Székesfehérvár a Mezőföld, s egyben Fejér megye legnépesebb települése. A Velencei-hegység DNy-i letörésének peremén, két egymásra merőleges árkos vetődésben kialakult süllyedék kereszteződésében fekszik a Móri-árok déli, mezőföldi nyílásában. Területe változatos tájegyüttes része, amely nagyobbrészt síksági és dombsági, kisebb részt pedig hegységi felszíntípusokból áll, túlnyomórészt mezőföldi tájvonások uralkodnak.
A város előnyös helyzeti energiáját elsősorban a Móri-árok adja, e mellett a Dunántúlt Ny-K-i irányban keresztező forgalomnak is fontos helye. A Sárrét mocsaras peremén épített vára a Móri-árok legfontosabb természetes útvonalának völgykijáratát és a Sárvíz átkelő helyét védte. A Dunántúl térségében a Ny-i, ÉNy-i és DNy-i irányban a forgalom jelentős elosztóhelye, s egyben az Észak-Mezőföld legfontosabb kereskedelmi központja.
A város a Mezőföld mezorégió centruma, legfőbb természeti adottsága, völgybejárati fekvéséből, közlekedés-földrajzi helyzetéből adódik. A fontos közúti csomópont, a múlt század 60-as éveitől vasúti gócpont.
A Balkán irányából északra terjedő földműves kultúra i.e. a 6-5 évezred tájékán érte el és vette birtokába a város területét és közvetlen környékét. A népesség gyarapodásával a bronzkorban a mocsaras szigeteken és a folyópartokon falvak alakultak ki. A neolitikumban megindult európai cserekereskedelem a természetes útvonalak metszéspontjában és azok közvetlen környékén jött létre. Ezek a területek – így Székesfehérvár és környéke – katonai és kereskedelmi központokká fejlődtek. A vaskorban a kelta eraviscusok törzse uralta a vidéket. Székesfehérvár több pontján volt telepük, temetkezőhelyük, nagyobb jelentőséggel bírtak azonban ekkor Pákozd és Gorsium települések.
Utóbbi Pannónia római megszállását követően is az egyik fontos központ – katonai tábor – fejlődött ki itt, amely a Sárvíz átkelőhelyének védelmét biztosította. A római közigazgatás kiépülésével Gorsium vallási központtá emelkedett.
A római kort követően hun és germán fennhatóság alá került e vidék, majd az avar birodalom részévé lett. E korszakokból is gazdag temetkezési leletek maradtak fenn a város közvetlen környékéről.
Alba civitas
„Székesfejérvár sz. kir. város (Alba Regia) mellyet éjszak felül a Vértes hegynek Bakony erdeje felé hanyatuló lánczolatal vesz körül, kelet, ’s délről rónaság, Nyugotról pedig erdővegyes dombságok öveznek – már a magyar történet első századában létezett ’s Árpád fővezér által építtetve annak lakhelyéül szolgált. Később Sz. István első király a még kisszerű várost a Nagy Árpád letelepedése és lakása emlékezetére roppant várossá fölépítette; királyi palota, gazdag templom, káptalan, több prépostságok ’s zárdákkal ékesítette; e felett Székesfejérvár város kebelében tanodát is alapított…” – olvashatjuk a múlt század közepén keltezett, egyik legkorábbi város ismertető kézirat bevezető soraiban.
Székesfehérvár egyike a legrégebbi magyar városoknak. A múlt századi történetírók szerint, de a nézet e század első évtizedeiben is tartotta magát, hogy a római korban is lakott hely volt. Egyesek Herculia és Floriana mások Curta néven azonosították. Újabb kutatások a fenti megállapításokat cáfolják, és a város alapítását Taksony, illetőleg Géza nagyfejedelem korára teszik, egyes feltételezések a Csák nemzetségnek tulajdonítják a város alapítását.
A krónikások közül Anonymus említi a város közvetlen közelében lévő Noé hegyet, ahol Árpád vezér szállást ütött. A mocsarakkal körülvett szigetekre szabdalt terület, megfelelő természeti erősségként szolgált a később kialakuló fejedelmi központnak. Székesfehérvár egyike azon kevés városainknak, amely nem római alapokon épült újjá, mint Óbuda, Szombathely, Sopron és más dunántúli nagyvárosaink. A természetes út-találkozási ponttól – Gorsiumtól – kissé északra jött létre az új központ, majd a fontos útcsomópont Fehérvárra tevődött át. Az itt létrejött település stratégiai és kereskedelmi feladatok mellett igazgatási és szakrális funkciókat is ellátott. A város első említése 1007 (1009)-ből származik. 1044-ből több német elnevezése maradt fenn (Wzzenburch, Vizenburg, Veyzmburg). A város nevének első magyar nyelvű (Feheruuaru) említése a tihanyi alapítólevélben, 1055-ben tűnt fel.
A történelmi belváros legmagasabb pontján épült fel a vár, és ugyancsak itt épült fel Géza nagyfejedelem négykarélyos temploma, amely később temetkezési helyéül is szolgált. (A későbbiekben itt állt a Szent Péter- Pál templom, amely IV. Béla koronázásának volt színhelye.) Géza nagyfejedem utóda István, mintegy családi hagyományként Fehérváron kezdte el magántemplomának építését. Ekkor már királyi székvárosként tartották számon a települést. István koronázását követően, 1018 körül kezdődött el az ország első bazilikájának építése, felszentelésére Szent István halálakor, 1038-ban került sor. A hatalmas 76 méter hosszú, 38 méter széles három hajós bazilikát Hartvik győri püspök leírásából ismerjük. A bazilikát a következő századokban többször átépítették. Jelentős átalakítások voltak Könyves Kálmán alatt és Anjou Károly idejében. Ekkor történt a Kun László uralkodása alatt – 1288-ban – leégett bazilika helyreállítása. Az 1318. évi átépítés során a templom tetőzetét ólommal fedték le, oszlopokkal erősítették meg, és boltozatokkal díszítették. Nem sokkal később 1327. virágvasárnapján ismételten leégett a bazilika. Kálti Márk krónikájából ismert, hogy a helyreállítás során ismét ólommal fedték le a hatalmas épületet. Nagy Lajos uralkodása alatt a bazilika északi hajójában alakították ki Károly Róbert és Nagy Lajos sírkápolnáját. Kisebb építkezésekről a későbbiekben is tudunk, Ozorai Pippo a bazilika egyik tornyát állítatta helyre, egyúttal nyert itt sírhelyet. – Ekkorra már kialakult az a gyakorlat, hogy külön engedéllyel egyházi és világi méltóságok is ide temetkezhettek. – A legjelentősebb építkezésre azonban Mátyás uralkodása alatt került sor. A bazilikát keleti irányban bővítették, hogy a Hunyadi család sírhelyet nyerhessen. Az építés során a várfalat lebontották a kápolna szentélyének a kialakításához, majd új bástyát építettek. Az átalakítások Mátyás haláláig nem fejeződtek be, így ideiglenes sírba temették.
Istvánt követően középkori uralkodóinkat itt a Nagyboldogasszony bazilikában koronázták, ugyanakkor nem vált valamennyi királyunk temetkezési helyéül. Szent Istvánt követő királyaink az általuk alapított egyházakba temetkeztek. Könyves Kálmán volt az első uralkodó, akit, a bazilikába a szentek mellé temettek. Az Árpád ház kihalásáig 8 uralkodó (II. Béla, II. Géza, II. László, IV. István, III. Béla, III. László), a vegyesházi királyaink közül is több uralkodó (Károly Róbert, I. (Nagy) Lajos, Hunyadi Mátyás, Szapolyai János) választotta végső nyughelyéül e templomot.
A bazilika állami feladatokat is ellátott; itt állt a király trón, itt őrizték a koronázási ékszereket, a kincstárat, majd később az ország levéltárát, itt volt a sókamara és a pénzverőkamara is. A királyi kincstárban őrizték többek között a királyi mértékegységek etalonjait. Az államigazgatásban betöltött szerepét jelzi az is, hogy az ország alkancellári tisztét a mindenkori székesfehérvári prépost töltötte be (ezt megelőzően a királyi pecsét őre volt). A későbbiekben a gyakorlat módosult, de megállapíthatjuk, hogy a prépostok fontos állami hivatalokat is viseltek, kancellári és királyi titkári tisztségeket töltöttek be. E tény már önmagában is fejlett és magas írásbeli kultúráról tanúskodik Székesfehérváron, III. Béla írásbeliséget bevezető 1181. évi dekrétumát megelőző században.
István király alapította a káptalani iskolát, amelynek tanárai közül kimagaslik Szent Imre nevelője, Gellért a későbbi csanádi püspök. Ugyancsak ő alapította a székesfehérvári társaskáptalant. A prépostnak a koronázáskor betöltött kiemelkedő szerepe miatt a prépostságot nem rendelték a veszprémi püspök joghatósága alá; közvetlenül a pápa alárendeltségében állt. Méltóságuk okán részt vettek a királyi tanács ülésein is. Az egyházi intézmény a király kegyurasága alá tartozott, a prépost személyét többnyire az uralkodó jelölte ki. A prépostság országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenysége kiemelkedő volt. Alba civitas az egyetlen központ, ahol több országos hatáskörű hiteleshely működött.
