Az első időszaki (először havonta két, majd három ízben megjelenő) kiadvány Borász-Csarnok cím alatt jelent meg Székesfehérváron. A Tóth István vármegyei számvevő által 1862-től 1865. XI. 20-ig szerkesztett periodikának a szőlész-borász szakma csínján-bínján túl a jelentősebb események ismertetése képezte fő profilját.
Újabb lendületet a kiegyezést követő, stabilizálódó politikai rendszerben vett a vidéki újságírás Magyarországon, így az egykori koronázóvárosban is. 1871-től lapozhattak bele a helyiek a Székesfejérvárba, s a következő évben már a Fejérmegyei Közlöny is kijött a nyomdából.
A legnagyobb port viszont, mondhatjuk, hogy az kavarta, amikor 150 évvel ezelőtt, 1874. VII. 1-jén napvilágot látott a Székesfehérvár és Vidéke első száma. (Megjegyezném e ponton, hogy már a korabeli sajtó precizitása is hagyott némi kívánni valót maga után, ugyanis a Vasárnapi Ujság VII. 12-i száma következetesen 4-ére datáltan üdvözli a lapfúziót.)
Ha valaki első alkalommal veszi kezébe az ominózus kiadványt, azt gondolhatja, az előző mondatomban foglaltakkal nagyobbat nem is tévedhetnék. Hiszen a napnál is világosabban süt a fejlécről: a II. évfolyam 40. száma a szóban forgó. Számmer Imre nyomdatulajdonos ugyanis az egy évvel korábban debütáló Vértesalja, valamint az ez év elején induló Székesfehérvári Figyelő című lapokat egyesítette e név alatt, s kiadóként előbbinek az évszámozását, utóbbinak a sorszámozását tartotta meg egy csavarral.
Számmer dr. Persz Adolfot, a Figyelő felelős szerkesztőjét is átmentette „napilapjához” – ekkoriban ugyanis a hetente több ízben kiadott folyóiratokat is már ebbe a kategóriába sorolták. A Székesfehérvár és Vidéke friss híreire pedig minden szerdán és szombaton számíthatott olvasótábora.
Doktor Perszet már korábban is érdekelte az újságszerkesztés világa: jogakadémiai tanár létére már a Győri Figyelő anyagát is ő meózta le, mielőtt Fehérvárra tette át székhelyét. Ugyanakkor egyik szerkesztőségben sem eresztett gyökeret, a tárgyalt periodikánál is csak 1875 májusáig találkozhatunk a nevével. Elhagyta a fedélzetet, hogy a következő két és fél évben a fővárosi statisztikai hivatalnál tevékenykedjen szakdíjnoki minőségben, s csak aztán helyezkedjen el a végzettségének megfelelő pozícióban: a nagyszebeni jogakadémián.
Az első szám nyitóoldalán látható, terjengős köszöntőjében mindenesetre úgy beszél, mint aki feltételezi, hogy az értékítéletével, minőségi munkájával tisztában vannak olvasói – ígéri, hogy eztán sem fog változtatni a hozzáállásán. A társadalmi eszméket óhajtotta megismertetni velük. A túlkapásokról lerántani a leplet, miközben szépen és következetesen halad a józan szabadelvűség mezsgyéjén. Élesre fent pennájával inkább vállalja az esetlegesen felesleges szúrásokat, mint a néma cinkos szerepét a tapasztalt (és majdan tapasztalandó) ferdeségek terén. A közügyek kitárgyalásán túl pedig szívesen jelentetne meg szépirodalmi olvasmányokat is lapja hasábjain.
Számmer Imre ezután röviden kifejtette, hogy ő mindössze a folyóirat kiadásáért és terjesztéséért vállalja a felelősséget, a megjelent cikkek tartalmának vagy minőségének kifogásolásával tessék Persz doktor ajtaján kopogtatni. Számára ez az egész nem több üzleti vállalkozásnál.
Az első cikk rögtön azt támasztja alá, nem lett volna szerencsés az első évfolyam első számaként aposztrofálni ezen sajtóterméket, hiszen Fejér megye 1874 első negyedévi közegészségügyi kimutatásának folytatását, záró adatait ismerhetjük meg ezt olvasván.
