Az Ung vármegyéből elszármazó vitéz tabódi és fekésházi Tabódy Tibor és a soproni téglagyáros leánya, Trinkl Hermin négy gyermeket nevelt otthonukban. Esztert, Pált, Máriát, és a legfiatalabb, 1921. IV. 1-jén született Istvánt.
Az erősen vallásos apa harcolt a Nagy Háborúban. Őrnagyként szerelt le, majd Shvoy Lajossal, a későbbi fehérvári püspökkel megszervezte Budapest VII. kerületében a Regnum Marianum katolikus egyházközséget. Tabódy Tibor a Wolff Károly-féle kereszténypártban kezdte politikai pályafutását, 1933-ban azonban átnyergelt a kormánypárthoz: az Egységes Párt felsőházi képviselője lett. Gömbös Gyula nevezte ki Zala vármegyei főispánná – annak ellenére vállalta el a feladatot, hogy ekkor már a fővárosban élt a családjával. Aki munkakapcsolatba került vele, azt tapasztalhatta, hogy nem csupán retorikájában törekszik az ellenzéki szempontok figyelembevételére – valóságosan a magyarság egységének megteremtésén munkálkodik.
Erősödő szívbántalmait Balatonfüreden kezeltette, nitroglicerin pirulákat szedett rájuk. Az orvos által elrendelt teljes pihenést azonban hivatali teendőire hivatkozva elszabotálta. Meg is lett ennek a böjtje, 1936. VI. 4-én a hajnali órákban szívszélhűdés végzett az 51 esztendős férfival.
Atyja múltját tekintve nem komoly meglepetés tehát, hogy az ifjú István kilencéves korától fogva katonai nevelésben részesült. Kőszegen koptatta az iskolapadot a Hunyadi Mátyás Királyi Reáliskolában, ahonnan egyenes út vezetett a soproni Ludovika Akadémiára. István úgy tartotta, kitűnő memóriáját, rétori képességét édesapjától örökölte.
A fiatal Tabódy huszártiszti rangban hagyta el alma materét. 1941-ben történt a tiszti avatása, s azonnal meg is kezdte a tényleges katonai szolgálatát – a visszatért nemzetrészek területén: Nagyváradon, Nagyszalontán és Munkácson.
Nagyváradon ismerkedett meg ifj. Horthy István családjával 1943-ban. A nála hét évvel fiatalabb Zsófia felkeltette az érdeklődését, aki viszonozta is a nyalka főhadnagy érzelmeit.
A német megszállás után a szovjet frontra vezényelték: a Csernobil melletti Pripjaty mocsarait is megjárta századparancsnok-helyettesi rangban. A varsói csatában súlyosan megsebesült katonát (egy lövedéknek köszönhetően soha többé nem tudta rendesen mozgatni a bal karját) az érsekújvári hadikórházban ápolták, ahonnan 1944 novemberében Budapestre szökött, mert nem akart felesküdni Szálasira.
Az ellenállási mozgalom tagjai (akikkel ekkor ismerkedett meg) kérték, hogy agitációs célból látogassa meg a Csepelen harcoló ezredét. Sikerült is rábeszélnie őket, hogy ne folytassák a reménytelen harcot. E tettét a békekötést követően érdemeként könyvelték el, és egyrészt soron kívül századossá léptették elő, másrészt a Honvédelmi Minisztériumban biztosítottak számára állást.
Ekkor Pálffy Andreánál, az 1946. III. 2-án kivégzett ex-földművelésügyi miniszter Pálffy Fidél húgánál nyert szállást. A hölggyel, valamint a szintén Pálffy-testvér Józseffel együtt lépett be a Magyar Szabadság Pártba, melynek a főváros VII. kerületében működő szervezetében tevékenykedett. 1946-ban ugyanis kivált a Független Kisgazdapártból annak 16, nemzeti érzelmű és elkötelezettségű tagja, s ez év VII. 24-én egy új, a fentebb említett formációt hozták létre. A hatalom azonban alig egy év múlva kizárta őket a választható pártok köréből, és még ezután is hadjáratot folytattak ellenük.
Halter Bélát azzal vádolták meg, hogy tudomása volt a Győri Textilgyár területén tervezett gyújtogatásról, és a megtorlás elől szökött külföldre. (Soha nem is térhetett haza, New Yorkban hunyt el 1956-ban.) Továbbá jobboldali mozgalmak pénzelését kenték rá, melyek célja a honi demokrácia aláásása volt (a rágalmazói szerint). Gróf Pálffy József bűnéül azt rótták fel, hogy permanensen tartotta a kapcsolatot a Horthy családdal, de megátalkodottságában Habsburg Ottóval is levelezett.
