2019. augusztus 8.

Székesfehérvári országos királyi javítóintézet

(1894–1944)

Panorámakép a javítóintézet udvaráról,  a kápolna előtt gyülekező bentlakókkal

A javítóintézet, mint intézmény feladatkörét és a(z általában) 12–20 év közötti fiatalkorúakkal szemben alkalmazható nevelési módszereit első ízben az 1878. évi V. törvénycikk taglalta. A Csemegi Károlyról Csemegi-kódexnek nevezett büntetőtörvénykönyvben jelent meg, de a törvény 486 §-át 1884-ben versbe szedte és kiadta egy magát Doktor Deodatusként aposztrofáló illető is. Megfogalmazódott benne, hogy a kriminális esetek zömét gondozás nélkül, szülői mintáktól mentesen felnőtt egyének követik el, aminek orvoslására a prevenció tűnt a leghatékonyabb módszernek. (Alapvetően külön választandók – fizikálisan és megítélésük szempontjából egyaránt – a züllés útjára még csak épp rálépő és a már romlott fiatalok egymástól.) Az első ilyen funkciójú magyarországi intézet is 1884-ben épült, Aszódon.
A kényszernevelés ügye Nyugat-Európából kezdett tért hódítani (Anglia, Franciaország, Skandinávia), a Magyar Királyságban a svájci mintánál szigorúbb felügyelet mellett töltötték itt a kirótt büntetésük idejét a renitens fiúk (Rákospalotán pedig – 1890-től – a lányok). Azt látjuk, mintha csupán kísérleti jelleggel alkalmazták volna a bíróságok az ilyen típusú büntetést, hiszen 1894-ben 9435 8–20 éves korú fiút és 2436 lányt ítélt el a bíróság (87%-uk 16 és 20 év közötti), nevelőintézetbe mégis csupán 171-en utaltattak be a két fiúkat és az egy lányokat fogadó javítóintézet valamelyikébe. Vagyis 1,5%-uknál is kevesebben. Ezen a reménytelen statisztikán tervezett kozmetikázni a városunkban építendő, új intézmény.
125 évvel ezelőtt, 1894. augusztus 1-jén készült el a székesfehérvári országos királyi javítóintézet. Helybéli építési vállalkozók: Rózsa Ferenc és fia, Pénzes József, Fröschl János és Havranek Antal munkájának köszönhetően. A 6 holdnyi alapterületű 9 épülethez további 6 hold, testedzésre alkalmas udvar tartozott; s az egészet egy két és fél méter magas kőfal övezte.

A főbejárat az indóházhoz (vasútállomáshoz) vezető út felől nyílt. Ettől balra állt az igazgatói épület, egy emeletes ház – az irodák mellett igazgatói, gondnoki, ellenőri és írnoki lakásokkal. Emellett egy másik, kétemeletes épületben a munkavezető és az intézet többi alkalmazottja lakott. Az előbbieket egy léckerítés választotta el a már szigorúan a javítóintézet céljaira felhúzott, hét építménytől.
A növendékek foglalkoztatására három egyemeletes épület készült, a földszinteken két–két munkateremmel és egy szobával a munkavezető számára, az emeleteken pedig 40 ágyas hálótermeket rendeztek be, szintén egy-egy felügyelői szobának a szomszédságában.
Az említettek mellett egy gazdasági épület volt található, egy 120 fő befogadására tervezett étkezdével, s az ehhez funkcionálisan kapcsolódó konyhával, éléskamrával, cselédszobával, mosókonyhával, tágas iskolateremmel és fürdőhelyiséggel – zuhanyzókkal és három káddal. A fürdőt és a konyhát ellátó vízvezetéket az udvaron felállított kút táplálta.
A szomszédos lovaslaktanya kerítéséhez közeli építményben voltak a zárkák. Azon ifjak, akik a javítóintézetbe tanácsoltattak, a zárkák egyikében (tíz volt belőlük) kezdték meg benti életüket, elkülönítve társaiktól egy teljes hónapig – legalábbis ez volt a hivatalos verzió. A gyakorlatban azonban, ha együttműködésre foghatónak bizonyult a frissen érkezett, 1–2 nap után elhagyhatta a zárkát. Ez idő alatt kizárólag az igazgatóval érintkezhettek napjában egyszer. A börtönépület a fentieken kívül még egy igazgatói és egy írnoki irodából állt.
Ezzel átellenben emelkedett a kórház, két tágas betegszobával és egy elkülönített kisebbel a ragályos betegek számára.
A 12 holdnyi terület közepén elhelyezkedő épületben az imaterem, két tanterem és egy díszes kápolna emeltetett tölgyfa padokkal.
A javítóintézet kevesebb mint három hónap alatt készült el. Érdekesség, hogy ennél hosszabb ideig állt üresen, működését az intézmény csak 1895 folyamán kezdte meg – ez év VI. 7-én költözött be az első növendék, akit a lopásra és a munkakerülésre irányuló erős hajlama, durva, indulatos természete térített le az igaz útról.