A magyar orvosok és természetvizsgálók győri konferenciájáról való beszámolót, illetve az egyházi szónokok bírálatát követően pedig több mint egy oldalon keresztül különböző hangvételű írásokkal jelentkeztek Siófokról, Bécsből a korábbi sajtótermékek levelészei. A vegyes hírekben a királyról vagy országos figyelmet felkeltő eseményekről épp úgy olvashattak zanzát a kíváncsiak, mint a helyi történésekről és hirdetésekről.
Vers, folytatásokban leközölt regényrészlet, novella pallérozta a szépérzéket, az akkoriban nagy érdeklődésre számot tartó árverési hirdetmények, s a kiemelt reklámok, melyek között nem meglepő módon jelentős számban találkozhatunk a Számmer Imre nyomdájából frissen kikerült füzetekéivel, könyvekéivel.
1875. V. 25-ével Csitári G. Kálmán, Persz szerkesztőtársa vette át a Székesfehérvár és Vidéke irányítását – a szerkesztést is és a tulajdonosságot is; s miután a szintén nyomdász Számmer Kálmán nem bírta tartani a tempót Imre öccsével, a Vörösmarty nevére keresztelt üzeme felét 1882 tavaszán eladta a Csitári testvéreknek, Kálmánnak és Emilnek, akik így a Székesfehérvár és Vidékét még nyereségesebben adhatták ki. Az első szám, amit a Bástya és a Bognár utca találkozásánál (a mai Országzászló tér területén) álló műhelyükben nyomtattak, az IV. 29-i volt. Kálmán hirtelen, két hónappal később bekövetkezett halála után a fiatalabb Csitári egyedül folytatta a munkát.
Említettem már korábban, milyen csalóka az újságírók emlékezete: nyolc vagy tizenegy nappal korábban alapítottak egy lapot – számukra egyre megy. Ilyen anomáliákra azért a Székesfehérvár és Vidéke beosztottjai is képesek voltak. Például amikor Csitári Kálmán nekrológjában megfogalmazta a jó svádájú tollforgató az elhunytról, hogy: „1874-ik évben pedig Dr. Persz Adolf lapszerkesztőtől átvevén az akkori „Fehérvári Figyelő czimű helyi lapot, azt nemsokára beszüntette, s megalapította a „Székesfehérvár és Vidéké”-t”.
Mint láttuk, egyszerre volt bulvárlap – a helyi érdekességek közlője, balhék, összeszólalkozások, halálesetek szócsöve – és politikai iránytű. Kezdetben a függetlenségi eszméket hirdette, 1895. XII. 20-tól, miután az 1930-as évekbeli polgármester édesapja lemondott az újság irányításáról – a laptulajdonosi jogot átruházta a Székesfehérvári Politikai Hírlapkiadó Részvénytársaságra. A szerkesztésben a stafétát átvevő Lipcsey Lajos pedig az ekkor éppen kormányzó pártot támogatta, a szabadelvű sajtóorgánumok táborát erősítette. Ekkor került át a szerkesztőség a Szent István utca 3. szám I. emeletére, itt fogadta a publikálni kívánt közleményekkel érkezőket délelőttönként 10 és 11 óra között Lipcsey. Igaz, nem sokáig, mert egy év leforgása alatt ő, majd az operettszerző Stojanovits Jenő is távozni kényszerült a főszerkesztői székből. 1896 decemberében ismét egy újságszerkesztésre született ügyvéd, Rádai Lajos vette át a „szabadelvű hűség” által megtépázott hajó kormányát. Az a Rádai Lajos, aki öt évvel korábban egyetértett a kormány ama tiltásával, miszerint a közgyűlés termében a Károlyi Gábortól származó Kossuth-arcképet kifüggeszteni nem lehet, hiszen nincs rá bizonyíték, hogy a mondott személy azt gróf Tóth Artur közreműködésével Székesfehérvár városának ajándékozta volna. S nem csak egyetértett, fel is szólalt e témában.