Tabódy István sem kerülhette el a meghurcoltatást. A svájci reakciós körök egyik informátorát vélték felfedezni benne. Pontosabban dezinformátorát, hiszen hazánk épülő-szépülő kákáján is csomót keresett (a balos újságírók szerint) a kánonváltásba beletörődni képtelen, bakafántos baka. A vádat ekképp fogalmazták meg ellene: „A magyar köztársaság demokratikus honvédségének (sic!) aktív századosa Magyarországot gyalázta leveleiben.” Valójában cikkeket küldött az ekkor már Genfben élő Horthy Zsófiának, melyekben az itthon uralgó állapotokról számoltak be a szerzők, s a tetejébe hozzá tette a magáét, hogy ő személyesen miket tapasztalt. Zsófia egyik levelének a Képes Figyelő hasábjain leközölt részletéből inkább következtethetünk arra, hogy Tabódy keresztényi szeretettel és szociális érzékenységgel számolt be neki a magyarországi nehézségekről; rendkívül szabadon szárnyaló fantázia kellett ahhoz, hogy valaki pocskondiázást hámozzon ki a Horthy-unoka reakciójából. A Kommunista Párt azonban semmilyen formában sem szenvedhette, hogy valaki kritizálja államosítási törekvéseiket. (Sajnálatos módon Tabódy rokonsága a fent említett levelezés írásos bizonyítékait megsemmisítette a ’40-es évek végén, hogy István bírái ne formálhassák súlyosbító körülménnyé azokat.)
Letartóztatták, s csakhamar „bevallotta” bűneit. Ám a ’80-as években rögzített visszaemlékezésekből képet kaphatunk arról, miként folytak ezek a kihallgatások. Számos vádlott vallott vagy szimplán aláfirkantotta a nevét az eléje tolt papírra, csak fejezzék be a kínzásukat. Tabódy esetében azonban – és ezt fontos hangsúlyoznunk – bírói ítélet sem született.
A Honvédelmi Minisztériumból így került először a Buda-déli Központi Internálótáborba, onnan Kistarcsára, 1950-ben pedig a Mátrában rejtőző Recskre. E három helyszínen 2338 napot töltött rabságban. Pedig már 1948. VIII. 20-án is egy szökési kísérletbe fektette minden energiáját, reményei azonban – hiszen a kísérlet kísérlet maradt – meghiúsultak. Akciója mindenesetre 5 és fél hónap magánzárkát ért a rabtartói szemében.
Recsken, hova 1950-ben került, úgy tartották, egyike a legmasszívabb mentális tartással bíró elítélteknek. Gyakran vigasztalta, tartotta rabtársaiban a lelket. Ekkoriban fogalmazódott meg benne, hogy az amúgy is vakvágányra futott katonait kiszabadulása után felcseréli a papi hivatásra. A leggyakrabban felemlegetett életkép ebből az időből az a foglár (becsületes nevén Vágottnyakú), aki keresztényi szeretetét próbára akarván tenni, többször összeverte, hogy tesztelje: bírja-e még mindig Tabódy (emberek iránti) szeretetét. A harmadik ilyen tettlegesség után azonban elszégyellte magát áldozata állhatatossága láttán, s onnan kezdve úgymond a védelme alatt állt a rab. (Például amikor az irodáját kitakarítani rendelte Tabódyt, az asztalán hagyott némi élelmiszert, amire fel is hívta a fogoly figyelmét, hogy fogyassza el, neki hagyta kint.)
Ettől függetlenül Tabódyt is gúzsba kötötték, verembe rekesztették, felakasztották a bokájánál fogva, de örülhetett, hogy nem járt úgy, mint Kiss Dániel, akit szintén gúzsba kötve több órára nekitámasztottak egy kályhának, s ezek után a kezét ért égési sérüléseket sem látták el. Szerencsétlennek ezek után amputálni kellett a gyűrűs és a kisujját.
A Sztálin halálával enyhébbé vált légkörben felszámolták az internálótábort, Tabódy is 1953 tavaszán szabadult. Sok választása nem volt: kazánfalazóként tudott elhelyezkedni, hogy megkeresse a betevőre valót. Kiemelendőnek tartom, hogy még ebben a sztahanovizmusban kimagasló értéket vizionáló rendszerben is díszoklevéllel ismerték el elévülhetetlen teljesítményét, amit szállítómunkásként abszolvált.
Az Állami Egyházügyi Hivatal emiatt hunyt szemet afölött, hogy közben teológiát tanult. Ideig-óráig. 1954-ben a Központi Szemináriumban kezdte el a társainál lényegesen idősebb Tabódy István a felkészülést egy gyökeresen új életformára az egyház kebelében. Ám még mielőtt befejezhette volna az első tanévet, a hivatal eltiltotta mindennemű vallásgyakorlástól (1955. V. 3-án), mondván: „Nincs remény arra, hogy a demokrácia hű papja legyen.” Ezután magánúton sajátította el a kereszténység dogmatikus ismereteit, majd az időközben megszűnt fehérvári szeminárium tanárai előtt tette le a vizsgáit.