Első igazgatójának Krajcsik Somát választották meg, a kolozsvári javítóintézet igazgatóját, aki e poszt betöltéséért költözött át Székesfehérvárra.
Az intézetben ún. családokat alakítottak ki, általában 20 intézeti fiatal tartozott egy-egy családfőhöz, nevelőhöz. Koruk, értelmi és erkölcsi állapotuk szerint sorolták be őket. Krajcsik Soma látta a rendszer fonák voltát, ha tehette volna, 10–12 főben maximalizálta volna egy család létszámát, akiket – lehetőség szerint – nős pedagógusokra bízott volna, hogy az anyai szeretetet, törődést is megtapasztalhassák az ifjak (valamilyen formában). Csak az állam olyan szerényen díjazta az itt dolgozók munkáját, hogy elképzelései megmaradtak az álom szintjén.
Az intézet minden bentlakója tanköteles volt. Az oktatásuk során legfontosabb törekvésnek az erkölcsi fejlesztést fogalmazták meg, kiemelt szerepű vallásoktatással és -gyakorlatokkal. A hiányosságokkal küszködőket írni, olvasni, számolni tanították, valamint olyan ismeretekre, melyek elsajátításával a munkásemberek hétköznapi életét tették könnyebbé számukra. Ennek eléréséhez a munkára nevelést tartották kiemelkedő jelentőségűnek, melynek köszönhetően az elítéltek később a társadalom becsületes, jó munkabírású tagjai lehettek. Az intézet lakóit iparos- és kertmunkásképzésben részesítették, elismert minőségű termékeket, játékokat, cipőket gyártottak a műhelyekben a növendékek. Az asztalosoknak 14 gyalupad állt rendelkezésére, 4 eszterga, 3 varrógép a szabóság iránt érdeklődőknek, de fafaragók, könyvkötők, kosárfonók, kőművesek, pékek és szalmafonók is kerültek ki az intézet falai közül.
A bentlakókat jutalmazással épp úgy próbálták motiválni, mint büntetéssel. Előbbi az elismerő nyilatkozattól a nyilvános dicséreten át a gallérra varrott (a jutalmazandó attitűd mértéke szerint) piros, piros-fehér, illetve piros-fehér-zöld erkölcsi kitüntetésig terjedt. A büntetéseknek 9 szintje létezett, ahány kör Dante Poklában, nevezetesen: megintés; rosszallás; egyedül étkeztetés és a közös játékoktól való eltiltás; kitüntetések és kedvezmények elvétele; bizonyos ételek megvonása; családtól történő elkülönítés; testi fenyíték; az intézményből való kitiltás.
1898-ban 167 növendék fordult meg a székesfehérvári javítóintézetben. Álljon itt néhány elgondolkodtató adat róluk: közülük 104-nek szerepelt a bűnlajstromán a lopás (51-nek kizárólag ez), 67-nek a csavargás, 34-nek az erkölcsi romlottság. 55-en voltak visszaesők. A bennlakóknak több mint felét (90-et) nem is a bíróság utalt át e falak közé, szülői (vagy gyámi) kérésre kerültek a Lövölde utcába.
35 helybéli nebuló kényszernevelése folyt 1898-ban, 82-en utaztak ide más városokból, 50-en pedig falvakból.
89 gyermek gondviselője szolga volt, cseléd, 18-nak földműves, 44-nek iparos vagy kereskedő, 16-nak pedig értelmiségi. Mindössze 19-en kerültek ki vagyonosnak mondható családból a 167-ből.
Kettő 10 éven alulival, ötvenhat 10–15 éves kiskamasszal és százkilenc 16–20 éves ifjúval foglalkoztak a nevelők. 31-en megszabott idejüket töltötték Székesfehérváron, 136-an azonban az előre tervezett időn túl is visszatarthatók voltak.
63-an bizonyultak példás magaviseletűnek, 87-en szerezték meg a kielégítő magatartású minősítést, 15-en a kevéssé kielégítőt és 2-en a rosszat.
A javítóintézet működésének első 3 és fél éve alatt 50 növendék kísérletképpen, 30 pedig véglegesen kiléphetett az Életbe. Krajcsik fontosnak tartotta, hogy az intézetet elhagyókkal továbbra is kontaktusban legyenek nevelőik, nyújtsanak segítséget a társadalom gépezetébe történő, minél zökkenőmentesebb beilleszkedésbe. Arra nézve, hogy ezt mennyire sikerült megvalósítani, nincs adat.