A város szakrális székhely jellege mellett kulturális központja is volt e századoknak. A székesfehérvári prépostok számos értékes művet hagytak az utókorra. E tisztséget töltötte be Ákos székesfehérvári őrkanonok, aki a hun-magyar krónikát készítette. Ugyancsak e tisztséget viselte Kálti Márk is a Képes Krónika szerzője. Itt működött Kálmáncsehi Domonkos, a Szent Miklós káptalan prépostja (1474-1495), – utóbb váradi, majd erdélyi püspök, végül kalocsai érsek – a kiváló humanista Mátyás király bizalmasa, diplomatája. Kálmáncsehi emléktáblával jelölte meg azt az utcát, ahol Szent Imre született. (Az emléktáblát 1734-ben találták meg, de később nyoma veszett.) A falakon kívüli Szent Miklós káptalan prépostja volt Nagylucsei Dóczi Orbán humanista, aki később Bécs püspöke lett. Ugyancsak itt volt őrkanonok Oláh Miklós, a neves humanista, a Hungaria szerzője.
A fejedelmi központot kezdetben palánk védte. A vár létére vonatkozó legkorábbi biztos adatok Péter, majd I. Béla uralkodásának első évéből valók; az 1061-ben tartott országos gyűlésen kitört pogánylázadás elöl a várba menekültek az ország főurai és az egyházi méltóságok. Fehérvárt ekkor az ország “metropolisának”, fővárosának tekintik. A vár további építési időszakai Anjou Károly korszakához kötődtek, az erődítések javításáról Mátyás király uralkodásának éveiben szólnak a történeti források. A vár átalakítására 1473-ban és 1485-ben került sor.
A királyi palota I. István korában épült, a hagyomány szerint 1007-ben itt született Imre herceg. A későbbiek során, IV. Béla uralkodása alatt készült az új királyi palota és fellegvár, a vár északi részében a Budai kapu szomszédságában.
Egyesek feltételezések szerint az államalapító I. István vezette be a törvénylátó napokat. A király jelenlétében tartott ítélkezést eredetileg Nagyboldogasszony napján – Szent István halálának napja is – tartották; később István szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára helyezték át. A törvénynapok megtartásáról az Aranybulla is intézkedett. A törvénynapok a későbbiek során országgyűlésekké alakultak, amelyek ugyancsak városunkban zajlottak. 1527-ig 47 országgyűlést tartottak itt.
Alba Civitas történetében különös jelentősége volt, az 1083. évben István király és Imre herceg canonisatiójának. A XI. században a szakrális székhely jelentősége tovább növekedett. A Szentföldre irányuló zarándokutak fontos állomásává vált Fehérvár. A keresztes hadak számtalanszor átvonultak a városon. Ekkor alakult ki az a városkép, amely a középkor évszázadaiban kevéssé változott. A hadiút forgalmának köszönhető, hogy 1147-ben II. Géza, Alba Civitas-ba telepítette a jeruzsálemi Szent János Lovagrendet. A johanniták, a később Szigetnek nevezett városrészben építették fel rendházukat, amelyhez Eufrozina özvegy királyné nyújtott segítséget. A rend a városban országos hatáskörű hiteleshelyet is fenntartott. A kolostorban temették el Eufrozina királynét, II. Géza király özvegyét.
A külvárosok számos intézménynek adtak helyet. Ugyancsak a Szigetben – Nova Civitas – volt a Szent Mihály templom. Az Ingovány városrészben állt a Szent Kozma és Demjén templom. A vártól délre a Szent Márton templom, mely a koronázási szertartások színtere volt. A Budai külvárosban a Szent Miklós prépostság, a Szent Bertalan templom és a hozzátartozó ferences rendház, valamint a domonkos rend Szent Margit monostora. Ezenkívül a városrész plébánia templommal is rendelkezett.
A városban illetve környékén a koronázásokon, a királyi esküvőkön és a temetéseken kívül más országos események is zajlottak. Ezek között tarthatjuk számon a város határában lezajlott fövenyi csatát. Az ütközetre 1163. június 19-én került sor IV. István és III. István seregei között. Az összecsapás a bizánci politikát és egyházi befolyást képviselő IV. István vereségével és fogságba esésével végződött.
Nagyobb jelentőségű az 1222. évi országgyűlés, az Aranybulla kihirdetése. A bulla deklarálta, hogy a király Szent István ünnepén köteles Fehérvárott törvénynapot ülni. A oklevél egy példányát Székesfehérváron a bazilikában lévő országos levéltárba helyezték el. Ugyancsak itt tartották az 1231. évi országgyűlést, amelyben az aranybulla dekrétumait erősítették meg, és egészítették ki. II. András dekrétuma, valamint III. András 1290. évi koronázási hitlevele megerősítette a Szent István-napi törvénynapok Fehérvárott történő megtartását. A népes országgyűlésekre, a falakon kívül, a város határában; az Andrásgyepen, valamint Fövenyen került sor.
A város életéről keveset szólnak a források, de az országos események virágzó ipart és kereskedelmet hoztak létre. A középkorban több fehérvári mértékegység közül a legnevezetesebb a “pondus Albensis” volt. A mértékekre a johannita konvent levéltára – az egyetlen fennmaradt középkori fehérvári levéltár – őriz adatokat. Ugyancsak híresek Fehérvár országos vásárai; Székesfehérvár a XV. században az Itália és Velence felé irányuló marhakereskedelem egyik fontos állomása.
A település főbb részei a következők: a várat ekkor Castrumnak (erődnek) nevezték. Az északi külvárost, Civitas Exteriornak, a nyugati külvárost Nova Civitasnak, a déli külvárost Nova Villának említik. A Nova Civitastól északra helyezkedett el az Ingovány városrész. A latinok városrésze a vártól északra, a Budai külvárosban volt. Az olasz és vallon telepesek iparosok, kereskedők III. István uralkodása óta éltek itt, nagyobb arányú betelepedésük 1147-1172 közötti időszakban történt. (A XIII. századi jogállásukat jelzi, hogy külön pecséttel rendelkeztek.) Hunyadi Mátyás korából utcaneveket ismerünk: a várban 1439-ben említik a Szent Péter utcát, 1479-ben a Szent Bertalan utcát. A Sziget első utcaneve a Zsemlyesütő utca (Semlyesythewtca), 1484-ből származik.
A hagyomány szerint Fehérvár Szent Istvántól nyerte első kiváltságlevelét. E szerint IV. Béla erősítette meg a Szent Istvántól, de valószínűbb, hogy valamely későbbi uralkodótól feltehetőleg III. Istvántól nyert városi privilégiumot. A város első kiváltságlevelét nem ismerjük, de egyes elemei átiratokból, fennmaradtak. (A jogtörténet e városjogot, a fehérvári jogcsaládként tartja számon.) A város lakói választották főbírájukat, s a 12 tagú tanácsot, amely a város polgárai felett ítélkezett. A fehérvári polgárok vámmentességet élveztek az ország területén. Az I. Istvántól származtatott privilégium, a fehérvári jog a városok többségének évszázadokon át, mintaként szolgált
A tatárjárás idején a Dunántúlon csak kevés vár, erősség nem vált a hódítók martalékává. A tatárjárás ugyan érintette Székesfehérvárt, de az olvadó mocsarak megakadályozták a tatárok betörését a várba; a külvárosok (Újfalu, Latinok városrésze) azonban elpusztultak. IV. Béla uralkodása alatt a várat is átépítették, újabb erődítésre Mátyás idejében került sor.
A város a tatárjárást követően veszített központi jelentőségéből. Az ország politikai központjává egyre inkább Buda vált. IV. Béla itt alakította ki új, királyi székhelyét. Fehérvár fejlődésének gátat szabtak a város körüli mocsarak, mivel, ezek korlátozták a vár és a külvárosok területi növekedését. Hanyatlásához hozzájárult, hogy a nemzetközi kereskedelemben eddig betöltött szerepe is meggyengült; a fontos útváros szerepe csökkent, a zarándokutak XIII. század közepén más irányba terelődtek.
A fentiek ellenére a város szakrális székhely jellege tovább erősödött. A vegyesházi uralkodók elődeiknél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a Nagyboldogasszony bazilikában történő koronázásoknak és temetkezéseknek. Erre az időre szilárdult meg a koronázási formula, amely szerint a fehérvári koronázó templomban, az ország uralkodóját az esztergomi érsek, a székesfehérvári prépost jelenlétében koronázta meg, Szent István koronájával. A vérségi alapon az Árpád-házhoz nem kötődő uralkodóknak igényük volt az országalapító szent királlyal történő misztikus kapcsolat felvételére, ezzel hatalmuk legitimizálására.
A koronázási szertartásokat számos leírásból ismerjük. A szertartás helyszíne nem korlátozódott a Nagyboldogasszony bazilikára, bár a koronázásra a szentmise keretében ott került sor, ugyancsak e helyen történt a felkiáltás, a ceremónia legfontosabb elemét jelentő szentelés és felkenés, itt öltöztették fel az uralkodót, vagyis adták rá Szent István palástját, itt került sor a kard átadására, a koronázásra és a jogar átadására, végül a trónra ültetésre. A mise befejeztével a szertartás a Szent Péter-Pál templomban folytatódott. A felállított trónt a király elfoglalta, a lovaggá ütéseknek ez volt a színhelye, csak úgy mint az első ítélethozataloknak. A Szent Péter-Pál templomban lezajlott események az uralkodás megkezdését szimbolizálták. A lovaggá ütés azt jelképezte, hogy az uralkodó az ország legfőbb hadura, az ítélethozatal pedig, hogy a legfőbb bíró is. A koronázási ceremónia folytatásaként a király lóra ült, s a város utcáin végigvonulva esküt tett az ország törvényeinek megtartására, majd a koronázási szertartásokból ismert dombra ért és ott kardjával a négy égtáj irányába vágott, annak jeléül, hogy az országot megvédelmezi.