Bár fizikai munka végzésére kényszerült ezután (kazánfűtőként helyezkedett el egy óvodában), püspöke és bérmaapja – Shvoy Lajos – nem szűnt meg a taníttatására áldozni, hiszen a törekvéseit semmilyen mértékben nem törte derékba az ÁEH korlátozása. Egy, a Minisztertanács elnökének, Hegedüs Andrásnak írt levele hatására aztán mégis visszavették a szemináriumba. 1956. X. 12-én, a reggeli misén felvette a két kisebb rendet, valamint tonzúrát nyírtak a fejére.
X. 23-án Mindszenty József magához hívatta. (Tabódy gyermekkorából ismerte a bíborost, édesapja barátja volt az egyházfi még zalaegerszegi plébános korából.) Elöljárója kérésére az ÁEH irattárát biztosította volna tíz kispap társával, de nem értek célt: a lövöldözés miatt el sem jutottak az épületig. Mivel azonban a hatalomban dagonyázó vádlóknak általában nem szoktak skrupulusai támadni kiszemeltjeik minősítését illetően, eme esetet is sikerült a saját szájízük szerintivé torzítaniuk: „Tabódy István horthysta százados háborús és népellenes bűnök miatt volt elítélve. Mindszenty személyes utasítására megszervezte és több kispappal karöltve megszállta az Állami Egyházügyi Hivatalt.”
A forradalom leverését követően pedig szórólapok segítségével terjesztette (szintén többedmagával) a bíboros rádióban elhangzott beszédének a szövegét.
1957 márciusában diakónussá szentelték, májusban azonban a fenti cselekmények (lázadásra irányuló felbujtás és előkészületek) elkövetéséért bilincset rajzoltak a csuklói köré. Az ügyében ítéletet hozó bírónő, B. Tóth Matild 7 hónap letöltendő börtönt tartott méltányosnak, XII. 17-én szabadult; és még az ez idő alatt elhunyt édesanyja temetésére sem mehetett el.
1958. VII. 13-án Shvoy Lajos szentelte pappá Székesfehérvárott, a Bazilikában. Az Egyházügyi Hivatal élén állók ezt megint meg akarták torpedózni, de a küldöttük – egyes források szerint néhány percet; más leírások alapján pár napot – késett, hogy foganatosíthassa a kapott parancsot.
1958 őszén Tabódy bevonult a szemináriumba, s bár püspöke jelezte a rektor felé, hogy ne szerepeltessék, semmilyen formában ne kerüljön a hatalom fókuszába, hogy (értelemszerűen) ne találjanak rajta fogást könnyűszerrel – mégis kinevezték főduktorrá. Nem sokkal ezután a besúgói hálózatot működtető ÁEH nagygyűlésre hívta össze a kispapokat… majd egy beszélgetésre csak a képviselőiket, hogy miért maradt gyakorlatilag mindegyikük távol a meghirdetett béke-performansztól. A hatóság és a papok nem jutottak közös nevezőre. Végül a reverendások egy memorandum megfogalmazásával (a benne leírtakkal 69:9 arányban értettek egyet) kihátráltak a mindenki számára kényelmetlen szituációból. Ki is csapták 75-üket (köztük természetesen Tabódy Istvánt is) a szemináriumból.
Ekkor az őskeresztények által kitaposott ösvényre lépve, földalatti mozgalmat hozott létre Tabódy az egyházi hivatás iránt érdeklődők számára. A vizsgáztatást világhírű jezsuita professzorok végezték, s a sikerrel kollokválókat maga Tabódy szentelte pappá – a pápa külön engedélyével.
Bár a Közlekedési Múzeumban takarítóként dolgozó Tabódy hivatalosan nem hagyhatta el Budapest közigazgatási területét (a Tanács körút 10. szám alatt lakott ekkor), számos alkalommal utazott el titokban a fővárosból, hogy olyan gyermekeket kereszteljen meg, akiknek a szülei jónak látták ilyen irányú igényeiket elkendőzni.
Bár minden lépését figyelték, ügynökök jelenléte hálózta be mindennapjait, 1961. II. 6-án lényegében saját magát buktatta le akaratlanul. Egy házkutatás során ugyanis megtalálták nála az általa megkeresztelt gyermekek névsorát, valamint – számos vallási kiadvány mellett – egy könnyűszerrel hordozható oltárt is. Letartóztatták illegális felszentelés és szemináriumvezetés vádjával, amit megspékeltek hazaárulással, idegen hatalom (a Vatikán) számára történő kémkedéssel. Fenyegették őrültekházával, ijesztgették kivégzéssel, Tabódy azonban hallgatott. Fogdaügynök cellatársa is hiába próbált kihúzni belőle információkat.