1899 végén az igazságügy-miniszter leiratban értesítette a közgyűlést, hogy a javítóintézet növendékeinek a számát az akkori 120-ról 240-re kell emelni, és meghatározta, hogy az intézményben végzett munka fő profilja kertészeti és mezőgazdasági jellegű legyen. Ekkor és ezért adott el a város az intézetnek egy 1 hold 309 négyszögöl területű telket.
Már ekkor felmerült az a probléma, hogy az intézetisek előállította termékek minőségben felveszik a versenyt a fehérvári iparosokéival, árban viszont lényegesen alattuk mozognak. Az emiatt panaszkodó iparosok vígjátékba illő attitűdjükről tettek tanúbizonyságot – míg saját üzletük „rontását” sérelmezték, addig más szakmák gyártmányait maguk is előszeretettel rendelték a javítóintézettől.
Megkerülhetetlen szempont volt, hogy ha csökkentik is a kitanulható mesterségek számát, és Fehérváron nem – vagy csekély számban – űzöttekre cserélik fel az addig tanítottakat; olyan foglalkozásokat válasszanak a döntéshozók, melyek önálló iparossá képezik a gyermekeket, nem csupán munkássá vagy napszámossá.
Olyan renoméja volt a XX. század elején a javítóintézetnek, hogy például Kunhegyi színtársulatából az amorózó Dézsi Sándor – meghallván, hogy üresedés van az intézményben, s miután okleveles tanítói végzettséggel is rendelkezett – odahagyta a színpadot, s inkább pályázatot nyújtott be a segéd-családfői állás betöltését célozva.
1909 januárjában országos figyelem kereszttüzébe került – áttételesen – az intézet, Kern István nevű alkalmazottja révén. Kern a „pandúrból lesz a legjobb rabló” szólás élő bizonyítékaként a javítóintézetnek szinte a szomszédságában lévő vasúti postát rabolta ki revolverrel fenyegetőzve. Az egyik postaszolgát, miután megkaparintotta zsákmányát, lelőtte, mire a többiek rátámadtak és saját fegyverével verték szét a fejét. Az intézeti szolga szobájában a vizsgálóbiztos több fegyvert is talált, s korábbi gyilkosságokkal is összefüggésbe hozták a postarablásra ráfizető férfi nevét.
A szóban forgó javítóintézet 1939 tavaszáig működött Székesfehérváron. Ekkor az első bécsi döntés értelmében a Magyar Szent Koronához visszacsatolt Kassára szállították át az intézményesített keretek közt javításra szorulónak ítélt fiúkat, első etapban március 28-án költözött át 70 nebuló. (A felvidéki nagyvárosban már tíz évvel a fehérvári létesítmény üzembe állása után, 1905-ben létrehozták a nevelőotthont, amit a koronázóvárosban lévőnél lényegesen nagyobbra terveztek, 700 személy befogadására építették meg.) Az igazságügy-minisztériumi rendelet azonban nem hagyta üresen az épületcsoportot: a fiúk helyére Ceglédről, az ottani javítóintézetből költöztette át Fejérbe a bentlakó leányokat. A nevelőmunka még több mint öt évig folytatódott, a javítóintézet 1944 őszén zárta be kapuit.
Ma a Lövölde utca utcafrontján lévő épületek lakóházak, beljebb garázssorokat találunk és a Nyugdíjasok Szolgáltatóházát. Az egykor kétemeletes, legnagyobb építménynek ablaktalan falai konganak az ürességtől, bontandó rom. A Tüzér utca felől lehet megközelíteni az Alba Caritas Hungarica Alapítványt, és a Viktória Rehabilitációs Központ is kis részben az egykori javítóintézet helyére költözött. A Zrínyi utca közelében lévő létesítményeket már elbontották.

Bazsi Ambrus javítóintézeti gondnok újévi üdvözlete

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?