Vegyesházi királyaink többsége a Nagyboldogasszony bazilikát választotta temetkezési helyéül: Károly Róbert, Nagy Lajos, Albert, Mátyás, II Ulászló, majd II. Lajos végül Szapolyai János temetkezett Szent István templomába. A koronázó templom a pápák kiváltságaiban is részesült, és több alkalommal búcsút adtak a bazilika látogatóinak.
A becslések szerint mintegy 3000 lelket számláló város falai között a koronázásokon, királyi esküvőkön kívül számos jelesebb esemény történt. A diplomácia színterévé, Zsigmond korában vált. 1412-ben Ulászló lengyel királyt, 1423-ben a cseh nemesek képviselőit fogadták itt.
Székesfehérvár legrégebbi műemléke, a gótikus stílusú Szent Anna kápolna amely Mátyás uralkodása alatt épült. A múlt századi történetírók Kálmáncsehi Domonkosnak tulajdonították a kápolna építését, de újabb kutatások szerint Hentel fehérvári polgár építette 1470-ben. A török kort átvészelő épületet az 1710-es években gróf Nádasdy László őrkanonok restauráltatta, később a piarista rend tulajdonába került, de az ő megbízásuk értelmében a fehérvári ferencesrend gondozta.
Mátyás halálát követően Habsburg Miksa csapatai jelentek meg a város határában, majd 1490. november 17-én elfoglalták a hűségnyilatkozatot megtagadó várost. A német zsoldosok kifosztották a város lakóit, a királyi bazilikát sem kímélték. A város elöljárói Kálmáncsehi prépost vezetésével a székesegyház kincseivel együtt a bazilika tornyába menekültek. A várost megszálló német helyőrség másfél hónapig tartó ostrom után, 1491. július 28-án tette le a fegyvert Báthory István és Kinizsi Pál csapatai előtt.
Isztolni Belgrád, a török végvár
A török sereg 1543. augusztus 23-án érkezett a város határába. A vár ostromát augusztus 28-án kezdték el; elsőként a Sziget és Ingovány külvárosok estek el. A török szeptember 2-án a várat is ostrom alá vette; ekkor esett el a Budai külvárosban rekedt Varkocs György várkapitány, a Budai kapunál vívott küzdelemben. A város magisztrátusa szeptember 3-án feladta a várat. Az egykori koronázó város török birtokba vételéről Dzselálzáde Musztafa számolt be. A vár védői szabad elvonulást kaptak, velük együtt menekült a johannita konvent is. Dalmady Sebestyén házfőnöknek sikerült szabad eltávozást kieszközölnie, ezzel a felbecsülhetetlen értékű hiteleshely iratai megmenekültek a pusztulástól. A törökök később megszegték ígéretüket, a város lakosságával kegyetlenül leszámoltak, a királysíroknak sem kegyelmeztek, Szapolyai János holttestét kidobták a királyi bazilikából, tetemét Szigethy Tamás városbíró a Szent Mihály templomban temettette el.
Székesfehérvár – Isztolni Belgrád – a török hódoltságban is jelentős közigazgatási székhely; a budai vilajet katonai, egyben közigazgatási kerületi központja lett. A török hódoltságról a várost érintően kevés forrás tudósít. Ezek között tarthatjuk számon a török-kori kincstári deftereket. Ezekből tárul elénk viszonylag teljes kép Isztolni Belgrádról. Az elárverezett ingatlanok jegyzékei a városrészekről és az utcák elnevezéséről is tudósítanak. A fejadó-összeírásból a keresztény lakosság elhelyezkedéséről is vannak ismereteink.
A királyi csapatok a város felmentésével több mint fél évszázadon át sikertelenül kísérleteztek. A magyar lakosság a várban történtekről rendszeresen tájékoztatta a közeli magyar végvárakat. Fejér Lőrinc főbíró 1565-ben titokban két polgárt küldött Thury György palotai kapitányhoz. A megfogyatkozott török helyőrség ellen a polgárok felkelését latolgatták, de külső támogatást nem kaptak. 1566-ban Salm győri várparancsnok kísérelte meg a város felszabadítását. A Sóstónál táborozó katonaság azonban nem indított ostromot. A törökök ezt követően 1572-ben a vár megerősítéséhez fogtak. 1587-ben újabb sikertelen ostromot kísérelt, Pálffy Miklós komáromi várnagy, de a török védők szétverték az ostromhoz fogott támadókat.
1598-ban, majd 1599-ben Nádasdy és Schwarzenberg csapatai próbálták meg a város visszafoglalását, azonban a felszabadítási kísérlet eredménytelenül végződött.
A város visszafoglalására 1601 szeptemberében került sor. Szeptember 14-én Russworm tábornok átkelt az addig átjárhatatlannak ítélt ingoványon és elfoglalta a Sziget külvárost. A vár ostroma szeptember 17-étől tartott, a döntő ütközetre 20-án került sor. A vár bevételekor felrobbant a koronázó templom egyik tornya, amelyet a törökök lőporraktárnak használtak, s az ezt követő tűzvészben elpusztult a vár jelentős része.
A várat ezt követően az olaszrendszerű várépítés szabályai szerint jelentősen átalakították, ekkor készült a Monostor bástya és az új Budai kapu. Az építkezés még nem fejeződött be, mikor török sereg érkezett a város falai alá. Az ostrom 1602. augusztus 12-én vette kezdetét, a küzdelem augusztus 29-éig tartott, a várat védő katonaság ekkor szabad elvonulás fejében feladta az erősséget. Uralma második időszakában a török helyőrség jelentősen átalakította és újjáépítette a vár védőműveit, a fontosabb középületeket.
Megváltozott a város nemzetiségi szerkezete is. Székesfehérváron a szerbek a XVII. századi Fejér megyei bevándorlástól függetlenül jelentek meg. A török helyőrség szolgálatában álló szerb nemzetiségű martalócok egy része családjával telepedett le. Ebből az időszakból származik Székesfehérvár egyik leghitelesebb leírása Evlia Cselebi török utazó tollából.
Stuhlweissenburg
Buda 1686-ban történt visszafoglalását követően, Székesfehérvárt is hamarosan ostromzár alá fogták a császári csapatok. A hosszas blokád éhínséget eredményezett, s a kilátástalan helyzetben lévő törökök tárgyalásokat kezdtek a vár kapitulációjáról, május 19-én a török helyőrség végleg elhagyta Isztolni Belgrádot.
A törökök kivonulását követően a város, mint újszerzeményi terület a katonai parancsnok, majd a budai kamara igazgatása alá került. A kamarai adminisztráció mellett a városparancsnok szerepe emelhető ki az első hónapokban, de tulajdonképpen hosszabb ideig fennmaradt a katonai és a kamarai igazgatás kettősége, amely számos konfliktust eredményezett. Székesfehérvár elhanyagolt, romos állapotban volt.
A város betelepítése közvetlenül a török kiűzése után megkezdődött.
A Rákóczi szabadságharc kitöréséig főleg Ausztriából, Csehországból, Morvaországból, valamint Sziléziából és egyéb német területekről, továbbá Nyugat-Magyarország vármegyéiből érkező német polgárokkal telepítették be a várost. Ők honosították meg a város kézműves iparát, és teremtették meg a céhes ipart.
Elsőként a kőfaragók és kőművesek, a tobak, majd a csizmadia, bognár céhek jöttek létre, de az 1740-es évekre már valamennyi számottevő városi iparágnak céhes kerete volt (közel száz év múlva mintegy 30 céh működött).
A város betelepítése a későbbiekben is fontos feladata volt a magisztrátusnak. A polgárjogért jelentkezőktől általában polgári háztulajdont, kézművesektől céhtagság elnyerését követelték meg.
A kamarai adminisztráció önkényeskedése, a városparancsnok túlkapásai miatt a város polgárai 1688 júliusában I. Lipóthoz fordultak, és a város régi kiváltságainak megújítását kérték az uralkodótól. Kérésük ekkor nem teljesült, a háromnapos országos vásárok – Szent György, Pünkösd, Szent Demeter és Szent Mihály – tartásának jogát sem kapták vissza. A vásárok meghirdetése ezt követően is folytatódott, annak ellenére, hogy csak az 1703. évi kiváltságlevél biztosította a városnak az alábbi napokon a vásárokat: húsvét előtti vasárnap (február 8.- március 14.) Szent György napi (április 24.), Szent Iván napi (június 24.), Szent Bertalan napi (augusztus 2.). Az országos vásárok mellett voltak heti vásárok, amelyeket szerdán, illetőleg szombaton tartottak.
A város régi jogaiért folytatott küzdelem 1693-ban részleges eredményt ért el. A többi szabad királyi városhoz hasonlóan Székesfehérvár is igyekezett vonzáskörzetében falvakat szerezni. I. Lipót megerősítette a város 1541. évi kiváltságlevelét, amelyben Ferdinánd a Fehérvári polgároknak engedi át a Palota várához tartozó Csór, Kuti, Gyón és Isztimér birtokokat. Ugyancsak megerősítette Ferdinánd oklevelét, amelyben Vál, Velence, Vereb és Tabajd határához tartozó birtokokat adományozott a városnak.