Lurja Aladár 1901 újéve napjától követte Rádait a Székesfehérvár és Vidéke „élén” – az ő esete azért érdekes, mert gyakorlatilag a mézeshetei helyett vetette magát a munkába, Schulhof Sárával ugyanis 1900. XII. 25-én esküdtek örök hűséget egymásnak Szegeden. Az 1910 elejéig vitézkedő „hirdetési-vezércikkíró” inkább tűnt szürke eminenciásnak a szerkesztői poszton. A városból is eltávozó Lurja után Heckenast Kálmán nyomdatulajdonos igyekezett nem csak a hívei számára nívósnak nevezhető folyóirattal jelentkezni. Az ő szerkesztése idején, egész pontosan 1911. XI. 20-tól lett a szó mai értelmében is napilap a Székesfehérvár és Vidéke.
A folyóirat aranykora – ha nem is mértani pontossággal, de – egybeesik Havranek József polgármesterségének első két évtizedével. A zsurnaliszták természetesen, mint minden korban, ekkoriban is a város fejlődésének megörökítői köntösében tetszelegtek: a közérdeklődésre nagyobb számot tartó problémákat tárgyaló városi közgyűléseken a felszólalásokat, véleménynyilvánításokat nevekhez csatoltan ismertették. Nem fukarkodtak az ironikus megjegyzésekkel az egyhelyben topogó, tehetetlen vagy épp átgondolatlan tervezetek hallatán, de alapvetően a városvezetés oldalán álltak, legalábbis a Székesfejérvár vitriolosabb, kritikusabb hangvételű cikkeihez képest. Mondjuk, az említett lap tollnokai már Persz Adolfra is úgy tekintettek, mint a győri szabadkőműves páholy megteremtőjére, akinek akkor lehet a legőszintébb jókívánságaikat küldeni, ha a lehető legtávolabbra vetette tőlük a sors. Később is kedvenc titulusaik volt a Székesfehérvár és Vidékét illetően: a „kis cukros” és a „spenótlap”, mely a „darabont-uralmat szolgálja”.
A Nagy Háborúnak a hátországot is egyre inkább próbára tevő viszonyai is hozzájárultak ahhoz, hogy a Székesfehérvár és Vidéke a Magyarországi Szociáldemokrata Párt hivatalos lapjává avanzsált. A szerkesztői feladatokat az a Velinszky László tanító követelte a magáénak, aki már 1910. I. 16-tól közszerepet vállalt – a palotavárosi katolikus kör titkári teendőit; s nem sokkal később épp e lap hasábjain polemizált Bilkei Ferenc és Dornis István hitoktatókkal, akik sérelmezték Velinszkynek az általuk konspirációsnak ítélt tevékenységét, mellyel a szociáldemokrácia eszméit csepegteti az iskolatermekben a nebulók fejébe. A Tanácsköztársaságot aktívan, felvilágosítással, agitálással támogató megyei népbiztos Velinszky 31 esztendősen veszítette életét, meggyilkolásával Vértessy Károly kisgazda képviselőt gyanúsították, aki az 1919 szeptemberében elkövetett tabi, veszprémi és siófoki vérengzésekben vett részt.
Vértessy sokkal később, a II. világháború után Franco Spanyolországába menekült, a Székesfehérvár és Vidéke azonban – a XIX. században indult helyi lapok többségéhez hasonlóan – az 1920-as évekre, lényegében Velinszkyvel együtt megszűnt létezni.
Források:
Budapesti Hirlap, 1900. XII. 25.
Frigyik Katalin—Horváth Júlia: Jubileumi sajtótörténeti vázlat, in: Fejér Megyei Hírlap, 1999. VII. 1.
Fülöp Attila: A Fejér megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája, 1965
Károly János: Fejér vármegye története II., 1898
Komlósi József: Irodalmi és tudományos folyóiratok Székesfehérváron, in: Limes, 1990/2.
Makó és Vidéke, 1947. IV. 9.
Székesfehérvár és Vidéke, 1874. VII. 1., 1882. VI. 29., 1891. XII. 28., 1895. XII. 17., 1895. XII. 19., 1910. I. 20.
Székesfehérvári Hirlap, 1896. XII. 23., 1910. II. 23., 1911. IV. 26.
Székesfejérvár, 1875. X. 30.
Vasárnapi Ujság, 1874. VII. 12.
Végh Ákos László