1827. X. 5-én a Tolna megyei Györkönyön született Tassy-Becz Gábor huszárkapitány gyermeke, Béla. Apja, miután letette a kardot, Tolna megye egyik főtisztviselőjeként működött. Az édesanya, Naszvady Rozália családjának, a Héczeyeknek a Fejér megyei Cece határában terültek el a birtokaik. A két família lakóhelyét mindössze két falu választotta el egymástól, a még tolnai Bikács és a már Fejérhez tartozó Vajta.
Béla iskoláit Pécsett, Székesfehérvárott és Budán végezte, a szabadságharc kitörése jurátusként érte Pozsonyban. 1848 júniusában lépett be a pécsi 8. honvéd zászlóalj kötelékébe. A kiképzés végén altisztként szerepelt, s részt vett a szenttamási sáncoknál VIII. 19-én vívott ütközetben, ahol a tapasztalatlan pesti nemzetőrök a sűrű ágyúgolyóesőtől megfutottak, s az így felbomlott harcrend a többi egységet is visszavonulásra kényszerítette. Csalódottan fogalmazta meg beszámolóját az összecsapásban résztvevő Viktor Géza: „Mióta a rácz faj dühöng, a magyarnak illy rosszul sikerült ütközete, mint ez, nem volt.”
Tassy-Becz Bélát X. 15-én léptették elő hadnaggyá.
XI. 30-án Szireg védelme közben egy hatfontos ágyúgolyó megfosztotta kardjától, s jobbja hüvelykétől. Szegeden lábadozott, majd – csonka kezének köszönhetően – a vésztörvényszéknél, a főleg a hazaárulók ügyeivel foglalkozó, statáriális bíróság szövetében tevékenykedett.
XII. 15-én hozta le a sajtó, hogy főhadnagy immár; négy hónapra rá pedig századosi rangig emelkedett. Ekkor már ismét harcolt, Perczel Mór vezetése alatt kitört a szerbekre, s meghátrálásra késztette őket Szőregnél, Szentivánnál, Deszknél. Mokrin és Melence után Uzdinnál (ma: Уздин, Újozora) vezetett rohamot a 6. század élén, amikor golyó fúródott a bal lábába. Megfutamították az ellenséget, a tusában négy ágyút zsákmányolt a százada.
Lábsebéből újfent Szegeden regenerálódott. Sikeresen, hiszen Szeghegynél, Verbásznál és Titelnél is ő vezette harcba a zászlóalját, mint rangidős tiszt. Utóbbi helyszínen egy fáradt golyó ismét a bal combján ejtett harcképességét nem gátló sebet. A Dembiński fővezérségével Temesvár alá vonuló sereg a végső összecsapást követően a város melletti erdőségben „felejtődött”, s csak másnap, amikor az ellenség teljesen elárasztotta a környéket, kezdték meg a visszavonulást. Mire permanens csatározások közepette beértek a délkeleti irányban 50 km-re fekvő Lugosra, a zászlóalj mintegy ötven főre olvadt.
Tassy-Becz Bem hívására Erdélybe indult embereivel, de Dévára érve ledöntötte lábáról a sárgaság. S bár az őt ápoló család még útlevelet is szerzett számára, az úgy-ahogy felgyógyult, Szegedre tartó századost elfogták a Tiszánál, és mindenétől megfosztva a térparancsnokságra kísérték.
A foglyot aztán Pesten a haditörvényszék – vésztörvényszéki működésének köszönhetően – ötévi, vasban töltött áristomra ítélte 1849. XI. 24-én. Ez okból kifolyólag szállították Olmützbe – rabtársával, Karlovszky Vilmos mérnökkel együtt. Mintegy fél év múlva kapóra jött nekik, hogy Haynau kegyvesztetté válván 1850 nyarán, puszta sértődöttségből amnesztiát hirdetett a politikai foglyok számára – Tassy-Becz VII. 9-én hagyhatta el csehországi börtönét. A közkegyelem ellenére azonban továbbra is rendőri felügyelet alatt állt.