1701-től Székesfehérvár, a többi újszerzeményi várossal (Buda, Esztergom, Pest) közösen lépett fel a régi kiváltságok és a címer megújításáért. E fellépés eredményeként, a város 1703. október 23-án elnyerte kiváltságlevelét. A Diploma Leopoldinum számos kiváltságot biztosított a városnak. Ezek közül a szabad bíró és tanácsválasztás, a vámmentesség, és az említett országos vásárok tartása a legkiemelkedőbb. Ekkor nyerte el a jelenleg is érvényben lévő városi címert.
Az oklevél kiállításával a biztosított jogok nem léptek érvénybe, egyrészt a Rákóczi szabadságharc eseményei nem tették ezt lehetővé, másrészt a város még nem fizette ki az udvari kamarát illető fegyverváltságot. Ennek következtében
1711-ig fennmaradt a kamarai függőség. A szabad királyi városi rang országgyűlési becikkelyezésére 1715-ben került sor.
A város vezetése a kezdeti években a nemzetiségi megoszlásnak megfelelően a vagyonosabb német és a magyar polgárság között oszlott meg; a 6 majd 12 tagú magisztrátus felét-felét adta a két nemzetiség. A városvezetés ellentétei a kuruc háborúk alatt erősödtek fel. Székesfehérvárra 1704. január közepén kuruc csapatok vonultak be, de a város 1704. április 9-én kapitulált Heister generális csapatai előtt. 1704 első hónapjaitól eltekintve Székesfehérvár labanc uralom alá került, a magyar érzelmű polgárok házait elkobozták. Ezt követően a hadi események a város falain kívül folytak, de a háborúskodás jelentős károkat okozott. Több alkalommal fosztották ki a külvárosokat, majd éveken keresztül a kuruc csapatok blokádja sújtotta a polgárokat, végül a lakosságot 1709-ben a pestis is pusztította.
Jelentős helyrajzi változások is történtek a város részbeni újjáépítésekor. 1702 tavaszán a várat részleges elbontották, ezt megelőzően 1689-1691 között jelentős megerősítési munkálatok folytak, s ennek során olasz rendszerű bástyákat építettek, kiszélesítették a várárkot, a hidak biztosítására ellenerődöket készítettek. A vár megerősítését célzó tervek a város első török kort követő hiteles ábrázolásai, amelyek a vár utcaszerkezetét is ábrázolják. A Rákóczi-szabadságharc évei alatt helyreállították a korábban lebontott erődítményrészeket. A vár elbontására 1724. május 24-én a bécsi kamara ismét utasítást adott, de ez akkor sem történt meg teljesen. Bél Mátyás leírásaiból ismert, hogy az erődítmény falai a XVIII. század közepén álltak. A következő évtizedekben is jelentős terhet rótt a városra a várfalak fenntartása. A falak nagyobb részét a XVIII-XIX. század fordulóján bontották el.
Fehérvár építése a XVIII. század első harmadában erőteljes volt, az 1710-es években készült el a Városháza épülete. Nagyobb építkezéseket a városba visszatért, illetve ekkor letelepedő szerzetesrendek, így a ferencesek, a jezsuiták és a karmeliták folytattak. Elsőként a ferencesek kezdték meg 1720-ban a város főterén templomuk és rendházuk építését, amelyet 1745. augusztus 1-jén szenteltek fel.
1731-ben a karmelita rend kezdte el évtizedeken keresztül tartó építkezését, őket követték a város visszafoglalásakor elsőként megérkezett jezsuiták, akik templomot és rendházat emeltek, 1745-1751, illetőleg 1744-1763 között. A székesegyház építése 1758-ban kezdődött, ennek során felhasználták a régi plébánia templom falait. A templom a város, az egyházközség és a jezsuiták adományából 1768-ra nyerte el mai formáját.
A város arculata a XVIII. század közepén megindult barokk, rokokó, majd copf stílusú építkezések során alakult ki, amelyben a barokk városkép az uralkodó. A belváros – más dunántúli városok esetében is megfigyelhető – megőrizte középkori utcaszerkezetét, amely a vár két kapuján keresztül kapcsolódott a külvárosokhoz. A vár zártsága a XIX. század első harmadában szűnt meg, amikor új utcák épültek, s kapcsolták a külvárosokat a városközponthoz.
A városmag bővítése során a vár eddig megmaradt részleteit is elbontották. Elsőként a Palotai kapu, majd 1809-ben a Budai kapu melletti várfal került lebontásra. Ekkor ugyanis József nádor érkezett a Fejér megyei felkelő sereg megszemlélésére. A városi magisztrátus szűknek találta a városkaput, több polgári ház és a várfal lebontásával alakították ki a Fő utca északi részét. A középkor egyik utolsó emlékének, a Budai kapunak az elbontására 1872-ben került sor.
A barokk évszázadaként ismert XVIII. század tulajdonképp a polgárosodás évszázada Székesfehérváron, amely nem csak városképet, de új hagyományokat is létrehozott. A város fejlődését, gazdasági szerepkörének bővülését jelzi, hogy 1757. június 13-án Mária Terézia kiváltságlevélben biztosította a városnak az ötödik, Szent Bertalan napi országos vásárt.
A jelentősebb építkezésekkel egy időben kezdték el a város közegészségügyét is veszélyeztető mocsarak lecsapolását, amely közel egy évszázadon keresztül tartott. A nagyobb szabású vízrendezési munkálatok az 1764. évi pozsonyi országgyűlést követően indultak meg. Fehérvár követei ekkor vetették fel, a várost nyugatról körül övező Sárvíz mocsarának lecsapolását. Javaslatuk értelmében végül, országos kiterjedésű munka keretében valósult meg a század legnagyobb vízrendezése, amelyben (Székesfehérváron kívül) Veszprém, Fejér és Tolna megyék is érdekeltek voltak. A város csatornahálózatának jelentős II. József korára alakult ki. A várost övező mocsaras részek lecsapolása a reformkorban fejeződött be. A vízrajzi környezet megváltozása, új városrész kialakítását tette lehetővé. A XIX. század első éveiben jött létre a Belváros keleti részén, a Viziváros.
A városi lakosság száma is jelentősen növekedett, területi bővülését számos XVIII-XIX. századi helyszínrajz és térkép örökítette meg. Ezek közül ki kell emelni az I. katonai felmérést, majd a néhány évvel később készült polgári felmérést. Előbbi helyszínrajzi ábrázolást közöl Székesfehérvárra vonatkozóan, utóbbi pedig a telekkönyvezési munka révén topográfiai elnevezéseket rögzít, és a város birtokszerkezetét mutatja be.
II. József kori népszámlálás szerint a város lakossága 11 786 fő, az összeírás adataiban a városban lakó 465 nemes is szerepelt. A lakosokból mindössze 398-an rendelkeztek a polgárjog kiváltságával. A város lakóinak többsége zsellér. A népesség szinte teljesen katolikus vallásúakból állt, a szerb egyházközség lélekszáma 278 fő.
A török kiűzését követően nem került sor a kiváltságos káptalan helyreállítására. A prépostság és az őrkanonokság is közjogi szerep nélkül, mint javadalom élt tovább. A préposthoz tartozó fehérvári plébánia különleges helyzete azonban több évtizedes jogvita forrásává vált. Az esztergomi érsek több alkalommal, sikertelenül próbálta a megváltozott körülményekre hivatkozva joghatósága alá vonni a különleges jogokat élvező prépostságot. E vita a székesfehérvári püspökség megalakításáig tartott. (Fejér megye, Szent István korától a veszprémi püspökség részét képezte.)
A püspökséget Mária Terézia 1777. február 17-én alapította, első püspökévé a székesfehérvári születésű Séllyei Nagy Ignácot nevezte ki. A város főterén álló copf stílusú püspöki palota építését hamarosan megkezdték, de csak az utód Millasin Miklós püspök alatt – 1801-ben – fejeződött be. A püspöki palota építkezéséhez a középkori bazilika köveit használták fel. Ezzel végleg eltűntek a Nagyboldogasszony bazilika megmaradt részei is, a Mátyás és a Nagy Lajos kápolnák, amelyekben a XIX. század fordulóján még istentiszteletet tartottak.
A püspökség alapításával a régi társaskáptalan, székeskáptalanná alakult 6, majd 8 taggal, később hiteleshelyi tevékenységének gyakorlását is visszanyerte. (Ekkor kísérelték meg – sajnos eredménytelenül – a régi társaskáptalan levéltárának felkutatását.) Mária Terézia nevéhez fűződik a Pozsonyban őrzött Szent István fejereklyének a fehérvári székesegyháznak történő adományozása. A fejereklyét ünnepélyes keretek között 1778. április 2-án fogadta Székesfehérvár. Ugyanebben az évben hozták létre a felsővárosi plébániát, ezt megelőzően a város egész területe, (a török kiűzésétől) a belvárosi plébánia egyházkormányzatának képezte részét.
II. József intézkedései során 1785 szeptemberében Székesfehérvár elvesztette szabad királyi városi jogállását, és a kerületi főispán hatósága alá került. A városigazgatást is átalakították; a változások során szétválasztották a közigazgatást és az igazságszolgáltatást. 1787-ben létrehozták az addig ismeretlen polgármesteri tisztséget, korábban a város vezetője a főbíró volt. Ezt követően hatásköre elsősorban az igazságszolgáltatási teendőkre korlátozódott. A pénzügyi és közigazgatási kérdések a polgármester hatáskörébe kerültek. II. József halála után a városi jogok a korábbi állapotba kerültek vissza.
