színre jó barátjuk, a peronoszpóra.

E fenti bizottság kéthetente ülésezett és bírálta el a Magyar Agrár- és Járadékbankhoz vagy a helyi szőlőbiztoshoz benyújtott igényléseket. Egy szúrópróbaszerűen kiválasztott ülésen 75 kliensnek 82 500 forint értékű kölcsönt szavazott meg a társulat.

125 évvel ezelőtt, 1897. VII. 18-án aztán számos sajtótermék hozta a címoldalán vagy nyúlfarknyi hírként, de szinte mindenütt felhívták a figyelmet arra, hogy a szerkesztőségek már megkapták – amit minden szőlőbirtokosnak eljuttatnak majd terv szerint az illetékes szervek – azt a füzetet, melynek tárgya: Utmutató azok számára, akik a fillokszera által elpusztitott szőlőiket az 1896. V. t.-czikken alapuló szőlőkölcsönnel kivánják felujitani. A Magyar Agrár- és Járadékbank adta ki a Czeiner Nándor kerületi biztos tollából származó összegzést. Ezt gyakorlatilag úgy tálalhatjuk a mai olvasó elé, mint egy „Gyakori kérdések” funkciójú kisokost.

Az 1897. július 18-án megjelent útmutató első oldala
(forrás: Borászati Lapok. 1897. július 18. – ADT)

A törvénycikk lehetővé tette, hogy – állami támogatásként – szőlőkölcsönt igényelhessen minden földbirtokos, aki legalább 800 négyszögöl, filoxéra által megfojtott szőlőterülettel bírt. (Kisebb terület betelepítésére is kínálkozott lehetőség, miután a szóban forgó községben már minimum 2 kat. hold betelepítésére legalább öt személy folyamodott kölcsönért.)  Azok is élhettek ezzel a lehetőséggel, akik ebből szándékoztak tőkéket venni, és azok is, akik már elkezdték vagy be is fejezték az újra ültetést. A törlesztőrészletek visszafizetését csak a tőkék termőképessé válása után kellett elkezdeni. Az egész ügymenetet a 16, kinevezett kerületi szőlőbiztos alá tartozó helyi szőlőbiztosok intézték a nyomtatványok átadásától a valóságos – pénz- avagy természetbeni – kölcsönig.

További nehézséget okozott azonban, hogy egyrészt a filoxéravész elhárítását követően gyenge hozamú évek következtek a magyar borvidékeken, másrészt az 1893. évi bortörvény szigora nem vonatkozott a külföldről behozott italokra, így aztán osztrák (főként tiroli) és olasz származású törköly- és tömegborokat fogyasztottak a magyarok a legkisebb falvakban is, míg a hazai bortermelők és -kereskedők mind nagyobb hányada volt kénytelen felhagyni a mesterségével. Erre rakódott rá, hogy a céltalan tiltó rendeletek, illetve a regáleváltság és az italmérési jövedék (mint új adók) behozatala az alkohol olcsóságát tette fő szemponttá. A mesterséges borok készítését és forgalomba hozatalát szabályozó, 1893. évi bortörvénynek köszönhetően, mivel az abban foglaltak ellenőrzésére soha senki nem vette a fáradságot, összehasonlíthatatlanul több móri és váli vinkó került forgalomba, mint mikor a viruló fehérvári vesszők még bőségesen ontották a termést. De az egy másik világ volt.  Az értékes bor fogyasztása a gigantikus adó- és illetékterhek mellett a fényűzés kategóriába került át, a bornak látszó tárgyak pedig mindössze az olcsóságuknak köszönhetően voltak népszerűek.

Hogy mennyire megtisztelő, illetve dehonesztáló adat – mindenki döntse el maga –: a The Continental Bodega Company Budapest után először Székesfehérváron nyitott fióküzletet (olasz, portugál, francia és spanyol borokat kínálva), amit Hoffmann Lajos vezetett.

A XX. század elején aztán – okulva a történtekből – miniszteri rendelet tiltotta mindenféle szőlővessző, szőlőoltvány és használt szőlőkaró behozatalát Magyarországra.

Ahogy azt már az elején leszögeztük, Fehérvár szőleiből leginkább háromemberes borok készültek (egy ember itta, de ahhoz egy másiknak le kellett fognia, s egy harmadiknak töltenie az első gigájára a terményt). Eme véleménnyel egyedül a helyi termelők vitatkoztak volna. Ezért is figyelemre méltó, hogy 1938 őszén, amikor Európa vigyázó szemeit a Felvidékre vetette, s a helyi Hárslevelű kifejezetten érdemdúsnak mutatkozott, arra vállalkoztak, lemondva a 200 esztendős körtefa préseken átsajtolt nedű jelentős részéről – amit „Szabadság-bor” névvel láttak el –, hogy minden magyar városba eljuttatnak egy hordócskával Szilveszterre, az újév köszöntésére.

Az Öreghegynek, Fehérvár szőlősdombjának (egy magára valamit is adó helybelitől elvárás volt, hogy birtokoljon e dombocskán valamekkora parcellát) teljes területét a városi tanács végül csak 1960-ban nyilvánította lakóterületté. Így aztán – a Felsőváros arculatának megváltozásának is köszönhetően – egyre kisebb jelentősége lett a helyi szőlőkultúrának, ténylegesen nem nőtt túl a kínálat a helybeni keresleten.

Források:
Az Est, 1938. X. 13.
Borászati Lapok, 1880. III. 10.; 1896. XI. 29.
Csurgai Horváth József: A fehérvári szőlőhegy. Egy városi szőlőkultúra átalakulása, in: Csurgai Horváth József—Kovács Eleonóra (szerk.): Acta – Tanulmányok II/1., 2006
Csurgai Horváth József: Székesfehérvár urbanizációja. A városfejlődés a kiegyezés korában, 2014
Dormuth Árpád: A Vörösmarty család multja Fejérmegyében és Székesfehérvárott, in: Székesfehérvári Szemle, 1934/I–II.
Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1664–1666, 2010
Fejér Megyei Hírlap, 1975. I. 4.
Foltényi Tibor: Árpád vezér Noé hegyén, in: Fejér Megyei Hírlap, 1983. XII. 3.
Földmívelési Érdekeink, 1875. IX. 6.; 1875. IX. 27.
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III–IV., 1995–1996
Máday Izidor: A phylloxera ügyében, in: Pesti Napló, 1874. X. 3.
Pesti Napló, 1874. XI. 11., 1900. XI. 11.
Székesfehérvár és Vidéke, 1882. V. 13.; 1895. III. 12.; 1897. III. 6.; 1897. VIII. 6.; 1897. X. 19.
Tóth István: A phylloxera és óvszere, in: Székesfejérvár, 1875. II. 13.
Varga Jenő: A székesfehérvári Öreghegy és a Donát-búcsú, in: Közművelődés Fejér megyében, 1988/1–2.
Véghelyi Klára: Szőlőfiloxéra, in: Agro Napló, 2003/7.
Zsoldos Attila—Thoroczkay Gábor—Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban, 2016

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?