Az 1859-ben az olasz egység és függetlenség megvalósítása érdekében kirobbant háborúban a magyar légió századosa volt, s az ott alakult tiszti kaszinó első elnöke is. A Pompei melletti Nocerában állomásoztukban pedig a tiszti olvasókör alelnöke. Garibaldival, Kossuthtal, Türr Istvánnal rendszeresen dugták össze a fejüket. Amikor 1862-ben visszatért Magyarországra, nyomban rendőri megfigyelés alá vonták ismét.
1865-ben lépett Fejér megye szolgálatába. Előbb mint tiszteletbeli esküdt, majd 1867-től 1878-ig a rácalmási járás szolgabírájaként dolgozott. Élete eme szakaszában, 1873-ban kötötte össze életét szerelmével, Kreskay Jolánnal.
1876 augusztusában a kormány oklevéllel tüntette ki a tavaszi dunai árvíz pusztításának mérséklése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként. Amikor 1878 januárjában a Duna átlépte Adonynál a töltést, Tassy-Becz személyesen vett részt a hömpölygő folyam újabb gáttal történő elrekesztésében. Nagy volt az ijedelem, az idősebb adonyiak emlékeztek még rá, hogy 1838-ban hasonló körülmények között került víz alá az egész község.
A feddhetetlen jellemű, lovagias Tassyt – bár korábban nem fogadta el a jelöltséget – 1878-ban megválasztották országgyűlési képviselőnek a rácalmási kerületben, s hogy lelkiismeretesen láthassa el feladatkörét, szolgabírói állásáról a mandátuma elnyerése után lemondott. Három évvel később újra ő nyerte a helyi képviselőválasztást a Függetlenségi Párt színeiben.
Az 1883. évi általános tisztújítás alkalmával az árvaszék elnökének posztjára jelölték Székesfehérváron, amit el is nyert – az e tisztséggel járó feladatokat tizenkét éven át látta el, míg le nem döntötte lábáról a halálos kór. Hivatalában az igazságnak mindig erélyesen szerzett érvényt, emellett az átlagon felül megértőnek, barátságosnak, empatikusnak ismerték munkatársai.
A kedélyes, követendő értékrendű férfiút 1887-ben a tóvárosi olvasókör elnökéül is megválasztották.
A két, legnehezebben feldolgozható megpróbáltatás, ami érte: a Függetlenségi Párt belső ellentétekből fakadó kettészakadása volt, majd szeretett felesége 1892-ben bekövetkezett halála. Jolán elvesztése megtört emberré tette, élete végére – hosszú hónapokig tartó ágyhoz kötöttséget és szenvedést követően – 125 évvel ezelőtt, 1895. IV. 13-án hajnalban tett pontot a halál.
Húsvét hétfőn a több ezer főt számláló gyászmenet 15 órakor indult Dinnye u. 9. számú lakóházából a sóstói Szent Kereszt sírkertbe, ahol az unitárius vallás szertartása szerint – katolikusnak született ugyan, de felnőttfejjel áttért – helyezték testét örök nyugalomra. A Bardon Sándor karnagy dirigálta polgári dalárda gyászénekeit követően Demeter Dénes lelkész, Szüts Artúr főjegyző és Meszleny Lajos országgyűlési képviselő fejtette ki az elhunyt búcsúztatásával kapcsolatos gondolatait. A megboldogultat ugyanabban a honvéd atillában helyezték koporsóba, melyben az 1848/49-es szabadságharc alkalmával nemzetünk jogainak védelmében szállt síkra, s szerezte súlyos sebeit.
Források:
Ellenzék, 1881. VI. 30.
Farkas Emőd: A szabadságharc anekdotakincse, in: Tolnai Világlapja, 1908/4.
Gelencsér József: Tassy Béla honvéd százados, in: Fejér Megyei Hírlap, 1991. VIII. 14.
Közlöny, 1848. X. 11.
Politikai Ujdonságok, 1861. XI. 21.
Székesfehérvár és Vidéke, 1878. II. 6., 1878. XI. 5., 1895. IV. 13., 1895. IV. 16.
Székesfejérvár, 1876. VIII. 30.
Végh Ákos László
