2020. május 8.

Tull Ödön

(1870–1911)

150 évvel ezelőtt, 1870. V. 8-án született Székesfehérváron Tull Károly és Müller Fáni fiúgyermeke, Ödön. (Az anyakönyvbe Edmund néven jegyezték be.) Szülőháza, az ún. Eltér-ház a mai Liszt Ferenc utcában állt egykor.
A ciszterci rend főgimnáziumában az 1880/81-es tanévben kezdte meg tanulmányait. Annak az Alaghy Dezsőnek – a nevelésügy jelentős személyiségének Székesfehérváron – az osztályába járt, aki később Klebelsberg Kunónak is az osztályfőnöke volt. Ödön jól tanult, de nem tűnt ki egyik tárgyból sem. Állítólag főleg a latin nyelv tanulása untatta. Az viszont biztos, hogy művészi ambícióit, kézügyességét először egy asztalosműhelyben kamatoztatta.
Budapestre költözve – megélhetési gondjait enyhítendő – Légrády Károly lapkiadó-vállalatánál helyezkedett el litográfusként. Rajzolótehetségével magára irányította a magyar országgyűlés első izraelita vallású tagjának, Wahrmann Mórnak a figyelmét, aki ösztöndíjjal támogatta. Ennek köszönhette, hogy az Andrássy úti mintarajziskolában folytathatta stúdiumait, a „dekoratív festő” szakirányt választotta.
Záróvizsgái után Milánóba indult elmélyíteni szakmai tudását, de sovány pénztárcája időlegesen Triesztben marasztalta. Az ottani porcelángyárban kezdett tányérokat festeni, sőt, a piacon is árulta portékáit, míg akkora összeget nem gyűjtött össze, amivel már eljuthatott a Lombardia központjában lévő Képzőművészeti Akadémiára.
Másfél év után hagyta el Itáliát, a párizsi Julian Akadémia vonzotta. Itt a témájául leggyakrabban hírességek borzalmas halálát választó Jean-Paul Laurens és a korábban Ferenczy Károlyt is oktató William-Adolphe Bouguereau tanítványa volt. Első képeit – három akvarellt – ez idő tájt küldte haza, melyeket a Műcsarnokban ki is állítottak 1892-ben.
Haza azonban csak négy évvel később tért Párizsból, a millenniumi ünnepségsorozat kapcsán. A balneológiai pavilont díszítette a Herkulesfürdőt ábrázoló alkotásával. Művészete ugyan nem bontakozhatott ki teljes pompájában e munka során, ám számos művészetbarát, potenciális megrendelő látóterébe került vele – megbízatásainak hamarosan nem volt se szeri, se száma. Könyvek, folyóiratok illusztrátoraként találkozhatunk a nevével; festményeit megcsodálhatták a velencei Museo di Belle Arti, a szegedi Kultúrpalota vagy a Fővárosi Múzeum látogatói, gyönyörködhettek bennük Apponyi Albert, Izabella főhercegnő, Révai Ödön vendégei. Nem is beszélve Ferenc József császárról, aki a Bognárműhely, a Rónaság és a Szardíniai halász című alkotásait vásárolta meg.
Ma már meglehetősen furán hat, de akkoriban presztízsértékkel bírt, hogy három ízben is (1899-ben, 1902-ben és 1905-ben) megnyerte a Kereskedelmi Minisztérium pályázatát 1 és 6 filléres bélyegek képi kultúrájának megkomponálásával. Ezek unikalitása abban rejlett, hogy arató embereket ábrázoltak hivatalos értékjegyeken, melyeken addig kizárólag uralkodók és azok attribútumai jelenhettek meg.
Kortársai általában jó véleményt alkottak róla, szerették. A festészet éltette, minden mást alárendelt a művészetnek. Szerepelni viszont nem szeretett. Mi sem állt messzebb a jellemétől, mint a figyelem középpontjában nárcisztikusan fürdőzni. Megbízható művész volt, aki nem tulajdonított túlságosan nagy szerepet a szeszélyes Ihlet úrhölgynek. Vállalásait mindig precízen, határidőre szállította. Minden munkájára igényes volt, az iskolás gyermekek számára rajzolt szemléltető képeihez éppúgy nem restellt akár napokat a téma tanulmányozásával eltölteni, ahogy egy kiállításra szánt festmény megalkotása esetében.
A különleges tájak vonzották, inspirálták – bizonyíték erre hollandiai és tunéziai tanulmányútja; de közvetlen környezetében is izgalmas témákat talált: több festményen is megörökítette a Kisláng és Polgárdi közti Tarnócapusztán élők hétköznapjait.
Pesti műtermét a Vígszínházzal szemben lévő épületben rendezte be, bár tájképeit legszívesebben a szabadban alkotta. A XIX. század végén divatba jött plein air festés híve volt, de az impresszionistákkal nem igazán érzett belső közösséget. A formák, a kontúrok kidolgozása általában jobban érdekelte, mint a pillanatnyi benyomásainak színfoltokkal történő leképezése. Tagadhatatlan azonban, hogy nem egy akvarellje tanúskodik arról, teljesen ő sem maradt mentes az impresszionizmus hatásaitól.
Vízfestményeivel három alkalommal érdemelte ki az Esterházy-díjat.
Tisztelői, barátai köréből tragikus hirtelenséggel ragadta el a halál 1911. IX. 14-én, egy félvállról vett betegséget túl későn kezdett el kezeltetni Herczel Manó városligeti szanatóriumában. Az atlétikus termetű, 41 évet élt festőt a Műcsarnok előterében ravatalozták fel, síremléke a Kozma utcai izraelita temetőben látható.
Már 1912 márciusában hagyatékkiállítást szervezett a Képzőművészeti Társulat a Műcsarnokban, a szintén 41 évesen elhunyt Hegedűs László és Tull Ödön életművéről is átfogó képet kaphatott az érdeklődő közönség.
Kereken 100 esztendővel a festő halála után, 2011 szeptemberében Simonyi óbester az égő arcolei hídon című festményét restaurálták. Ez az alkotás a párizsi világkiállításon is szerepelt, a huszárterem plafonjának egyik kazettáját díszítette.

Források:
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Képzőművészeti gyűjteményének 2311/1999 számú pályázati beszámolója
Huszadik Század, 1912/3.
Kozma Lajos: A bélyeg művészetéről, in: Budapest, 1946/1.
Művészet, 1911/8.
Vasárnapi Ujság, 1906. II. 4., 1911. IX. 24.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?