A város első iskolája a német iskola a Városház mellett 1693-ban nyílt meg; a magyar iskolát egy évtizeddel később említik a források. Az 1770-es évektől működött fiú-, majd az 1832-től leány főelemi iskola. (A leány iskolai képzés 1807-ben valósult meg, a korábbi német iskola udvarán építettek részükre külön tantermet.) A többi városrész a XIX. század első évtizedében jutott elemi iskolához.
A jezsuita rend alapította gimnázium 1702 elején kezdett működni és a rend feloszlatásáig (1773) működtették. Ezután a pálos rend vette át, de II. József – 1786. március 20-án – feloszlatta a pálos rendet is. A pálosok után a 6 osztályos királyi gimnázium vezetése Benyák Bernát piarista szerzetesre hárult. A város Fő utcáján lévő rendházat a katonaság igénybe vette élelmiszerraktárnak, majd (a napóleoni háborúk idején) katonai kórháznak használta. A ciszterci rend 1813 őszén vette át a gimnáziumot. A forradalom és szabadságharc alatt, és azt követően 1850-ig újra katonai kórház volt. A gimnáziumi oktatás azonban nem szünetelt az 1851-ben főgimnáziumi rangot nyert intézményben. Az intézmény a XIX. század 70-es éveiben új iskolai épülettel gazdagodott.
A gimnázium tanárai között számos kiváló tudóst találunk. Itt tanított Pray György történetíró, Baróti Szabó Dávid költő. Virág Benedek 1780-tól oktatott a gimnáziumban, tanári állását azt követően is megőrizte, hogy feloszlatták a pálos rendet. 1782-1784 között tanított a gimnáziumban a “Kalapos király” szerzője Ányos Pál. A felvilágosult, magyar érzületű jezsuita, pálos, cisztercita szerzetes tanárok működésének köszönhetően, a város szellemi élete fellendült.
A polgárság jelentős része ekkor még nem beszélte kifogástalanul a magyar nyelvet; mégis büszkék voltak a város ősi hagyományaira, Alba Regia példátlanul gazdag történelmi múltjára és jogokat biztosító privilégiumára. A polgárság a központi kormányzat németesítő és birodalmi szemléletű politikáját nem tette magáévá. A város magisztrátusa 1814-ben határozott arról, hogy a városi tanács üléseiről készült jegyzőkönyveket, a latin, illetőleg a német helyett, magyar nyelven vezessék. Egyes bizottságok már korábban is magyar nyelvű jegyzőkönyveket készítették, és természetesen a korábbi századból is találkozhatunk magyar nyelvű bejegyzésekkel.
A Székesfehérvári Nemzeti Színjátszó Társulat 1818-ban jött létre. A társulat alakításában a megye reform nemességének és a városi honorátior rétegnek volt szerepe. A társulat egyik legfontosabb céljaként a nyelv “kimívelését, pallérozását és kiterjesztését” tekintették. Az első évadban Székesfehérváron, a következő évben Budán és Pesten tartottak előadásokat. Különösen Kisfaludy Károly drámáinak ismertetése kötődik a színjátszó társulathoz.
Székesfehérvár polgárainak ébredését jelzi, hogy az 1825. évi pozsonyi országgyűlésen ” A magyar királyok’, és királynék’ koronázásához ősi, és a’ magyar nemzet’ öt első százados történeteivel öszve szőtt igazának visszanyeréséért…” a város polgársága Fejér megye rendjeivel közösen az uralkodóhoz fordult. Kérésük azonban nem hozott kedvező eredményt, a koronázásokat ezt követően sem tartották Székesfehérvárott.
A reformkor évtizedeiben jeles munkák jelentek meg városunkban. A XVIII. század végére már kialakultak a gazdasági és kulturális feltételek mellett azok az igények is, amelyek biztosították a nyomdák és könyvkereskedések működését. Az 1803-ban alakult Számmer Nyomdában, számos országos jelentőségű mű jelent meg, külön érdemes kiemelni Vörösmarty Mihály művei közül “A Bujdosók” -at, amely 1830-ban, valamint a Csongor és Tünde színjátékot, amely 1831-ben jelent meg.
A nemzeti érzület kialakításában a patrícius polgárság átalakulásának folyamatában a reformkor országos mozgalmai mellett, a gimnáziumi nevelésnek, a város egyesületeinek volt főbb szerepe. E téren különösen fontos szerepet töltött be a Fejérvári Casinó, valamint a Székes-Fejérvári Casinó. A Fejérvári Casinó főként a megye liberális nemességét tömörítette, míg a Székes-Fejérvári Casinó a város polgáraiból és tisztviselőiből szerveződött. Jelentős tevékenységet fejtett ki az 1840. május 31-én alakult Fejér megyei Olvasó Társaság, amely az első kölcsönkönyvtárat működtette a városban és a megye két településén.
A társadalom önszerveződése, a korábban alakult civilszervezeteknek köszönhetően kulturális területen kívül is megvalósult. A Székes-Fejérvári Casinó kezdeményezte a megye és a megyeszékhely gazdasági egyesületének – a Szabad Királyi Székes-Fejérvári szőlészeti, gyümölcsfanemesítő és dohánytermelő egyesület – szervezését, amelynek jogutódja (1859. december 4-én alakult) a Fejér megyei Gazdasági Egyesület lett.
A város gazdasági életében jelentős befolyást kifejtő Székes-Fejérvári Takarékpénztár 1845. augusztus 23-án alakult meg. A pénzintézet létrehozásának gondolata az 1840-es évek elején vetődött fel, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár és a Pesti Kereskedelmi Bank alakulását követően. A pénzintézet a következő évtizedben indult erőteljes fejlődésnek. A város gazdasági életében hosszú évtizedeken át megkülönböztetett jelentőséggel bírt, de hatása a XX. század első felében történt urbanizációs fejlesztésekben is meghatározó volt.
A reformkor szellemi pezsgése, a civilszerveződések korszakalkotó mozgalmai eredményeként tarthatjuk számon az “Első Magyar Költsönös Életbiztosító Intézet” 1846. évi alapítását. Az ország első életbiztosító társaságának létrejöttében a Székes-Fejérvári Takarékpénztárnak volt döntő szerepe. A külföldi intézetek működését is alapul vevő szervezet, a hannoveri biztosító társaság mintájára, a kölcsönösség elvén jött létre. Az intézet a következő években eredményes munkát végzett. Ennek keretében az ország több mezővárosában és szabad királyi városában jöttek létre képviseletei. A szervezési munkákba 1848. márciusára Fáy András is bekapcsolódott; elképzelése szerint az életbiztosító pénzügyeinek bonyolítását az Első Hazai Takarékpénztár vette volna át. Az intézet továbbfejlesztésére azonban nem kerülhetett sor, végül a következő évtizedben tevékenységét beszüntette.
A magyar nyelvről szóló törvény kidolgozásának országgyűlési vitájával egy időben, más szabad királyi városokhoz hasonlóan Székesfehérvár “választó polgársága” is a város tanácsához fordult, amelyben a városi pecsét deák köriratának megváltoztatását kérték. A testület többségében német nevű polgárai 1843. március 13-án kelt beadványukban a magyar köriratú pecsét készítését indítványozták. V. Ferdinánd függőpecsétes oklevele, a városi címert leíró részben kisebb mértékben, de megváltoztatta a régi hiteles közpecsét ábrázolását is. A magyar nyelvű pecsét használatát 1845. augusztus 9-én vezették be.
A városi polgárság jogai ezekben az években tovább bővültek, ennek egyik példája, hogy 1843-ban az országgyűlési követeket a polgárjoggal rendelkezők választották. Már ekkor felmerült az 1848-as vívmányok következtében teljesült igény, hogy a város közgyűlésének tagjait is titkosan választhassa a polgárság.
A jogok bővülése mellett alapvetően megváltozott ezekben az évtizedekben a városi társadalom szerkezete, vagyoni és vallási szempontból is. A városban a török-kort követően a római katolikus egyház mellett, a görög keleti egyházközség működött. A város kiváltságlevele szerint csak a római katolikus egyházhoz tartozók nyerhettek polgárjogot, és telepedhettek le a városban. A fentiek értelmében a reformkorig egyedül e felekezetet tűrte meg a város vezetése. A szerbek a polgárjog kiváltságához is ritkán jutottak, házingatlannal csupán a Palotai-, vagy másképpen Rácvárosban rendelkezhettek. A görögkeletiek száma a múlt század közepéig növekedett, majd asszimilációjuk révén a századfordulóra jelentéktelenre zsugorodott. A felekezet a múlt század végéig elemi iskolát is fenntartott.
A református gyülekezet 1824-ben alakult, az 1840-es évekig a sárkeresztesi egyház fiókegyháza volt a fehérvári közösség. Templomukat 1837-ben építették, de az 1843. szeptemberi tűzvész során leégett. Az új templom avatására 1844. december 1-jén került sor. 1895-óta állandó káptalantartó hely volt, az említett fejlődésnek és az anyagi gyarapodásnak tekinthető, hogy a fehérvári református püspöki székhely alapításának gondolata is megfogalmazódott.