Végül 12 évnyi áristommal sújtották. A fővárosi Gyűjtőfogházból 1966 októberében helyezték át átmenetileg Sopronkőhidára, nehogy fellázítsa rabtársait (a forradalom jubileumának idején). Később visszaszállították a Gyűjtőbe, Márianosztrára és Sátoraljaújhelyre is. Eszter nővére több ízben is próbálkozott kegyelmi kérvénnyel megrövidíteni szenvedéseit, büntetéséből azonban semennyit sem engedtek el (miközben a Fekete Hollók többi összeesküvője – így nevezték a kizárásuk után is papi tevékenységet folytatók csoportját a hatalmon lévők – eleve rövidebb idejű büntetést kapott, amit tovább kurtított egy kegyelmi határozat 1963 márciusa végén), hiszen a pap – „a társadalomra fokozottan veszélyes esküdt ellenség” – visszaeső bűnösnek lett megbélyegezve.
Amikor Liszkai Nándor arra hívta fel a nagyvilág figyelmét, hogy Tabódy hónapok óta sötétzárkában tengődik, s emellett újabb s újabb fenyítésekkel igyekeznek megtörni ellenállását, vélhetően túlzott egy kicsit – abból kiindulva, hogy a pap börtönéveihez is hozzátoldott hatot.
Tabódy István három hónappal azelőtt kaphatott volna először kegyelmet, amikor amúgy is szabadult volna. Nem fogadta el ezt az álságos jóvátételt. Seprűvel kellett kitessékelni a börtönből. Fogsága végül 4346 napig tartott 4383 helyett.
A székesfehérvári Bazilika káplánja lett ekkor, majd Csabdiba helyezték át elöljárói 1975-ben. Itt már hittant is taníthatott. Kisláng volt a következő állomása, végül Bicske következett 1987-ben. Öt templomot és három plébániát újíttatott fel, barátságos, megértő volt a hívekkel, segítőkészsége miatt mindenütt hamar megszerették. Megszólalt Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsken történteket taglaló dokumentumfilmjében is – töretlen hite és a lelki nagyság sugárzott arcából, a beszédéből.
A ’90-es évek elején rehabilitálták, tagja lett a Máltai Lovagrendnek, a Vitézi Rendnek és a Magyar Cserkészszövetségnek; Für Lajos 1991-ben alezredessé léptette elő, később vezérőrnagyi rangra emelkedett.
2000 őszén Bicske nyugalmazott plébános kanonokja a fehérvári kórházban pihente ki a szervezetét emésztő kórt. Leutazott aztán Révfülöpre, hogy nővére temetési szertartását celebrálja, majd a fővárosba utazott. 25 évvel ezelőtt, 2000. IX. 25-én, 79 esztendős korában hunyt el a Honvéd Kórházban. Testét Révfülöpön adták át az anyaföldnek.
Bicskén egy róla készített szobor őrzi emlékét a katolikus templom kertjében 2005 óta, s egy emléktábla a Szent László Általános Iskola homlokzatán, melyet 2011. X. 23-án avattak fel.
Források:
Éhmann Gábor: Tabódy István emlékezete, in: Új Ember, 2012. II. 16.
Fejér Megyei Hírlap, 2011. X. 24.
Győri Béla: Főtisztelendő Tabódy tábornok úr halálára, in: Magyar Fórum, 2000. X. 12.
Jámbor Ottó: A Fekete Hollók „összeesküvése”, in: Főiskolai Figyelő, 1991/2
Képes Figyelő, 1947. IX. 13.
Liszkai Nándor: Nyílt levél a Magyar Népköztársaság igazságügyminiszterének, in: Nemzetőr, 1971/4
Magyar Honvéd, 1992. V. 20.
Martinkó Károly: Az áldozatok Isten szolgái, 1991
Péntek Imre: A kiválasztott: Tabódy István, in: Aréna, 1989. VI. 15.
Stirling György: Magyar lelkipásztor kálváriája Magyarországon, in: Hídfő, 1973. III. 10.
Székely Tibor: A kizárt és elbocsátott központista kispapok titkos szemináriumának létrehozása, működése, felderítése és felszámolása (1959–1961), in: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2017/1–2
Zalamegyei Ujság, 1936. VI. 5.
Zsolnai László: Megszökött Halter Béla volt Sulyok-párti főtitkár és „gróf” Pálffy József, in: Világosság, 1947. VIII. 24.
Nyitókép forrása: Wikimedia Commons/Globetrotter19, CC BY-SA 3.0 https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0
Végh Ákos László
