A középkori ember utazása régóta a történelem iránt érdeklődők homlokterében helyezkedik el, amit film- és olvasmányélményeink egyaránt befolyásolnak. Tanulunk az iskolában a szárazföldi közlekedés viszontagságairól, a sokféle vámról, a nehezen – vagy éppen az év bizonyos szakaszaiban egyáltalán nem – járható utakról, az útonállókról, és elgondolkodunk rajta, hogy modern térképek és útjelző táblák hiányában egyáltalában hogyan tudtak tájékozódni a korabeli utazók. Kétségtelen, hogy az emberek többsége a vasút feltalálását megelőző évszázadokban sokkal ritkábban hagyta el szűkebb pátriáját, mint az napjainkban szokás, mégis voltak olyanok, akik a középkorban is gyakorta útra keltek: diplomaták, kereskedők, vándorprédikátorok, zsoldosok, zarándokok – és a magyarországi viszonyok között a hiteleshelyi kiküldöttek.

A peres eljárások során ugyanis a korabeli szokásjognak megfelelően sok esetben szükség volt helyszíni kiküldetésekre, ha úgy tetszik, terepmunkára. A leggyakoribb tudományvételek és idézések mellett ezek közé az ügyek közé sorolhatjuk a határjárásokat és a birtokba vezetéseket is, amelyeket a király vagy valamely nagybíró parancsára a hiteleshelyek közbejöttével kellett lefolytatni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hivatalosan eljáró világi személyt (egy megyebeli királyi vagy nádori embert, összetettebb ügyek esetében királyi kúriából kirendelt személyt) valamely, az adott területen illetékes hiteleshely embere is elkísérte tanúbizonyságként, majd az ügyről jelentést írtak az udvarba. A törvényi szabályozásnak megfelelően a hiteleshelyi kiküldött konventek esetében csak felszentelt szerzetes, a káptalanokban pedig kanonoki javadalommal rendelkező egyházi személy lehetett.

Sok ezer olyan hiteleshelyi jelentés maradt fenn a 13. század közepétől, amelyek ilyen eljárásokról számolnak be. Ezek a források a korabeli közlekedési viszonyokkal kapcsolatban is alkalmasak óvatos megállapítások megfogalmazására, hiszen az oklevelek rendre megadják a helyszíni eljárás kezdetét – összetettebb, több helyszín felkeresésével járó ügyek esetében sokszor több dátum is szerepel bennük – és a jelentés megtételének a napját; utóbbi lényegében a hazatérésük időpontjaként fogható fel. Ezeket az időpontokat az egyes helyszínek közötti távolságadatokkal összevetve kiderül, hogy a lóháton utazó papi személyek minden további nélkül képesek voltak legalább 30–35 kilométer megtételére egy nap alatt. Az igyekezetet indokolta, hogy a kalauz szerepét is betöltő felperesek napidíjat fizettek a hiteleshelyi kiküldetésben lévők számára, ráadásul a közhitelű intézménynek is előnyösebb volt, ha emberüket minél előbb új eljárásra tudták küldeni.

Különösen érdekes, ha mindezt az országos hatáskörű hiteleshelyek szempontjából vizsgáljuk, hiszen ezen intézmények kiküldötteinek vállalniuk kellett, hogy sok esetben az ország számukra ismeretlen részeibe is elmennek, nagy távolságokat tesznek meg a kor közlekedési viszonyai között. Az országos hatáskörrel rendelkező óbudai és székesfehérvári káptalanok, illetve a fehérvári keresztes konvent esetében is meghatározhatók azok a személyek, akik különösen gyakran mutathatók ki hiteleshelyi kiküldöttként ilyen ügyekben. Egy óbudai kanonokról még azt is tudjuk, hogy utoljára 67 éves korában végezte ezt a feladatot, amikor a nem éppen közeli Baranya megyében járt.

Egyfajta rekordernek tekinthető az a fehérvári Albert keresztes, aki 1498 és 1506 között tizennyolc kiküldetés révén huszonhárom különböző megyébe jutott el Pozsonytól Máramarosig és Abaújtól Valkóig. Nála is érdekesebb azonban György crucifer esete, aki 1475 és 1486 között tizennyolc alkalommal volt kiküldetésben, és útjai során tizenhat megyét érintett. Talán szolgálatai jutalmául nyerte el 1487-ben az esztergomi preceptorium vezetését és az érseki székhelyen működő Szent Erzsébet-ispotály igazgatóságát.

További érdekesség, hogy a György közreműködésével lefolytatott eljárások jelentős része 1481–1482 folyamán zajlott, így erre a két évre vonatkozóan elkészíthető a keresztes itineráriuma. 1481 áprilisában Fejérben, júliusban Valkóban, augusztusban Körösben járt, ezt követően november és február között a nyugati országrészben (Zalában, Veszprémben és Vasban) fordult meg, hogy 1482 kora tavasza ismét a déli vidékeken, Valkóban és Bodrogban érje. Április legvégétől aztán az északi országrészben tett két kimondottan hosszú, több hétig tartó körutat Gúti Ország Mihály nádor, illetve Nagylucsei Orbán győri püspök érdekében, majd kora ősszel még egyszer eljutott Vas megyébe is. A mellékelt térképre pillantva is kiderül, hogy György lényegében folyamatosan, a téli hónapokban is úton volt.

Azt ugyan nem tudjuk, hogy ő személy szerint ezért milyen díjazásban részesült, de az bizonyos, hogy a konventnek megérték ezek az erőfeszítések: a 15. század második felétől az egyházi intézmény legfontosabb bevételi forrásai lehetettek a közhitelű oklevelek kiállításáért fizetett illetékek.

Ribi András

Fontosabb irodalom:

• Ribi András: Az országos hatáskörű hiteleshelyi tevékenység a középkorban. (Közlemények Székesfehérvár történetéből) Székesfehérvár, 2023. 125–127, 131–135.