Az izraelita felekezet 1842-ben szervezte meg hitközségét. A felekezet tagjai az 1830-as évek végén telepedhettek le, bizonyos feltételek mellett Székesfehérváron. Elsődlegesen a környező falvakból érkeztek, nagyobb számban az 1840-es törvényi rendezés következtében. Letelepedésük élénk és hosszas vitát váltott ki, főként a Székesfehérvári Kereskedelmi Társulat tiltakozott, tekintettel, hogy többségük kereskedéssel foglalkozott. A hitközség megalakulását követően fiú magántanodát hoztak létre, a tanítói teendőket a rabbi látta el. A közösség egyik legjelentősebb vezetője a kezdeti évektől Zipser Mayer rabbi volt, az ő haladó gondolkodása vezetett a hitközség szétszakadásához. A neológok újításait meggátolni nem tudó kisebbség, 1861-ben alapította meg az ortodox-pártot. A haladók 1862-ben, az ortodoxok 1870-ben építették zsinagógájukat.
Az izraelita felekezet virágkorát a múlt század utolsó évtizedében élte. Ezt követően – különösen 1910 után – megindult elvándorlásuk, elsősorban Budapestre költöztek.
Az 1843-ban létrehozott izraelita fiúiskola, a hitközség szétszakadásáig működött. Ezt követően 2 vegyes főelemi tanoda jött létre, amelyek 1877-ben szűntek meg. Hosszabb ideig egyik hitközség fenntartásában sem volt elemi iskola. Az új avatására 1889 szeptemberében került sor. A zsidótörvények miatt az iskola az 1941/42-es tanévben már, mint 5 osztályos iskola működött, tekintettel arra, hogy az izraelita diákok gimnáziumi tovább tanulását korlátozták.
Az evangélikus egyház az 1850-es években szerveződött. 1860-tól 1869-ig a várpalotai egyházközség filiájaként működött. Imaházukat 1873-ban építették. A gyarapodó gyülekezet 1928-ban már segédlelkészi állást is szervezett. Az új evangélikus templom Sándy Gyula műegyetemi tanár tervei alapján, 1932-ben épült. Lélekszámuk gyorsan nőtt hiszen a XIX. század végére, a XX. század elejére a harmadik legnépesebb felekezet lett a városban.
1848-49. fontos fordulatot hozott a város életében. 1848. március idusának eseményei a következő napokban lettek ismeretesek, a városban népgyűléseket tartottak, nemzetőrséget szerveztek. A város új önkormányzata a helyhatósági választásokat követően, május hónapban szerveződött meg, hasonlóan nagy érdeklődés mellett került sor a népképviseleti választásokra, amelyen gróf Batthyány István nyert mandátumot.
A horvát támadás következtében a hadiszolgálatot a város valamennyi polgárjoggal rendelkező lakosára kiterjesztették. Jellasics serege szeptember 26-án érkezett Székesfehérvárra. A város polgárai a Székesfehérvár melletti pákozdi csatát követően Jellasics hátrahagyott seregeinek lefegyverzésében vettek részt. A szabadságharc első éve azonban nem csupán a katonai események és a polgári berendezkedés kialakításának első hónapjai voltak. Székesfehérvár más okok miatt is az ország érdeklődésének homlokterében került. 1848 decemberében indultak meg a Nagyboldogasszony Bazilika királysírjainak feltárásai. Az Érdy János vezetésével végzett ásatások során III. Béla és neje Antiochiai Anna hamvai és szarkofágjai kerültek napvilágra.
1849 elején a város ismét a császári csapatok kezére jutott; néhány hónap múlva távoztak, de hamarosan újabb seregek érkeztek, amelynek ellátása ismét terheket, rekvirálásokat jelentett. Az augusztus 10-i városi felkelést az osztrák csapatok gyújtogatással, letartóztatásokkal, kivégzésekkel, majd hadisarccal bosszulták meg.
(A kivégzettek emlékére 1888-ban állítottak emlékoszlopot a Halesz-ligetben.)
A szabadságharcot követő évtizedekben – bár bizonyos értelmű fejlődésről beszélhetünk, hiszen tovább folytatódott a város építése, ipari üzemek települtek, a vasúthálózat épült ki – a stagnálás jeleit is megfigyelhetjük. A város népessége jelentősen visszaesett. A gazdasági fejlődés mellett Fehérvár ebben az időszakban újabb intézményekkel gyarapodott. Az 1850-es éveken a Farkas Ferenc alapítványából nőnevelő intézet létesült, ugyancsak ekkor nyílt meg a város első óvodája, a Rapos József-féle kisdedóvó. Ezekben az években tudunk a városi ismétlő fiú- és leányiskoláról is.
Székesfehérvár a neoabszolutizmus korszakában a közigazgatási átszervezések következtében elvesztette önálló törvényhatósági jogait, 1850-1860 között Fejér vármegye alá rendelték. Az önkormányzati rendszer visszaállításakor, majd ezt követő újabb megszüntetésekor a város a függetlenségi hagyományokat folytatta. E politika színtere volt többek között az 1860-ban megalakult Székesfehérvári Vörösmarty Szoborbizottmány és a Székesfehérvári Magyar Színügyet Pártoló Társulat.
A szoborbizottmány az országban elsőként indított gyűjtést a fehérvári diák, Vörösmarty Mihály szobrának felállítására. A bizottmány több éves munkája eredményeképpen 1866. május 6-án állították fel a költőről elnevezett téren, Vay Miklós alkotását. A színügyet pártoló társulat a színház működtetésére, illetőleg színház építésére törekedett.
Az 1861. évi országgyűlési követválasztáskor is a függetlenségi politika érvényesül. A választók egyhangúlag a Határozati Párthoz csatlakozó gróf Batthyány Istvánt támogatták. A következő országgyűlési választásokon is a Határozati Párt politikai örököse, a balközép nyert mandátumot.
A dualista korszakban átalakult a város kulturális élete, e szellemi környezetben 1867-ben jött létre a Vörösmarty Kör, amely egy évszázadon keresztül meghatározó színtere volt a város szellemi és társas életének.
Kezdeményezésére alakult meg a kőszínház építésére vállalkozó részvénytársaság. A város által adományozott telken épült színház felavatására 1874 augusztusában került sor. Az említett részvénytársulat mellett, amely az épületet biztosította, gondozta, a színügy igazgatását a színpártoló egyesület végezte 1922-ig.
A város közgyűjteményekkel is gyarapodott 1874-ben jött létre a Fejér megyei és Székesfehérvár városi Régészeti Egylet, 1895-ben nyílt meg a város első közkönyvtára. Ezt megelőzően jelentős politikai és társadalmi befolyásnak örvendő, könyvtárakkal rendelkező olvasókörök működtek. Ezek között kiemelkedő szerepe volt a Palotavárosi Olvasókörnek és különösen a Tóvárosi Olvasókörnek. A Palotavárosi Olvasókör viszonylag későn, a többi városrész hasonló egyleteit követően, 1873-ban alakult meg. Az egyesület a Függetlenségi Párthoz tartozó polgárok gyülekezőhelye volt. Innen kezdeményezték a Székesfehérvári Függetlenségi Kör megalakítását. Az 1882-ben alakult kör városirányító szerephez ekkor még nem jutott, csak a századfordulót követően az országos politikai események segítették a kör vezéreit a helyi politikai és közigazgatási hatalom elnyeréséhez.
Székesfehérvár hagyományos centrumszerepét, a vásárváros jellegét elsősorban a vasútépítés változtatta meg. A Déli vasút 1861-ben történt megépítését megelőzte a Székesfehérvár – Komárom vasútvonal 1860-ban történt átadása, ezzel a szárnyvonallal csatlakozott a város a Budapest – Bécs vonalhoz. 1872-ben készült a Veszprém – Celldömölk vasútvonal, 1896-ban a börgöndi vasútvonal építésével a város a Budapest – Dombóvár fővonalhoz csatlakozott. 1898-ban a helyi igények létrehozták a Székesfehérvár – Bicske vonalat, amelyet gazdasági vasútként tartottak számon.
A vidéki központtá alakult város fejlődése most hosszabb időre lelassult. Új helyzetének elfogadása, meglévő adottságainak kiaknázása a kiegyezést követően történt meg. Regionális közigazgatási központ jellege megmaradt, sőt a későbbiek során, a múlt század utolsó évtizedében állami szervek idetelepülésével tovább bővült, amelyhez még közművelődési, és gazdasági központ jelleg is párosult. Ezzel egy időben kereskedelmi központ szerepe jelentősen visszaesett. A város elsősorban rendezvényekkel hívta fel magára az ország figyelmét. Ezek sorából ki kell, emeljük az 1872. évi országos szépművészeti kiállítást valamint az 1879. július 1-jén megnyíló országos mű-, ipari, termény- és állatkiállítást, amelynek tervezése és létrehozása gróf Zichy Jenő tevékenységének köszönhető. A Fejér megyei Gazdasági Egyesület közgyűlésén elhangzott felvetését kétévi szervezőmunka követte. Kevésbé ismert de ugyanez év májusában Székesfehérváron rendezték a II. országos iparos gyűlést, majd júniusban az II. országos gazdakongresszust és kiállítást, amely az agrárius politikai mozgalom elindítója volt. A kongresszus szervezésében a város korábbi országgyűlési képviselője gróf Zichy Nándor vitt tevékeny szerepet. Az ő személyéhez köthető több székesfehérvári pénzintézet megalakítása is.
