Előszó:

„Egy nap a nagy Európai Háború a Balkánon fog kitörni, valamilyen átkozottul ostoba dolog miatt.”

Ezeket a szavakat Otto von Bismarcknak 1888-ban mondta, az I. világháború kitörése előtt huszonhat évvel. A Német Birodalom első kancellárjának, azóta híressé vált szavaira, talán a saját korában senki nem fordított akkora figyelmet. Majdnem harminc évvel később, szavai beigazolódtak. Néhány dologban igaza volt Bismarcknak, másban viszont nem.

Az I. világháború nemcsak Európára, hanem az egész világra kiterjedt. A Brit-szigetektől Törökországig, Észak-Afrikától és a Közel Kelettől Kínáig folytak harcok. A világtörténelemben ennyire kiterjedt és ekkorra véráldozatot követelő konfliktus még nem volt. A háború igaz, hogy a Balkánon történt esemény miatt tört ki, de nem olyan „átkozottul ostoba dolog miatt”, ahogyan Bismarck mondta. 1914. június 28-án Ferenc Ferdinándot halálos lövés érte, miközben a nemrégiben annektált Bosznia fővárosában, Szarajevóban tett hivatalos látogatást. Egy hónapra rá, július 28-án – viszonylag hosszas és kevésbé átgondolt diplomáciai huzavona után –, az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ezzel kitört az I. világháború.

Az első világégés következményei még máig is érezhetőek és érzékelhetőek, mivel a háború vége a vesztesek – néhány esetben a győztesek – számára területi és morális veszteségekkel jártak. A területveszteségek talán az Osztrák–Magyar Monarchiát érintették a legsúlyosabban, mivel ebben az estben egy egész birodalom megszűnéséről beszélhetünk. Nem beszélve arról a kollektív sokkról, ami a trianoni diktátum után érte a magyarokat. Ez máig megoldatlan problémája a magyar történelemnek. Egy olyan birodalom szállt a sírba, amely bár társadalmi és intézményi szerkezetét tekintve idejétmúlt volt, de összefogta a Kárpát-medence népeit. A Magyar Királyság területén számos etnikum élt, a háború alatt mégis együtt harcoltak az ellenséggel szemben.

A székesfehérvári ezredekbe bevonult katonák között is szép számmal találhatunk szerb-, horvát- és németajkúakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege – más nemzetek hadseregéhez képest – nem volt homogén sem etnikailag, sem nyelvileg. A Monarchia hadseregén belül, azonban törekedtek arra, hogy nemzetségileg egységes ezredeket állítsanak föl. Székesfehérvár a kiegyezéstől kezdődően jelentős katonai központtá vált. Egyrészt fontos közlekedési csomópont volt, másrészt a katonai közigazgatás (V. Honvédkerületi Parancsnokság, különböző ezredek laktanyái) jelentős intézményei is itt kaptak helyet. Városunkban 1914 előtt öt, a kor színvonalának megfelelő laktanya üzemelt ténylegesen, akkoriban egyedülálló módon. Emellett a Magyar Királyságban üzemelő négy Méntelep közül egy, Székesfehérváron volt található.

A város és a megye kitüntetett katonai szerepe a különböző frontokon a háború alatt is megmutatkozott, mivel az egyik legtöbb katonát kiállító körzet Fejér megye volt. A Fejér megye, benne Székesfehérvár, a háború végére a Magyar Királyság talán legnagyobb veszteséglistáját tudhatta magáénak. A háború kitörésekor itt állomásozó főbb alakulatok (magyar királyi 17. honvéd gyalogezred, császári és királyi 69. gyalogezred, a császári és királyi 10. huszárezred pótkerete és a császári és királyi 13. huszárezred mindkét osztálya), majdnem minden fronton teljesítettek szolgálatot. Bátorságukkal számos kitüntetést kiérdemeltek a háború folyamán. Ez természetesen nemcsak a fehérvári, de más, magyar nemzetiségű katonákkal feltöltött ezredekre is igaz volt. Ez a tény akkor válik igazán nyilvánvalóvá, hogyha elolvassuk Tisza István Burián István közös pénz- és külügyminiszternek írott levelét. Ebben a levélben Tisza kitér a magyar katonák és a nép hősies helytállására, arról beszél, hogy a kitüntetéseket gyártó üzemeket a Magyar Királyság területére kellene áttelepíteni, mert a legtöbb kitüntetést úgyis a magyar bakák kapják.

Ma Magyarországon valószínűleg nincsen olyan család, amelyiket ne lenne érintett közvetlenül vagy közvetve az I. világháború kapcsán. Fejér megye és Székesfehérvár városa is megszenvedte az 1914-1918-ig tartó háborús éveket. Bár az anyaországtól történő elszakadás veszélye nem fenyegette, mégis hatalmas áldozatokat hozott, mind emberi, mind anyagi oldalon. Az I. világháború emlékezete máig él Székesfehérváron, amit több köztéri szobor és hősi emlékmű is példáz.

A Városi Levéltár és Kutatóintézet kötelességének tekinti, hogy megemlékezzen a székesfehérvári alakulatok katonáiról. A megemlékezésen túl, azonban arra is hangsúlyt kívánunk fektetni, hogy még többet megtudjunk erről a korszakról. Kiállításunk és a kiadvány célja hogy megismertesse Székesfehérvár közönségét a 100 évvel ezelőtti eseményekkel, mélyebb betekintést nyújtson a harci cselekményekbe és a katonák hétköznapjaiba.

Horváth Péter
a kiállítás kurátora