A város – ahogy jelenleg is – regionális pénzintézeti központtá vált a kiegyezést követő években. Az említett Székesfehérvári Takarékpénztár létesítését követően az 1860-as évek végén jött létre újabb pénzintézet, a Székesfehérvári Kereskedelmi Bank, amely a későbbiekben az Osztrák-Magyar Bank székesfehérvári kirendeltségeként működött. A Székesfehérvári Kereskedelmi Bank vezetői hozták létre – 1872-ben – a Fejér megyei Takarékpénztárt. A XX. század első évtizedére alakult ki az a pénzintézeti hálózat, amely a polgári korszak további évtizedeiben is meghatározó volt. E struktúra az 1930-40-es években változott jelentősen a takarékpénztárak összevonása révén. Erre az időszakra visszaestek a kiegyezést követően alakult kölcsönös segélyzőegyletek, az újabb az 1920-as években, vagy azt követően létre jött pénzintézeti alakulatok pedig számottevő eredményt nem érhettek el.
Ugyancsak szükséges jelentősége folytán megemlíteni a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség IX. közgyűlését és az ennek keretében rendezett Országos Tűzoltószer Kiállítást, amelyen számos város és mintegy 183 tűzoltóegylet képviseltette magát.
A szakmai és politikai rendezvények között különös helyet foglal el, az egyházpolitikai harcok időszakában szervezett székesfehérvári katolikus nagygyűlés. Itt bontott zászlót 1894. november 17-én a Katolikus Néppárt. Szervezésében elsősorban gróf Zichy Nándornak és gróf Esterházy Miklós Móricnak, az egyházpolitikai ellenzék vezéreinek volt szerepe.
A társadalmi fejlődés az országos rendezvények és kiállítások teret adtak a városi sajtó kialakulásának. Az 1860-as években néhány időszaki media volt. Ezek közül jelentőséggel a Székesfehérvári Borász-csarnok bírt. Az ország első borászati szaklapja, amely 1862 és 1865 között jelent meg. A hetilapok későn, 1871-ben indultak. A város és a megye első társadalmi hetilapja, Székesfejérvár címmel látott napvilágot. A következő évben a városi főlevéltárnok szerkesztésében újabb hetilap indult. Ez azonban (Fejér megyei Közlöny) versenyképtelen volt, és hamarosan megszűnt. A dualizmus korszakának legjelentősebb heti, majd napilapja, a Székesfehérvár és Vidéke 1874-től jelent meg. A lap 3 és fél évtizeden keresztül a függetlenségi politika markáns megjelenítője volt. 1895-ben a Székesfehérvári Politikai Hírlapkiadó Rt. vásárolta meg, ezzel szabadelvű érdekeltségbe került. A függetlenségi politika, melynek társadalmi bázisa volt Székesfehérváron, 1896-ban a Székesfehérvári Hírlapot indította el.
Székesfehérvár a XIX. végén és a XX. század első évtizedében számos oktatási intézménnyel gyarapodott. A századfordulót követően 29 iskola – köztük az egyetlen felsőfokú intézmény, a papi szeminárium – ( gimnázium, reáliskola, felsőbb reáliskola, továbbá kereskedelmi, polgári, kereskedőtanonc, iparostanonc, gazdasági ismétlő iskolák és börtöniskola) működött. Székesfehérváron a legnagyobb intézményfenntartó a városi törvényhatóság volt, ellentétben Fejér megyével, ahol az oktatási intézmények többségét az egyház tartotta fenn. Az iskolák száma a következő évtizedekben is növekedett, e mellett a zsúfolt iskolák bővítésére is sor került. Az 1930-as években a város külső részein épültek alsófokú oktatási intézmények.
Ezzel párhuzamosan történt a szociális intézmények telepítése is. A korábban létrehozott árvaház, aggintézet, kórház és szanatóriumok – utóbbiak létesítését és működtetését alapítványok tették lehetővé – mellett javítóintézet és hadiárva intézet létesült.
Az 1900-as évek elejére alakult ki a modern város infrastruktúrája. Ennek ellenére Székesfehérvárt továbbra is az agrárjellegű városok között említették. Fejér megyével ellentétben – amelyet a nagybirtokok területi túlsúlya jellemez ebben az időszakban – Székesfehérváron egyetlen nagybirtok, a városi földvagyon volt, amelyet szinte teljes egészében kisbérletekben hasznosítottak. A városi tulajdonú földek a határ egynegyedére terjedtek ki. A középbirtok aránya elenyésző volt, ezzel szemben a földterület több mint fele kisbirtok volt. Székesfehérvár jelentősen eltért a szántóföldi kultúrák termesztése terén az országostól, különösen a gabonatermesztés alacsony, illetőleg a kapásnövények magas aránya miatt. A város határának mintegy felén kukoricatermesztés folyt. Ugyancsak jelentősen eltért az átlagtól a rét- és a legelőgazdálkodás. A rétek rendkívül magas arányát a legelők rovására érték el. Hasonlóan eltérő volt az országostól a szőlőtermelés, a szőlőkultúra megközelítőleg még egyszer akkora területen volt honos, mint az országos átlag. A székesfehérvári oltványtelepnek köszönhetően a filoxéra után a szőlőterület többségét amerikai alanyú oltványokkal telepítették be.
A dualista kori fejlődés során a város lélekszáma és belterülete minden korábbit meghaladó mértékben növekedett. Új városrész alakult a belterület keleti határán, a városfejlődés a XX. század 20-30-as éveiben is ebben az irányban folytatódott. A kiegyezést követő évtizedek tervszerű városrendezésének köszönhetően újabb intézményekkel, középületekkel gazdagodott a város. Az intézményi építkezéseket elsősorban a kincstár finanszírozta, jelentős építkezés indult a katonaság, a hadkerületi parancsnokság, valamint az állami hivatalok elhelyezése érdekében. Az építkezésekkel együtt járó rendezések a városképet jelentősen befolyásolták: parkokat, sétányokat, tereket alakítottak ki. Egyes hivatalokat ún. intézményi tömbben helyeztek el (rendőrség, bíróság, csendőrség, valamint a katonai épületek).
A városszépítést az 1868-ban létrehozott Szépítészeti Alap tette lehetővé, a város csinosításával a hatósági jogkörrel is rendelkező szépítészeti bizottság foglalkozott. 1873-ban bevezették a gázvilágítást, amelyet a századfordulón – először a város utcáin 1903. január 1-jén – villanyvilágítás váltott fel. Ezt megelőzően 1894-ben épült ki a Budapest–Székesfehérvár közötti telefonhálózat. A század első évtizedére elkészültek a vízmű és a vízvezeték hálózat tervei, amelyek a város utcaszabályozásával egy időben 1913-ban az I. világháborút megelőző évben valósultak meg. A nagyobbszerű terveket azonban a világháború megakadályozta, közte a városi villamosközlekedést.
A két világháború között tovább folytatódtak a kiegyezést követően meghonosodott kiállítások, rendezvények. A város 1922-ben országos hírű ünnepségek között emlékezett meg az Aranybulla kihirdetésének 700. évfordulójáról. Ekkor emlékoszloppal is megjelölték a bulla kihirdetési helyét, a Csúcsos-hegyen. (Az emlékoszlop a II. világháborúban semmisült meg.) A századforduló utáni kisebb megyei vásárokat, 1927. augusztus 13-28. között Országos Ipari, Kereskedelmi és Mezőgazdasági Kiállítás, Vásár követte.
Az I. világháborút követően tönkrement városi háztartás szanálása után, 1920 és 1930 között a városfejlesztést, többségében külföldi kölcsönökből finanszírozták. 1926-ban létesült az ország egyik legnagyobb jelenleg is működő rádióállomása. Az első átfogó városrendezési tervet is ebben az évtizedben készítették.
A fehérvári polgári szellem egyik legnagyobb alkotása azonban az 1938. évi Szent István év volt. Az ünnepi év előkészületei 1932-ben indultak meg. Ennek során főként a Belvárost érintő köztéri alkotásokat kell kiemelnünk, amelyek jelenleg is meghatározzák a belváros képét, tereinek hangulatát. Ezekben az években a történelmi belvárosban újabb tereket alakították ki. Az ekkor kialakított műemléki, művészeti program a helyi értékeket, adottságokat sikerrel ötvözte a város példátlanul gazdag történelmi múltjához. Az ünnepi év előtt – közel fél évszázados tervezést követően – építették, illetőleg alakították ki az új városházát. Ez alkalommal évszázadok múltán ismét országgyűlés színhelye lett a város. Ez volt a 48. székesfehérvári országgyűlés. A városháza udvarán tartott országgyűlés iktatta törvénycikkbe Szent István emlékét: „A székesfehérvári ünnepélyes együttes ülés egyetlen tárgya ama törvény megalkotása, amelyben a nemzet a keresztény magyar államot megalapító Szent István király emlékét megörökíti.” (1938.évi XXIV. törvénycikk 2. §.)
Az ünnepi év nem korlátozódott a város történelmi szerepének felidézésére és a politikai párhuzamok felvázolására, az ünnepség kulturális seregszemlévé vált. Az 1938. január 17-én megnyitott ünnepségsorozaton számos rendezvényre került sor, melyek között a vitézi avatás, a tanügyi kiállítás, Pacelli bíboros látogatása, a Nemzeti Művészeti Napok, az Országos Dalosvereseny, a királyi hamvak újratemetése, a Szent István szobor leleplezése, valamint a november 27. – december 4. között rendezett Országos Iparművészeti és Népművészeti Kiállítást emelhetjük ki.
Az évtizedes munka, alkotás során Székesfehérvár a törvényhatósági jogú városok élére emelkedett, minta-törvényhatóságként emlegették. Az ekkor megindult fejlődés azonban hamarosan megakadt, majd más irányba terelődött.
A II. világháborúban Székesfehérvár egyike volt a legtöbbet szenvedett magyar városoknak. A város környékén 1944. december 4-én kezdődtek meg a nagyobb katonai átcsoportosítások. A Margit-vonal védelmi rendszere, a várost környező községek ellen december 8-án indítottak támadást a szovjet csapatok. A harcok december 20-án a város határában zajlottak. Székesfehérvár bevételéért december 22-én indult meg a támadás, a következő napon már a szovjet csapatok birtokolták. A város visszavételéért a német és magyar csapatok a Konrád III. hadművelet keretében 1945. január 18-án indítottak támadást, ennek eredményeként január 22-én visszafoglalták. A dunántúli német ellentámadás kifulladását követően március közepén ismét a város közvetlen határában folytak a harcok, s bekerítése ellenére több napig, március 22-éig elkeseredett összecsapások színtere volt.
A három hónapig tartó katonai megszállás, a frontesemények következtében a város lakossága a felére zsugorodott. A város épületeinek egyharmada lakhatatlanná vált, a korabeli statisztikák szerint Székesfehérvár ez harmadik legtöbb kárt szenvedő város volt. A lakosság lassan eszmélt fel, az elmenekült polgárok is csak részben tértek vissza. Ezzel magyarázható, hogy a népesség csak az 1950-es évek elején érte el az 1944. évi lakosság számát.
A II. világháborút követő koalíciós időszakban mindkét választáson: az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon és az azt követő országgyűlési választásokon is a polgári pártokat jutatta országgyűlési mandátumhoz. 1945. november 4-i választáson a Kisgazdapárt szerezte meg az abszolút többséget, 1947 augusztusában a Keresztény Női Tábor a szavazatok 26%-ával nyert.
A várost 1950-ben a tanácsrendszer bevezetésével – a várostörténetben példátlan módon – a járási tanács fennhatósága alá rendelték. E kötelékből csak négy év múlva szabadult, ezt követően a megyei tanács felügyelete volt a meghatározó a járási jogú város életében.
Székesfehérvárt – a gazdaságtörténeti feldolgozások – a II. világháborút követően az intenzíven fejlődő ipari városok között tartották számon. Fejlesztése az 1950-es években az ipartelepítés és a struktúraváltás szempontjából azonban nem mondható kiemelkedőnek. A város fejlődését hátrányosan befolyásolta, hogy Fejér megye ezekben az években kétpólusú, majd két központú megyévé vált. Az országosan is kiemelt fejlesztés során Dunapentele (Dunaújváros) jelentős pénzforrásokat kötött le, és vont el a megyeszékhelytől. Az 1950-es évek fejlesztései, infrastrukturális és lakásépítési tekintetben jelentősen lemaradtak nem csak az igényektől, de a megye másik járási jogú városától (Dunaújvárostól) is.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc mozgalma Székesfehérvárott a diákság követeléseivel, tüntetéseivel vette kezdetét. A következő napok eseményeinek középpontjában is a tömegmegmozdulások vitték a fő szerepet, amelyhez az október 24-i sortűz következményeként a gyárak, hivatalok dolgozói és alkalmazottai is csatlakoztak. Az események további menetében a legjelentősebb mozzanat a Székesfehérvári Nemzeti Bizottság október 27-i megalakulása volt. Tevékenysége nem korlátozódott a megyeszékhely forradalmi eseményeinek irányítására, sőt Fejér megye határain is túl mutatott. E testület javaslatára hozták létre a Dunántúli Nemzeti Tanács mellett működő Dunántúli Forradalmi Katonai Tanácsot. A Székesfehérvári Nemzeti Bizottság megalakulásával egyidejűleg – az országban egyedülálló módon – hozták létre a város nagyobb üzemeinek egységes irányítására, a követelések és a munka összehangolása érdekében az Egyesült Munkástanácsot. E két testület a város teljes politikai és gazdasági irányítását magához vonta. Működésüknek köszönhető, hogy Székesfehérvár nem vált összecsapások színhelyévé. A forradalmi tömegmozgalom mederbe terelődött és konszolidálódott.
Az 1960-as években a városfejlesztés újabb irányokat vett, ennek során a felgyorsított központi beruházások nem csupán az ipar kiemelt fejlesztésére szorítkoztak. A település szerepkörének meghatározása későn 1971-ben történt meg, ekkor felsőfokú szerepkör ellátására kívánták tovább fejleszteni. A város fejlődését és fejlesztését hátrányosan befolyásolta, hogy régi konzervatív tradíciók jelképeként tekintettek rá. Hagyományaihoz való visszatérését jelentette az 1972. évi városi millenniumi ünnepség, majd az 1988. évi Szent István ünnepség. A város életében különös jelentőséggel bír az, hogy 1989 áprilisában megyei várossá, majd 1990. december 1-jén megyei jogú várossá nyilvánították.
A város határában található települések közül a legjelentősebb Csala puszta, amely egykor a Csákok birtoka és a csókakői váruradalom része volt. Kisnemesi birtokosai, mint királyi emberek a megyei közélet résztvevői voltak. 1453-ban V. László a csókakői birtokokat, a Rozgonyiak-nak adományozta. Az adományozást Mátyás király is megerősítette. A XVI. században Csala elszakadt a csókakői uradalomtól. 1588-ban az örökös nélkül elhalt Havassy Györgytől a birtok a koronára szállt. A török uralom alatt a pusztát Hermann György, Szeghy Ambrus és Andreasics Mátyás nyerte el. A katonai nemesség tagjai azonban nem örök birtokként kapták meg, hanem csak jövedelmeit bírták. Jogilag a birtok a Nádasdy családé maradt, akiktől 1671-ben sem konfliskálták el. 1702-ben a csókakői, majd a móri uradalmi birtokok részei között tüntették fel. A XVIII. században bérbe adták, tulajdonosaik. 1873-ban Kégl György vásárolta meg, majd felvette a csalai előnevet. Az elhanyagolt birtokot Kégl György virágoztatta fel, ő emelte a Hauszmann Alajos tervei alapján a neoreneszánsz-eklektikus kastélyt és a kastélyparkot is ekkor alakították ki. A parkban álló Nagyboldogaszony templomot is ő építette. A birtok tartotta fenn a csalai községi elemi iskolát. Neve elsősorban adományáról lett maradandó, 100 000 forintos alapítványt tett, amellyel a Fejér megyei Szent György Kórház alapjait vetette meg. Csala puszta az 1960-ig Pákozd községhez tartozott, majd Székesfehérvárhoz csatolták.
Sárpentele, középkori eredetű falu a város határában. Első említése 1377-ből való, a fehérvári társaskáptalan birtokához tartozott. A török korban is a fehérvári prépost volt a földesura. A XVI és XVII. században elsősorban szőlőműveléséről volt híres. A határában található szőlőket a csíkvári rác katonák is művelték. A törökök dézsmát szedtek a pentelei földek után. A törökök kiűzése után a birtokot a Farádi Vörös család szerezte meg, majd 1826-ban eladták a Széchenyi családnak. Sárpentele birtokosai mindvégig a Széchenyiek voltak. A település plébániáját 1818-ban a Farádi-Vörös Ferenc alapította. A II. József-kori népszámlálás adatai szerint a puszta 17 házból állt, és 34 család lakta.
Kisfalud, a középkorban Novaj puszta néven említik, a csókakői váruradalom része volt. A török hódoltság alatt többnyire néptelen puszta. 1660-ből származó adat szerint az ott lakók a töröknek adóztak. 1691-ben a Hochburg család csókakői birtokaihoz tartozott, majd örökösödés során a Lamberg családé lett. 1730-ban Lamberg Rudolf birtoka volt. A puszta az egyik legkiseb külterületi lakotthely volt a II. József kori összeírások idején, 2 házban 5 család lakott. A XVIII. században Novaj, valamint Kisfalud elnevezéseket egyaránt használták. Novaj, a Kézai Simon krónikájából ismert – már említett – Noé-heggyel azonosítható, a XIII. században királyi, illetőleg királynéi birtok volt, 1193-ból egyik dűlőneve is ismert ( Árpád völgye). A XIX. század elején vált általánossá a Kisfalud elnevezés, ekkor a puszta Pákozdhoz tartozott. Az eklektikus stílusú kastélyt a század 30-as éveiben a Simai család építette.
Börgönd egyike a legrégebbi Fejér megyei településeknek. Neve Bergen, Felbergen alakokban fordult elő a XI. majd a XIII. századokban. A birtok, Zedgyes Tamás családjának kihalását követően 1558-ban a kincstárra szállt. 1659-ben adományozás útján a Bossány Gábor, Szeghy János és Eölbey Márton tulajdonává vált. A török kiűzése után gróf Heister tábornok tulajdona, az 1730-as évektől a mintegy 3800 holdas birtok földesura a gróf Cziráky család. A puszta néhány házból állt, lakosaik száma 1784-ben 48 fő volt. A puszta a XIX. században is lassan fejlődött, az uradalom 1871-ben építtetett elemi iskolát. Az 1930-as években megkezdődött a repülőtér építése, kifutópályákat és hangárokat alakítottak ki, a katonai építkezések 1944 elején fejeződtek be. A külterületi lakotthelyet 1988-ban csatolták a város közigazgatási területéhez.
Székesfehérvár határában a fentieken kívül elpusztult középkori települések is voltak, ezek közül Dus és Sárszabadi puszták a XV. századi hatalmaskodások következtében néptelenedtek el.
